Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-05-20 / 20. szám

több mint 20 petróleum lámpás segiti felemészteni a levegőt ezen szükhe­lielyiségekben. Ez irányban mondha­tom, hogy ugy a közönség körében, mint a postai alkalmazottaknál a pa­nasz általános, az utóbbiaknál elke­seredést is szült. Végre a nagy közönség, mely évenként több mint 80000 korona jövedelmet nyújt az államnak külön­féle czimeken, joggal megkövetelheti, hogy tisztességes helység álljon ren­delkezésére. Ezeket óhajtottam minden rossz akaratú cé^ástól menten, a tek. Igaz­gatóság tudomására hozni. Nagyon jól tudom, hogy a tek. Igazgatóság helyzete is kényes, de végre is a szükség előtt meg kell hajolnia a ke­reskedelmi miniszternek is és mégis fog hajolni, ha a tek. Igazgatóság felvilágosítja őt a tarthatatlan hely­zetről. Nem kegyet, hanem méltányos­ságot kérek Pápa város közönsége részére". Eddig a polgármester válasza. Teljesen egyetértünk ezzel, hisz évek óta ebben a tenorban sürgettük a kincstárt ezen kérdés megoldására, sőt mi is több izben ezen kérdést a Kossuth Lajos utca megnyitásával hoz­tuk kapcsolatba. Ezen kérdés megoldása eddig is csak a kincstár szükkeblüségén nyert hajótörést, reméljük azonban, hogy végre valahára belátja, miszerint ezzel a taktikával szakítani kell, ha komo­lyan kívánja ezen kérdés megoldását. A szövetkezeti boltokról. Városunkban régóta halljuk han­goztatni, hogy egy fogyasztási szö­vetkezet van alakulófélben, de azon kiszemben voltunk, hogy egy ily in­tézmény városunkban nem fog ta Jajra találni, de mint a tények iga­zolják, csalatkoztunk, mert a hét fo­lyamán „Pápa és vidéki keresztény fogyasztási és értékesítő szövetkezet" cimen a szövetkezeti bolt meg is nyilt. Városunk kereskedői és iparosai | között nagy felháborodást keltett ezen bolt megnyitása, mivel ezen üzlet az ő állításaik szerint nagyon is alkal­mas arra, hogy számos exísztenciát tönkre tegyen és alapjában megrontsa városunk polgárainak békés egyetór­| tését és amúgy is zsenge kereske­delmét. Mi részünkről alapjában véve nagyon is túlzottnak tartjuk ezen ki­jelentést és jóllehet számos oly kije­lentéseket hallunk, melyek hivatva volnának ezt igazolni, de ezek csak híresztelések és egyelőre mende-mon­dáknak tartjuk, azonban kijelentjük, j hogy ha tényleg beigazolva fogjuk látni, hogy ezen uj intézmény váró sunk felekezeti békéjét és polgártár­saink békés egyetértését veszélyez­teti, ugy résen leszünk azt megaka­dályozni. Hogy mi a véleményünk erről a szövetkezeti boltról, azt nyilvánítani fogjuk akkor, amidőn működésükről tudomást fogunk szerezni, egyelőre 20—25000 koronával többe kerülne az előbbinél, de meg volna az az elő­nye, hogy csaknem kétszer akkora területet nyerne a kincstár és két utcára szolgáló épületnek jutna birto­kába. Sajnos ez idő szerint más javas­latot nem tudok tenni, — de a nagy­közönség érdekében kérve kérem a tek. Igazgatóságot, hogy ezt a kér­dés végre valahára megoldani szíves­kedjék. A mostani postaépület szük volta miatt a közönségben, de külö­nösen a kereskedő-osztály körében általános az elégületlenség és hogy ez ideig nagyobb szabású mozgalom még nem indult meg, azt csak an­nak lehet tulajdonítani, hogy a kö­zönség azon reményben élt, miszerint ezen ügynek megoldása csak rövid idő kérdése. Több mint 12 éve annak, hogy Pápa város közönsége sürgeti az ügy­nek lebonyolítását, — pedig tudomá­som szerint ezen idő óta a postaszol­gálat ötven százalékkal növekedett. De a postakincstár érdeke is megkö­veteli, hogy uj postaépületet teremt­sen magának, mert bizonyos az, hogy a rendelkezésre álló szükhelyiségek­ben visszaélések is könnyebben for­dulhatnak elő, mint tágas helyiségek­ben. De a hivatalnokok egészségi ál­lapota is megköveteli, hogy a mizé­riákon segítve legyen. A téli hóna­pókban a villamosság korszakában lyosóra és átváltja egyik lábát a másikra, órákig, mint a pólya. Lassankint figyelni kezdtem útitár­samra és hovatovább ugy tetszett, mintha valaha, valahol az életben már láttam