Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-10-07 / 40. szám

zást előidézték, vagy előidézhették és ha egy-egy élelmezési cikk árát — amint ez már nálunk epidémiaszerüen mutatkozik — ijesztően fölemelik az eladók, az élelmezési bizottságnak kö­telessége tudni azonnal, vájjon az ár­emelés indokolt-e és ha igen, milyen mértékben ? Sőt éppen azért, mert nálunk epidémiaszerü ez a baj, a köz­élelmezési bizottságnak, a mely még nincs, mindig készenlétben kell lennie és ha tapasztalta, hogy indokolatlan, vagy ha csak részben is indokolatlan az áremelés, a nyomban életbelépte tendő radikális rendszabályokkal kö­telessége megvédeni az úgyis nehéz anyagi viszonyokkal küzdő polgársá­got a jogtalan kizsákmányolással szem ben. Hisz már eddig is megette az ember Pápán minden keresményét s még csak jó se lakott igazán s na­gyon gyakran elmondhatja, hogy nem tudja, vájjon mit evett ? ! margarinos vaj, növényolajos sertészsír, tüdővel, pacallal töltött kolbász, kaolinnal, bab­liszttel kevert liszt, élesztős tejfel, szappanosvizzel föleresztett tej, — amely a fölforralásnál összefut, ezek képezik a kisvárosi ember táplálé­kát. A hamisítások fénykorát érjük s a város lakosságának kilencven szá­zaléka gyomorbajban, bélpangásban szenved, állandóan göthös, mert a sok mixtumcompositum tönkre teszi szervezetét. Olyan szomorú igazság ez, a me­lyet nem lehet meggyözőleg demen­tálni, nem lehet hitelt érdemlő módon megcáfolni. Minden szépítgetés, okos­kodás hiábavaló. Itt csak gyökeres intézkedés, erélyes hatósági fellépés segíthet. A tekints ide, tekints oda, a kecske is jóllakjék, meg a káposzta is megmaradjon, eljárás nem vezet­het célhoz. Nem lehet sorsára hagyni ilyen I népességű város lakosságát, hogy /ki-ki éljen meg ugy, a hogy tud. Nem lehet az üzérkedés önkényes nyerész­kedési vágyának kiszolgáltatni Pápa fogyasztó közönségét, a mely nem lé­vén termelő, a piacról kénytelen élni. Nem először foglalkozunk ez ügy­gyei, de nem is utoljára, mert nem maradunk nyugton mindaddig, mig a közélelmezés terén valami okos és alapos akció nem történik. A közélelmezés egyike legfonto­sabb kérdéseinknek, energikusan kell a megoldáshoz hozzálátni. Mi lesz a pápa-ukki vasúttal ? Valóban nevetségessé válunk már a mi vasúti politikánkkal. Még élénk emlékezetünkben lehet, hogy mily lelkesedéssel fogadta városunk és vidéke azon hirt, hogy a pápa devecser—ukki vasútvonal kiépíté­sére az előmunkálati engedély meg­adatott, és mindnyájan azon remény­ben voltunk, hogy a vasút engedmé­nyese minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy e vasútvonal minél ha­marabb kiépüljön. Sajnos nem csak hogy remé­nyünkben csalatkoztunk, de azt ta­pasztaljuk, hogy az egész ügyre tel jes homály borul és ugy látszik mintha ezen vasútvonal kiépítése iránt még a legprimitívebb intézkedések sem tétették meg. Valami vasúti bizotság­hoz utalták ugyan az engedményes kérvényét de mindeddig erről hallgat a krónika. Tehát újra a régi betegségbe estünk. Az a kiirthatatlan közöny, mely már több izben városunkra oly káros befolyással volt, újra egy oly tervet akar megbénítani, mely váro­sunkat oly közel érinteni, és melynek létesülését annyira kívánja városunk és vidéke lakossága. Már több izben ugyanezen he­lyen emlékeztünk meg ezen vasút­vonal fontosságáról és hathatós ér­vekkel bizonyítgattuk a városunkra oly nagy horderővel bíró vasútvonal kiépítését, kifejtve egyúttal, ha váro­sunk virágzását, kereskedelmünk és iparunk lendületét óhajtjuk, ugy vá­rosunkat vasúti gócponttá kell ten­nünk, mert csak ettől várhatunk jobb és szebb jövőt. Felszólalásunk ugy látszik elhang­zott a pusztábau. Ha tehát ma —• nem is tudjuk hányadszor —- ismét e thémát vesszük tollúnkra, ezzel ne haragudjál, hisz—hisz nem történt semmi. Éppen semmi. A férj: Most már tudni akarom, ki volt. Lefogok számolni vele. A feleség : Az már nem kötelességem, hogy a nevét megmondjam. Ezt nem is fogadtam meg. Amit meg kellett tennem, azt megtettem. Kérlek, kerüljünk minden botrányt. Nem adtam rá okot, hogy gyűlölj, hogy haragudjál reám, én tisztességesen jártam el. A férj: Köszönöm. (Egyre fokozódó indulattal és keserűséggel.) Talán még há­lás is legyek érette. Talán örvendjek is neki. Köszönjem meg, hogy három hónapig azt hitted legalább, hogy szeretsz. Három hónap ! 