Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-12-31 / 53. szám

Lelkesedéssel lobogtatjuk tehát továbbra is a kitűzött lobogót, bátran és tántorithatlanul haladunk előre, mert meg vagyunk győződve, hogy a nagy közönség támogatása és elismerése mellett a küzdelemben mint győztesek fogunk kikerülni. Ezen reményben indulunk az uj év küszöbén a terhes útra s a szokott bizalommal fordulunk előfizetőinkhez és olvasó közönségünkhöz, hogy bennünket e súlyos küzdelmünkben, mely Pápa város és vidéke javára irányul — miként eddig tették, ezután is támogatásukban részeltessenek. Tesszük pedig ezen kérelmünket azért, mivel Önöknek vállvetett támogatásának köszönhetjük ezen tizenöt éves fennállásunkat s igy csak s Önökben bizhatunk a jövőben is. Midőn ismételve kérjük előfizetőinket és a nagyközönséget, bogy bennünket jószándékukban továbbra is támogatni szíveskedjék, ujult erővel fogunk a uehéz munkába a tizenhatodik év küszöbén. A tizenhatodik év küszöbén ! Vidéki, különösen Pápa városábon megjelenő hírlapnak, nagyon sok. Tizenöt évig fenntartani magát tisztán a közönség párifogásából ez nagy és nehéz feP adat. Ezt a kegyes pártfogást kérjük továbbra is és kívánunk olvasóközönségünk : Boldog újévet ! Pollatsek Frigyes. Közbiztonságunk érdekében. Nem uj téma amiről szólni kívánunk. Nagyon is fontosságánál fogva az uj év küszöbén, nem tudjuk hányadszor, újból szóba hozzuk. Rendőrségi intézményünk hiányosságát már éveK hosszú során át hangoztatták ép azok, kik ezen intézmény élén állottak s hogy ezen hiány mindaddig nem pótoltatott, da cára, hogy ennek szükségességéről a képviselőtestület is meggyőződött, annak volt betudandó, hogy az amúgy is gyenge lábon álló közpénztárunkat még további kiadásokkal nem akarták terhelni. Ezt a felfogást mi is osztottuk és osztjuk mindaddig, mig az ily megtakarítások a város érdekét nem veszélyeztetik. A rendőrség iparkodott amennyire csak lehetett ezen kevés személyzettel kötelességét teljesíteni, de városunk képe az utóbbi időben oly annyira megváltozott, hogy jelenleg a rendőrség szaporítását már kikerülhetetlennek tartjuk. Nem kívánunk részletekbe bocsájtkozni, de elég ok már erre az, hogy városunk egy uj városrészszel kibővült, ahol már számos család letelepedett, ahol rendőr egyáltalában nem látható, nemkülönben az ott létesített szövőgyár, mely 4—500 munkást foglalkoztat, eléggé okadatolja azt, hogy rendőrségünk, mely eddig is csak a legnagyobb erőmegfeszitéssel tudott eleget tenni hivatásának, a bekövetkezett viszonyok folytán szaporitassék. De nézzük csak a rendőrség jelenlegi szervezetét és azt hisszük, hogy városunk lakossága teljesen egyetért jelenlegi felszólalásunkkal. Pápa közbiztonságának megóvása 20 rendőrre — a négy rendőrmesterrel együtt — van bízva. Ezek közül 6 állandóan belső szolgálatot telj sít, zárt teremben tartott nyilvános elő adások, ünnepélyek idején itt ott van elfoglalva, ugy hogy a rend fenntartására tényleg nem vigyáz több 10 rendőrnél. Hát, hogy ez a 10 ember egy akkora területen, mint Pápa városáé, gyakran helytelen elosztás mellett is kifogástalanul megőrizhesse a város közbiztonságát, rendjét és nyugalmát, az lehetetlen. Ha csak mind a tiz ember fényes tulajdonságokat nem örökölt a görög mithologiai két nagy alakjától, a százszemii Árgustól és Briareiustől, a százkezü óriástól, ha — ismételjük — ők is csupán közönséges, gyarló emberek, mint más halandó, akkor Pápának nyugalma igen igen ingó alapokon áll. Ha idegen ember egyszer végig járna a városon, észre sem venné, hogy nálunk rendőrség is létezik. A szó szoros értelmében mélyebb kutatás, felfedező szándék kell ehhez, mert a Fő utcát kivéve — többször ott sem — máshol poszton álló rendőr csak elvétve taláUíozik. odaadja annak a nyikorgó embernek, az alighanem több hasznát veszi, mint a halak holnap. Odament a pacihoz s látta, hogy nő személy az, aki sir. — Mi baja'? — kérdezte közömbösen. — Semmi — mondta inkább dacosan, mint siralmasan a megszólított. — Nem