volua. A homály azonban nem engedett. Sem arra nem tudtam visszaemlékezni, hogy — ha láttam — hol láthattam, sem arra, hogy lehet ? Helyesebben, hogy kinek a fia lehet, mert mintha nem is annyira őt, mint inkább az apját ismertem volna^ egy­kor, régen, valami liusz év előtt. Ez' a fi­atal ur akkoriban legfölebb amolyan tiz-ti­zenkétéves gyerek lehetett, ha ugyan — mondom — csakugyan láttam valaha, ami ugyancsak nem bizon3 7os. Az a bal arcán vé­gigfutó, hatalmas vágás derengett mindössze az emlékeztemben, Lássuk csak lássuk . . . Az uszodában nyaratszaka egyik — ki tudja melyik — ismerősöm mindennap megjelent a fiával, s ez a fiu egyszer a kertjükben va­lami kaszába esett, amely cudarul megple­zurozta. Visszaemlékeztem erre a kasza-his­tóriára. Nagyon homályosan, de annyira mé­gis. hogy a személyazonosság, ugy nagyjá­ban valószínűnek tetszett. Bar igaz, hogy ez még semmit sem bizonyít. Es nem is érdekelt annyira a fiatal ur, hogy kilétének megállapitátára öt percnél több időt szen­teltem volna. A váci állomáson egy jól táplált, mo­solygó arcú, s gömbölyű tagjai dacára is módfelett élénk úriember robbant be a ko­csiban, s egyenesen útitársamra tört és nyomban be is mutatkozott neki. Megtudtam hogy egy kőnyomatos újság szerkesztőjéhez van szerencsénk. — A tábornok ur elé utaztam ide Vácra, hogy elkísérhessem Pestig, — mon­dotta mosolyogva, — ne méltóztassék tola­kodónak venni, de oly sok érdekes dolgot hallottunk önről édes atyjától, ki tegnap este bent járt nálunk a redakcióban. hogy elhatároztam, hogy útközben elcsípem tá­bornok urat és meginterjuhalom, ha nincs ellenére. — Kérem, — válaszolta udvariasan az ífju — rendelkezésére állok. Világos, hogy most már nagyon meg­néztem útitársamat. Tábornok ur. Miféle tá­bornok ur ? Harminc év körüli tábornok csak az osztrák főhercegek között akad egy-kettő, s az is csak ritkán, —• más emberfia előbb elveszíti hajzatát és minden egyébb ékes­ségét, mig odáig érik, hogy a molnárikék Waffenrock-ra méltónak találtatván, egy eleven hadosztály élére állíttatik. Tábornok ur . . . Majdnem komikus­nak találtam a dolgot. A „kőnyomatos" azonban komolyan beszélt a bizonyos tiszteletteljes respektus­sal, mely a kőnyomatosnak rendszerint nem sajátja. A halk hangon megindult diskurzus elejét nem értettem. A kőnyomatos ur szor­galmasan kérdezeti és villámgyorsan szte­nografát. — Tábornok ur ott változtatta meg a nevét ? — Igen, — bólintott utirársam — kénytelen voltam vele, s azóta Carló Feren­cini vagyok. — Carlo Ferencini tábornok. — Igen, a délamerikai Mramarbas­köztársaság hadseregének tábornoka. — Csúnya kardvágást kapott, tábor­nok ur. — Elég csúnyát. — Közelebbről talán ? — Nem, kérem, a dolog kilenc-tíz év előtt esett meg rajtam az uruguayi ütközet második napján. — Mikor hagyta el Magyarországot, tábornok ur? — Ezelőtt tizenöt esztendővel. — Akkoriban még nagyon fiatalnak méltóztatott lenni ? — Tizenhétéves voltam. — Nagyszerű ! Más ember ebben a korban még érettségi vizsgát sem tett. — Én tizenhatéves koroinbae tettem érettségit a kereskedelmi akadémiában. Tud­niillik egész családom kereskedő. Nagya­tyám is az volt. Atyám még most is az. Kiviteli üzlete van magyar borokban. Tud­niillik a jó magyar bor az egyetlen, mely baj nélkül halad át az egyenlítőn, s ez okon odalenn elsőrendű kereskedelmi cikket ké­pez. Átlag százötven, de nem ritkán két­száz, sőt néha kétszázötven percent nyere­séggel is tul lehet adni rajta. Uruguayban, Peruban, et cetera, szívesen megfizetik, csak legyen. Hamisítani azonban nem sza­bad. Bámulatos, mily finom szimatjuk van azoknak az embereknek. Nem szorulunk azok se szeszmérőre, se vegyvizsgálatra. Egyetlen korty után rögtön tisztában vannak vele. A legügyesebb hamisítást is föltétlen biztossággal fölismerik, s a dolog ilyenkor nagyon kényes; jóformán valamenynyien revolverrel járnak s rendkívül gyorsan és könnyen sütik rá az emberre, ha azt hiszik, hogy be akarják őket csapni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom