Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-09-16 / 37. szám

okaira. Minél többen szólanak a felmerülendő kérdésekhez, annál jobban lesz megvilágítva a helyzet képe, annál több oldalról s több szempontból lesznek megvitathatok a kérdések és annál biztosabb alap adatik városunk jövőjének. Csak ennyi önállóságot kérünk? kívánunk s talán követelhetünk azoktól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni állásuk, vagy polgártársaik bizalma folytán mintegy a város közönségét képezik. Vállalkozási szellemet vá runk tőlük, főleg pedig konzequentiát. Városunk jövő fejlődésére és haladásának számos üdvös terveket sorolhatnának fel, melyek elintézésre várnak, de mi ez alkalommal a legközelebb napirendre kerülő kérdésre, váiosunk létkérdésére, a csatornázás megvalósítására szorítkozunk. Készséggel elösmerjük, hogy ilyen fontos tárgyban elhamarkodva ítélni nem szabad és a döntésre hivatottak helyesen cselekszik, ha kellő megfontolással járnak el, mindamellett elérkezettnek látjuk az időt, hogy városunk csatornázásával komolyan és behatóan foglalkozzunk és azt megvalósítsuk. Ne feledje tehát a városi tanács és a képviselőtestület, hogy városunk jövője eiső sorban az ő kezükben van. Ha ők nem törődnek közügyeinkkel, mástól hiába várunk és kérünk. A népkonyha érdekében. Az első fagygyal előtérbe lép a jótékonyság kérdése is; a szegény osztály ama része, mely a nyári munkaidő alatt kevésbé szorul a jótéI konyságra, télen ki van téve a nyomor minden gyötrelmének. Hisz ezt szükségtelen bizonyítgatni és kiszínezni; az élet nélkülözi hetetlen szükségletei : a lakás, élelem, meleg ruha és fűtőanyag beszerzése. Drága dolgok ezek, melyek ára a legszerényebb igények mellett is fölülhaladja sok munkás családapa keresetét ; ezek nélkülözése pedig maga a nyomor. Segíteni a közjótékonyság feladata. Ámde ez ma már nem oly egyszerű dolog, minő boldogabb időkben volt, midőn Magyarországon senkinek se kellett éheznie és fáznia, még azoknak se, kik az élet morálját nem í ugy fogják fel, hogy a munka biztosítson viszonylagos jólétet: a kenyérkereset könnyű volt, a verseny nem volt nehéz a koldusokat pedig eltartotta a mindennapi alamizsna. Ma már nem ugy van. A népe sedés rendkívüli progressziója, a va^ gyon eloszlásának aránytalansága, a munka és kereset versenyének enormis mértéke, uj helyzetet, uj viszonyokat teremtettek : egy uj fogalom, ! a pauperismus rémítgeti a társadalmi, | sőt politikai rendet s egy uj néposztály, a munkás szegények osztálya illeszkedett be a társadalomba és erélyesen apellál a humanitásra melytől ha kellő, elviselhető helyzetet nem nyer, sorsának javítására irányuló törekvéseivel veszélyt hozhat a társadalom többi, jobb viszonyok közt | élő osztályaira. Az egyszerű alamizsnálkodás tehát — tekintve a segélyezendő szegénység számát igényeit s ennek folytán a közjótékonyság megsokasodott ' feladatait — ma már nem meríti ki ; mindazt, mire a közjótékonyságnak vállalkoznia kell, hanem nagyobb méretű intézményeket kell teremtenie, hogy a hatás általánosabb és gyümölcsözőbb legyen. A jótékonyság intézményei közé sorozzuk a kórházakat, árvaházakat, tápintézeteket; ezek legnagyobb réI szének alapítását, gondozását mindinkább az állam, vagy muncipiumok és községek veszik át: a társadalom feladata marad leginkább a szegények mindennapi segélyezése, kik az emiitett intézetek kliensei közé nem tarkeletkezését, külső körülményeit az összes részletekkel. A vén Gyoroki gróf, mielőtt még végleg megbolondult volna, nagy alapítványt tett a megyei lovaregyletnél. A kamata tízezer korona évenkint, meg egy remek emléktárgy az eddigi vállalkozók közül azonban már ott hagyták néhányan a fogukat. — Csak a íogukat, — igazította ki Dénes Imre. — A nyakukat, sajnos, nem. — Engedelmet kérek alássan