Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-02-04 / 5. szám

őrzési működését, miáltal nagyot használunk yárosunk közegészségügyének és administrálójának. Annak jelzésére, hogy Pápa városának mily nagy szüksége van erre, egész cikksorozatot lehetne közölni, de nem tartjuk szükségesnek, mert az, amire okvetlenül szükség van, hosszasan ajánlgatni felesleges. Biztos tudomásuk van, hogy városunk rendőrsége az adó és gyámi hivatal, de áltaiában az összes tisztviselők és mindazok, akik városunk közigazgatását ismerik, igazat adnak nekünk, midőn a bejelentési hivatal felállítását sürgetjük. Hinni szeretjük, hogy a város képviselete be fogja látni felszóllalásunk helyes voltát s rájön, miszerint ez állapoton segíteni, okveltlenül segíteni kell. Jól tudjuk, hogy ezen bejelentési hivatal felállítása anyagi megterheltetést von a város kasszájára, de azt is tudjuk, hogy ezen ráfordított kiadás megtérül azon jövedelmekből, melyekhez a mai viszonyok között a város nem juthat, melyektől a bejelentési hivatal nem léte miatt elesik. A lakositásért eddig nem folyamodó egyének járandóságából eme hivatal költségei nagyrészt fedezve volnának. Még az irigység, a legnagyobb elfogultság sem tagadhatja, hogy vá rosunk halad, hogy sok tenni való vár reánk, de azt is be kell ismerni, hogy amit hanyagolni, mellőzni nem lehet, azt nem mellőzhetjük. Ilyennek tartjuk mi a bejelentési hivatalt sok és fontos okból. . Ezen bejelentési hivatal szervezése már többször került napirendre, sőt már a rendőrkapitány a képviselőtestület megbízása folytán erre nézve szabályrendeletet is készítet, de régi betegségünk — a közöny — folytán ezen kérdés is a feledés homályába került. Ezen felújított kérdést ajánljuk az újonnan megválasztott képviselők figyelmébe, kik hivatva vannak városunk haladására vonatkozó minden üdvös kérdést hathatósan támogatni. A pénzintézetekhez! Az évnek január és február a jótékonyság hónapjai. A vak véletlen müve ugyan, hogy a jótékonyság nemtője ekkor szórja legpazarabbul kincseit, de bizonyos, hogy az évnek két hónapja a legkritikusabb. A természet, mely javait külömben sem bőkezűen ontja a két keze munkájából élő halandó számára, rabbilincsbe verve teljesen megtagad minden támogatást az ember, helyesebben a fold fiától s szinte minden támogatás nélkül bizza azt a vak véletlen szeszélyeire. A humanizmusnak állanak ilyenkor szolgálatában a pénzintézetek. Az egyesekről, a valóban szerencsétlenekről, nem áll módjukban gondoskodni, dúsan juttatnak azonban filléreikből olyan csoportok számára, a melyek megosztják aztán a reájok bizott kenyeret. Jól tudjuk, ezeknek a pénzintézeteknek fölösleges a jótékonyságot külön a figyelmükbe ajánlani. — Mint mindenkomegteszik kötelességüket, bizonyára ez évr ben is, annál is inkább, mert gazdasági szempontból ez semmivel sem mondható jobbnak az előbbinél. Tartunk azonban tőle, hogy ezúttal is megmaradnak a megszokott évtizedes kerékvágásban s elkerülik figyelmüket azok, akik ebben a pillanatban legjobban és mindenekfölött rászolgálnak a segélyezésre. Akkor azonban, mikor mi olyan kéréssel fordulunk valamennyi pénzintézethez, a melynek látszólag politikai színezete van, külön is hangsúlyozni óhajtjuk, hogy nem pártállásunk, hanem a legtisztább emberszeretet adja ajkunkra a szót. A legtisztább hazaszeretet s a legönzetlenebb minden pártkérdésen felül álló emberszeretet indokolja ugy is kérésünket. Most, a közgyűlések napjaiban, azt ajánljuk a pénzintézetek jóakaratú figyelmébe, hogy akkor, mikor évi nyereségüknek bizonyos perczentjót a jótékonyságra fordítják, ne feledkezzenek meg a behívott póttavtalékosok családjairól. Tudjuk, hogy minden egyes fillér, a melyet ilyenkor a szükölködőknak juttatnak, mindenha a legjobb helyre kerül. Tudjuk azt is, hogyha meghallgatják kérő szavunkat, talán egyebünnen kell elvonni adományaikból. Jól tudjuk mindezt s azt mondjuk mégis : ne feledkezzenek meg. A