Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-10-22 / 43. szám

Ezeknek száma sokszor nem csekély, aminek következménye az, hogy ezen cimen a városnak évenkint temérdek kiadása van. Ezt pedig nézetünk szerint akként lehetne orvosolni, hogy más városok példájára egy népkony hát létesítsünk. Humánus, üdvös és életre való eszmét pendített meg azzal városunk polgármestere, hogy a szegényház létesítését biztosította, melynek keretében most már lesz alkalma a népkonyha eszméjét is megvalósítani. Nézetünk szerint ezen eszmét következőkép vélnök megvalósítani : Városunkban van egy ápolda, mely szegény betegek fölvételére van alapítva. A létesítendő szegényházat összeköttetésbe lehetne hozni ezen ápoldával, hogy az ápolda épületét értékesítené a város és a felépítendő szegényház keretébe az ápoldát — és minthogy itt egy közős étkezde felállítása is válik szükségessé, igy ezzel a népkonyha eszméje is megvalósíthatóvá tétetnék. Ezen uj épületet, mely a népkonyhát is magában foglalná legcélszerűbben az uj városrészbe kerülne. Az ápolda ugyanis a város kellő közepén van s minthogy városunkban úgyis lakáshiány van, ezt a város sokkal jobban tudná értékesíteni s a cél el volna érve, mert szegényeinket összpontosítaná egy közös otthonba. Felvettük újra a népkonyha eszméjét s reméljük, hogy városmik polgármestere, kiről megvagyunk győződve, hogy buzgó liive a népkonyha eszméjének, megszívleli felszólalásunkat s újra kezébe veszi a fonalat, melyet elejtve látunk. Mi teljesen meg vagyunk győződve, hogy ily módon képesek leszünk a népkonyha eszméjébe újra lelket önteni s azt rövid időn belül létesíteni. Városi életünk, A városi élet évszaka: az ősz. Ebben is a természeti örök törvény nyilvánul, mely nem ismeri a munkaszünetet. Ha ott künn, a mezőn elvégzi a dolgát a természeti erő s az emberi munkáskéz, beköltözik az élet a városba, hogy uj alakban foglal koztassa az emberiséget. A fejlődés parancsa folytonos tevékenységre ösztönöz. Csak a környezet és az ok változik. Egyik helyen a test, másutt a szellem működik. A megélhetés vágya kenyérszerzésre serkent, egy magasabb eszményi cél, a szellemi tökéletesedés vágya pedig intézmények, vállalatok fejlesztését írja elő. Az ellentétek egymást kielégítő hatása csodálatos. A falu csendjét felváltja a város mozgalmas élete. A mindent mozgató erő folytonos munkában van, de ugy, hogy a kifáradás jelei észrevétlenül eltűnjenek. A természet haldoklásának nyomasztó érzését ellensúlyozzák a városok életnyilvánulásai. Ez is bölcs okozati összefüggésben áll | egymással. Az uj inger uj erőt ád s enuek nyomán uj élet fakad. Igy áll be a végtelen mindenségben a fejlődést biztosító összhang. Az ösz Pápa város vérkeringését is élénkebb pezsgésbe hozza, a városi élet nyilvánulásai ujult erővel s megújhodott alakban lépnek előtérbe. A jövö feladatai nagyok. Minden év uj követelményekkel áll elő s hogy az azokhoz fűzött remények megvalósulhassanak, minden közéleti 1 tényezőnek legjobb tudásával és törhetetlen szorgalommal kell érettök sikra szállani. A hivatalos ügyeken kivül öszszel a társadalmi élet is uj jelenségeket vet felszínre. E tekintetben nevezetes hivatása van a vidéki városoknak, amennyiben ez a tér az, mely kellő munkálkodás esetén jelentőségteljes sikereket mntathat fel. A vidék társadalmi élete még nem áll azon a színvonalon, mely eredményeiben áldásosán éreztetné hatását. Még szilárdan állanak azok az úgynevezett „khinai falak," melyek hivatali állás, vagyon, felekezet szerint osztályozzák a polgárokat. Az erők különválása, a széttagoltság pedig kerékkötője a jó érvényesülésének. A válaszfalakat alkalmas módon le kell rombolni, ha azt óhajtjuk, hogy az egységes, kellemes társadalmi élet gyökeret verjen. A munka nehéz, de nem lehetetlen. Fontos szerep jut itt a vezető férfiaknak. Ha tapintat, körülterintés, az eszközök helyes megválogatása és keressük együtt az elveszett puttonyt. Ezt mind elgondoltam, egy kicsit ingadoztam is a szeretet és büszkeség között, de az első győzött s én mentem az öreg aszszony mellett, akinek keze remegett az lényében. Hogy hívják magát nénike ? — Engem ? , Hát nem ismer engem kiaaszzonykám ? Én vagyok a Náni, az öreg Náni néni. Igy ismer engem az egész Víziváros, de hogy ki vagyok ezt nem tudja senki. Nem ám kincsecském, nem! — S újra rázogatta ősz fejét. — Hát hová vitt utoljára, vizet Náni néni ? Gondolkozzék csak, majd ott- keressük a puttonyt, — biztattam. — Nem tudom angyalkám. Majd ugy cselekszünk, mintha reggel volna, aztán sorba vesszük a kundschaftokat s oda bemegyünk. Bementünk egy házba, tiz lakásba, sehol sem volt.a puttony. Házról-házra jártunk, egyszer csak kijutottunk a lánchidhoz. Náni néni ott megállt, szemei mereven tekintettek fel a híd homlokzatára, keskeny, fogatlan ajkai remegtek és száraz kicsi kezável rámutatott a faragott koronára, kezével kezemet szorította. — Látod fiam, látod ? Ugy-e szép az a magyar korona? Olyat csak művész keze faraghat. Látod, azt az én uram faragta, — suttogta nekem és szemeiből patakzottak a könnyek. — Ez az oka, hogy mindig elvesztem a puttonyomat, annak is ez az oka, hogy én elvesztettem az én művészuramat. Gyere kincsem, gyere keressük a puttonyt. Bementünk a legközelebbi házba, ott a házmester ránk kiáltott: — Náni néni, itt a puttonya ! Ití van ? Hála Istennek, hogy megvan. Mint valami kedves élő lényt ölelte át a puttonyát, megsimogatta és a hátára fűzte. Ki ez a szép kisasszony ? — kérdezte a házmester s meg akarta csipni az ajkamat. én dühösen kaptam el a fejemet és gyilkos, büszke tekintettel mértem végig a tolakodó embert, aztán megfogtam Náni néni kezét és sürgettem, hogy menjünk. — Olyan szép, olyan gyönyörű, olyan jó vagy, mint az én kis leányaim. Azoknak is olyan lobogó selymes hajuk volt. Este, mikor feküdtek csipkés ágyacskájukban, akkor faragta kőbe őket, az édés apjuk ... Látnád csak ől-et. hogy fekszenek ott egymásmellett, szépek, fehérek, a por se száll rájuk, mert selyemkendő alatt tartom, az egyiknek az álom, másiknak a halál zárta le a szemét. Akarod látni? — Nem, nem Náni néni, most nem ! Gyere most haza hozzánk, majd bemutatlak a mamának. — Aztán ugy-e velem hordattok vizet? Négy krajcár egy puttonynyal, ugy-e nem drága ? — Nem. De neked Náni néni nagyon nyomja a hátadat, ugy-e? •— De élni leöli angyalkám : Már egészen beesteledett, mikor Náni nénivel beléptem a megvilágított előszobába. Anyám rohant hozzám, ölelt, nevetett, sirt örömében, csakhogy megkerültem, nem estem a Dunába, nem tört össze valami kocsi, nem r.boitak el, stb. Náni néninek is kijutott e háláikodásból, mert azt hitték, eltévedtem s az öreg asszony vezetett vissza. — Anyuskám, szeresd Náni nénit, olyan szegény és olyan szerencsétlen. — Hogyne szeretném ! Hálás vagyok, örökké hálás, hogy hazavezetett téged kincsem ! Jöjjön jó asszony, rakja le puttonyá, majd vacsorát kap s ezután minden délbe este jöjjön be a konyhára, itt meglesz ebédje, vacsorája. — Szegény, jó anyuskám azt hitte, Náni néni vezette haza eltévelyedett egyetlen leányát s én, hogy pártfogoltamnak biztosítsam anyám jóakaratát, dehogy világosítottam volna fel tévedéséről. — Gyere Náni néni a konyhára, gyere! — csalogattam az öregemet hévvel, nehogy elszólja magát. Azon naptól mindennapos lett nálunk Náni néni. Csodálatos módon megszerette őt anyam s e miatt a cselédség bizonyos tisztelettel, bánt az öreg puttonyos asszonynyal. A szünidő alatt nem egyszer beállított sirva, hogy nem hagyta-e nálunk a puttonyát s ugy kért, csalogatott, rimánkodva, reménykedve, hogy menjek vele keresni. Egyszer el is szöktem. Csak ugy háziruhácskámban, kalap nélkül, kacagva ugráltam mellette, Náni néni meg csillogó szemekkel, mosolyogva nézett rám, annyira gyönyörködött bennem, hogy elfeledte puttonyát. — Gyere no angyalkám, gyere be! — hívogatott egy kicsi földszintes ház előtt. Bementünk. Zsebéből kulcsot vett elő s megállt egy lépcső előtt. — Hová megyünk Náni néni? —kérdeztem kíváncsian, de azért bátran, bizalommal követtem az öreg asszonyt. — Hát ide ni! Az én drága, kedves gyermekeimhez. Pincelakásba léptünk, dohos, füledt levegő* csapott arcomba és oly sötét volt,