azért kérdem, mert kíváncsi vagyok rá, csakhogy megtudjam, van-e szüksége a segítségemre ? — Nincs! Ez a konokság bosszantotta s csaknem haragosan rivalt rá: — Akkor miért bőg itt a csöndes éjszakában s miért zavarja az embert ? A padon ülő leány felállt. — Nem láttam, hogy kívülem is van itt valaki. Ha azt akartam volna, hogy sajnáljanak, beültem volna a kávéházba s ott ríttam volna. — Hát csak ugy sir, kedvtelésből, vagy unalomból, ami különben egyre megy. — Akármiből sirok és akármiért sirok, magamnak sirok — mondta sértődötten a leány és megindult, a hegy felé. — Ostoba egy asszonyszemély — dörmögte boszusan Tamás Barna s ^szokása szerint megvonta a vállát s megindult lefelé, alig tett két lépést, amikor megállott. Hallgatta, mint csikorog a sárga murva a leány cipője talpa alatt s egyszerre valamely vad kíváncsiság ragadta meg. Kíváncsi volt, hova megy a leány. A lépteit még hallotta, de a leány alakja már eltűnt a sötétben. Tamás Barna csak egy pillanatig tétovázott, azután megfordult s indult a leány után. Sietve ment, hogy utolérje s a saját lépteinek zaja elnyomta a leány lépteinek neszét s ezért csaknem szaladt, hogy el ne veszítse a szemei elől. I illegve tér fel a hegytetőre, de a leányt nem látta sehol. Őszintén bosszankodott emiatt s föltette magában, hogy csak ezért is megtalálja a szökevényt. Az első keresztutig akart elérni s ott — amerre az ösztöne súgja — utána eredni a leánynak, de még alig tett száz lépést visszafelé, araikor az egyik padon ott látta a síró leányt A leány arcza az ég felé volt irányítva s ugy látszott, a csillagokat nézi, hanyattdőlve a padon. Mintha régi jóismerőse lenne, csaknem kedveskedve szólította meg: — No, már nem sir ? A nő nem válaszolt. Meg sem mozdult, csak nyitott szemekkel nézte a csillagokat. Valamely íagyos borzongás futott végig Tamás Barnán. — Miért nem válaszol ? — kérdezte csaknem suttogva. Mozdulatlanul, mereven ült a leány a padon. — Csak nem ölte meg magát ? — kérdezte félhangon inkább önmagától, mint az ismeretlentől s amikor erre sem mozdult a nőalak, valamely önkénytelen borzalommal fogta meg a kézcsuklóját. Erre az alak előre bukott. Tamás halkan felhördült, s megragadta az előre bukó alakot, a ki csaknem magával rántotta s araikor kissé biztosabb állásba helyezkedett, elkezdte rázni a merev alakot. Térjen magához — dörmögte bosszúsan -«— ilyen gyorsan nem halnak meg az emberek — s hogy a magatehetetlen nőalak nem reagált, nagy óvalysnn végigfektette a padon s elkezdte dörzsölni a halántékát. Maga sem tudta, miért éppen a halántékát, inkább valamely babonás sejtelemből [ vagy ösztönből cselekedett, s inkább csak a saját kívánsága, mint a valóság, ugy láttatta, mintha megmozdult volna az a merev alak. Hanem az a sejtelem is elég volt arra, hogy Tamás Barnában feltámadjon a cselekvés ösztöne. Fölvette a vállára a merev női testet s kezdte cztpelni lefelé, miközben egyre ezt mormolta; — Őrültség! Biztosan él. Ilyen gyorsan nem halnak meg az emberek. Éppen annál a padnál, ahol megszólította volt a síró asszonyszemélyt, ott hagyta el az ereje s kénytelen volt letenni a női testet, hogy egy kissé kipihenjen. Gyöngéd gondossággal heiyezte el a padra s ő maga leroskadt a meredek gyepre. Valamely tompa kábulat lepte meg. Nem volt hozzászokva a nehéz testi fáradalmakhoz s egy kicsit borzadt, is attól a különös ismeretlentől, tehát behunyta a szemét. — Nem volt sokáig behunyva a szeme, amikor velőtrázó sikoltásra ugrott fel a gyepről. •— Előtte állott a síró nőszemély, csaknem földbe gyökerezett hibákkal s tágra nyílt szemekkel, riadtan, iszonyodva nézett reá. — Csakhogy magához tért — sóhajtott fel megkönnyebbülten Tamás Barna s a következű pillanatban olyan fehérre vált az arca, mint a fal. A padon ott feküdt a női tetem ugy, amint ő odafektette s a pad előtt remegve, iszonyodva állott az a nő, akit ő megszóI 1 írott. — Gyilkos. — suttogta iszonyodva a } leány, aki még mindig nem tudott elmozí dúlni arrftl a helyről.