0 az nagy idő. Borzasztó nagy idő. Borszasztó nagy idő, iszonytatóan borzasztó nagy idő. A feleség: (Lecsüggeszti a fejét s hallgat.) A férj.; Szólj hát valamit. A feleség : Mindent megmondtam. A férj : Mindent! Mindent ? Hát mi­ért nem montad ki már azt is, hogy reám untál, miért nem montad, hogy torkig vagy velem, hogy utálsz, hogy unnorodol tőlem. Három hónap ,nagy idő ; (Föl s alá járkál a szobában.) Es mennyit küzdöttem érted! Majd szétdurrant a fejem, annyit tanultam, csakhogy a kezemben legyen a diploma, térdig jártam a lábaimat, hogy tisztességes hivatalt kapjak, persze a nagy tanulástól, a nagy utánjárástól nem értem rá, hogy jobban szemügyre vegyelek, hogy a lelkedbe hatoljak, vak voltam, süket és szerelmes. A feleség,: ('Rezignáltán.) Én is. A férj : Ó, tudom, könnyű most azzal védekezned hogy vak voltál, hogj rosszul láttál, hogy megcsalódtál bennem. A feleség : (Nagyon alázatosan.) Ma­gamban, nem benned. A férj: (Dühösen.) Lári-fári! Ismerem ezekek a szólásmódokat. Nem vagyok kí­váncsi reájuk. El foglak felejteni, mint egy rossz álmot — mint egy csúnya álmot — ugy, mint egy álmot. El fogom felejteni, hogy valaha is szerettelek, hogy vágytam utánad, hogy boldog, (Kijavítja magat.) hogy ábrándoztam a boldogságról, mindent, min­dent. A feleség: El fogod felejteni a diófát is. A nagy, öreg, félig gutaütött diófát ahova futottam előled, amikor azon az es­tén, a virágágy előtt megragadtad a kezemet. A férj: Már akkor is kiszakítottad a kezed a kezemből. A feleség : Igaz, és oda szaladtam a diófához. (Oda nem láthatott senki.) Te meg utánam. A férj : (Elfeledkezve.) Hogy pihegtél a futástól, meg az izgalomtól s oda simul­tál a fa dereka mellé, s én megfogtam a kezedet. A feleség : És én ugy-e nem szaladtam el, nem vontam el a kezemet sem. A férj: Nem, csak a szemedet sütöt­ted le és reszkedttél. Ó, de hogyan resz­kettél. Nem is volt az remegés, inkább. (Hirtelen észbe kap.) Igenis el fogom feledni azt is. A feleség: Ezt pedig sajnálhatnád. A férj : Nem sajnálom. Elfeledem, amint el fogod feledni te is. A feleség : Én nem. A férj: (Maróan.) Te talán képesköny­vet gyűjtesz össze. Ahány levele, annyi uj alakja. A feleség; Ezt kikérem magamnak. A férj: 0 igen, könnyen sértődtök, tudom. Hisz ti vagytok a gyöngéd nem, a törékeny virágszálak. Mi az erős tölgy, amely arra született, hogy minden mennykő belecsapjon. A feleség : Látod, ezt szépen montad. A férj : Még gúnyolódjál is ! Még csak ez volt hátra. Különben. (Megáll s csönget a szobaleánynak.) Szobaleány (bejön.) A férj: Mari, csomagolja be a háló­ingemet s hozza be a kabátomat, kalapo­mat és az ernyőmet. A szobaleány : Igenis. (Kimegy.) A feleség: Hát ez mit jelentsen ? A férj : (Elkeseredett dühvel.) Mit je­lentsen ? Mit jelentsen ! Azt jelentse, hogy nekem nincsen itt keresni valóra. A te ho­zományod a bútor, a tied az ágy, az asztal a ruhafogas, a villamos csillár. A feleség: (Megszeppenve, szelíden.) Hisz az nem tesz semmit. Itt elalhatsz a széles ebédlődivánon. A férj : Hogyne ! Tudok is én aludni ebben a barlangban. A feleség : De kérlek, künn esik az eső, a szálloda-szobák fűtetlenek, igy én nem venném a lelkemre, ha meghűlnél. A férj : Sohase aggódj érettem. Majd akadok én fűtött szobára is. •A feleség: (Villogó szemmel). Ugy ? 1 Hát még nem feledted el a legénykori ad­resszeket. Nem szakítottál végképpen. Még vpnnak meleg fészkek, amelyeket számon tartasz,

Next

/
Oldalképek
Tartalom