az őrnagy úrtól, tüzelt a főhadnagy, nem is volna sport a sport, hanem járna izgalmakkal. — De ennyire bolond még sincs, mint az „ördögmalom" sportja ! — Ismétlem, hogy lélekjelenlét kell hozzá. No, természetes, hogy a lovakkal való bánni tudás is valami, sőt sok. Meg kell kerülni a hegy felét s haladunk olyan meredek részeken, hogy Két kocsi közül az egyik okvetlenül lesodorja a másikat a völgybe. De hát éppen azért tessék gyorsabban hajtani. — Bolondság mégis. Nem értem a czivil hatóságokat, hogy miért nem tiltják be. Volnék csak alispáni — Az alispán fiának a négyese is nevezett s igy legalább is holnapig nem kaphatunk betiltó határozatot. Ella, a gyöngéd, a rozsasziromból alkotott kis leány, szivdobogva hallgatta végig ezt a beszélgetést, egyszerre aztán eltakarta az arczát, hogy ne lásson, ne halljon belőle semmit. Olyanféleképpen volt, mint édes mindnyájunk. Esztendőkön át tudunk, hallunk valami rémületes dologról, mégis csak akkor borzadunk meg tőle, ha vagy mi kerülünk az alakulásaiba, vagy valamely kedves hozánktartozó. A lány is az eddiginél többet tekintett le a kert nagy asztala felé, ahol legvígabb volt a társaság. Az Isten tudja, kit nézett ott és melyikre gondolt! Kétségenkivül a ; java került együvé, köztük néhány hírhedt duhaj, aki elrontaná az Ur Jézus legszelídebb teremtményét is, csakhogy a maga képére legyen hasonló. Ella később megkoczkáztatta a fontos kérdést : — Hátha valaki sürgönyözne a miniszternek, hogy tiltsa le ezt a versenyszámot. megjönne a válasz holnapig ? A társaság nagyot kaczagott, Balázsné pedig megsimogatta Ella arczát. — Ezt mar szeretem, kicsikém. Végre mi is tudunk valamit. — Ugyan mit ? — próbált közönyös arezot ölteni a leány. — Azt, hogy az átkozott szivrabló, a kujon, az a selma, akit olyan régen keresünk, a benevezők között van. Hamar elő egy névsort! — Csak a startnál lehet nevezni, — adta meg a felvilágosítást a jelenlevő főhadnagy. — Kár, nagy kár. Azért mégis meglátjuk, legföljebb nem alszunk a kíváncsiságtól, az éjjel. Éjfél után hűvösre vált a levegő, valaki megkezdte a tánezot, tódult már befelé a fiatalság. Brezsvszky Oszkár közben keringőre kérte Ellát. •— Nagyon haragszik ? súgta a íülébe. — Oszkár, — mondta a leány, — ne tulajdonítson semmi fontosságot annak, hogy én most magával tánczolok. Végtére is a botrányt nem köthetem mindenki orrára s ha kikosarazom, magyarázatot követelnek i tőlem. — Ella, édes Ella, maga a világ legbájosabb teremtménye. Esküszöm, hogy bolond voltam, mikor megcsókoltam a nyakát, de nem birtam ellentállani a kísértésnek. Aztán igy is inkább a haját érte. — Megtiltom, hogy tovább beszéljen róla. -— Hát nem szeret ? — Nem. — Gyűlöl ? — Ahhoz más szükségeltetik. Én csak haragszom, mert megsértett és ugy bánt velem, mint ahogy maguk urak szoktak a kaszirnőkkel. — Ella, miket beszélt össze 1 Mindjárt megbüntetem egy komolyabb csókkal. A leány meglassította a lépteit, igen komoly lett egyszerre. — Vezessen a helyemre, mert itt hagyom. A legény engedelmeskedett, de aztán, hogy a legtávolabbi sarkot választotta ki, letelepegett melléje. A szava is majd hogy sírás volt. — Ella, olyan bolond gondolatok járnak a fejemben,, hogy nem is tudom, nincs e valami bajom. Őrült vagyok, a maga őrültje és ebbe puszculok el. Három hónapja, hogy be mertem vallani,' amit érzek s maga kinevet, játszik velem, nem hisz nekem. — Sokat ivott? — fordult hirtelen feléje a leány. — Itt van ni, már megint sérteget. Tegyen velem próbát, hogy tudok-e gondolkozni ? Emlékszem még minden szavára, a regattisták majálisára hozták el magát élőszőr (olyan szép volt a kék disz a hófehér ruháján!) s ott tánczoltuk a második négyest. Akkor lettem a rabja, abban a szent minutomban s akkor nevetett ki maga először. Azóta mindig nevet. Hogy állhatatlan