pénzintézetek vezetői emberek, de magyarok is. Ennek a földnek gyümölcseit élvezik mindannyian, lehetetlen tehát, hogy szivök meg ne dobbanjon, látva azok szenvedéseit, nyomorát, kiknek kenyerkeresőjÖket, munkáskezü élettársukat, a könyörtelen paragrafusok beszállították : a haza védelmére. .Jeleségnek való nőnek. En majd elélek a "magam pályáján. Domokos Zoltán megint lecsüggesztette a fejét s nem szólott egy darabig semmit. Azután meglehetős félszegen megvonta egy csöppet a vállát s egészen határozottan saját magának hebegte: — Olyan nagyon tudtam volna szeretni, olyan nagyon. Azután kezet nyújtott s halkan mondta : — Azért ne gondoljon reám gyűlölettel — és szépen, illedelmesen, egész önkönytelenül a/, ajakához vonta a lány apró kezet és elment. Margit ugy maradt állva, az ajtónál. Valamely örvendező megnyugvást érezett, hogy tulesott a veszedelmen s hogy elveit diadalra tudta juttatni. Meg volt elégedve önmagával s ha egy percig fájt is a szivének, hogy fájdalmat okozott annak a „másodrendű" embernek, viszont nagyon jól esett erős voltának öntudata. Hogy miért büszkélkedett olyan nagyon az erejével, azt maga tudta legkevésbbé. Végre is ahhoz csak nem kell olyan kérőnek, aki iránt nem érez semmit. Az a csöppnyi-csöpp „hangulat", amely közös volt a raultjukban, az igazán nem számol. Nem számol de néha visszajár kisérteni. Amikor legkevésbbé tud védekezni ellene az ember, olyanko.i csap le reá orvul. Pókiául amikor egyedül otthon, esős nyomasztó őszi estén, fáradtan a mindennapi munkától s borzadozva a zárt ablaktáblákon is átszűrődő nyirkos levegőtől. Olyankor eszébe jut Margitnak, hogy most valaki, messze, éppen igy ül egy rideg szobáhan, ahova nem hatol be egy szemernyi melege sem a szeretetnek s arra gondol, hogy milyen jó azoknak, akik tudják egymást szeretni. Tudják! Tudhat-e valaki annyira szeretni, mint ő? Olyan forrón: olyan odaadóan, olyan végtelenül! És a kezébe temeti az arcát s elképzeli, hogy kinyilik mögötte az ajtó s belép Domokos, megöleli és megcsókolja. Annyira beleéli magát, hogy tényleg meg sem mozdul, amikor csakugyan kinyilik az ajtaja, de összerezzen s csaknem halálra válik, amikor belép a cselédleány s átad egy levelet. Azt hiszi, tőle való s lázasan bontja ki, azután összegyűrve dobja el. Egészen közömbös levél s gyűlöli, mert beletolakodott a gondolataiba. Künn mind mélyebb sötétség terjeng s az egyre hulló eső suhogó csaknem elviselhetetlen. Margit felkel s fel és alá jár a szobájában. A gondolatai kezdenek szétloszlani, szerteforgácsolódni, de a hangulata csak erősbödik. Inkább mechanice jut eszébe a járáskelésből az utazás, a vasútról az a kis erdélyi városka, ahol Domokos tanit. — Tíz órakor indul a vonat — mormolja félhangon — még eljuthatnék. — De holnap ? Holnap be kell menni az iskolába tanítani, boszankodni, kikérdezni . . . — Ejh — megbetegedhetem. Ez a gondolat felvidámítja, de azért határozat nem születik a szivében, csak a „hangulat" lesz mind elviselhetetlenebbé. És önkénytelen, öntudatlan tér vissza gondolata arra a régi hangulatra, amely elmúlt, s egyszerre remegni kezd. A lelke reszket s mégis a fogai vacz ognak belé. Erezi, mint ragadja magával valamely kegyetlen hangulat, mint szédül bele egy kavargó, sodró, mélységes örvénybe, s rekedten kiált ki az ajtón : — Julcsa, a kézitáskámat. — Utazik a kisasszony ? — Utazom, — mondja szárazan s már a következő perezben csak ugy gondolomra, össze-vissza dobál be mindenfélét egymásután a kézitáskába. — Az iskolában azt mondja, hogy beteg vagyok és most hozzon kocsit. — Mikor tetszik visszajönni ? — Nem tudom. — Igenis. Domokos Zoltán csak néz mint az eszement s nem tudja megérteni a valóságot. Margit pedig ott áll az ajtóban s ragyog a szeme. — Margit, — sóhajtja a fiatalember s nem mozdul a helyéről, csak a két kezét kulcsolja össze, mintha imádkoznék. — Eljöttem, — suttogta a leány, — hogy ^megkérjelek, ne haragudjál reám. Neked van igazad.