Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.
1905-09-17 / 38. szám
bécsi piacra már az éjjeli órákban garmada számra vásároljon az ügynökök tolakodó serege ; mely minden jobb falatot kiragad a kezünkből és nekünk csak az alját, a söpredéket hagyja. Várja be az ügynök, a mig a város közönsége szükségletét fedezte s ha olyan biztos és jó az ő pénze a kínálóknak, bizonnyal az ügynökök számára is termel eleget a termelő közönség. Ezt az észrevételünket jól jegyezsék meg városunk urai. Pontos nagy érdek az, mely immár hangosan követeli a megvalósítást. Az adózó polgárok egy olyan jogát érintjük itt, melyet valóban élvezni akarunk. S mi azt hisszük, hogy a kenyérkérdéssel foglalkozó, adózó polgárok észszerű jogos óhaja oly világosan beszél, hogy a város urai feltétlenül kezet fognak a piaci mizériák megszüntetésére, a mely immár állandó témául ott ül azokon a verejtékkel dolgozó, kenyeret szerző, családapák homlokán, kik oly régen haszontalanul, panaszkodnak, kik eddig hiába vártak valamelyes intézkedést. Jól jegyezzük meg, hogy a polgárok e nagy sérelmén a legsürgősebb feladat segíteni s nem lehet nagyobb ambíciója egy városnak, vagy községnek sem, mintha polgártársai megelégedttek. Ez a városok legszebb politikája sem unta el. Egész nap mozgott szikár ajka, akár a hitvány gyékényen, kemény fekhelyén térdelt, akár a szent fügefa árnyában húzta meg magát, vagy fáradtságos bolyongással, saru nélkül az erdőt rótta. Most is, hogy a forráshoz kergette a szomját növelő dél, vonagló szavakban mormolta imáját, dicsőitette índrát, a nap Istenét. Majd szürcsölt áz éltető nedvből, a mit órák óta sóvárgott már s aztán ment tovább; fedetlen fejjel, a tűző forróságban . . . * Benáres városában élt egykor egy hindu legény, a szép Árim. Barna arcza sirna volt, mint az őzbőr, szeme égő, heves vértől lobogó, de főleg hatalmas alakját csodálták, meg a két erős karját. Valósággal vasizmokkal bírt. Veszedelmes vadászkalandjainak messze földön híre terjedt. A n leányok egész serege bolondult utána. 0 azonban csak egyért élt-halt: Nátáért. Remek teremtés is volt ám. Karcsú dereka egy párducz ruganyosságával vetekedett, picziny szája édes cseresznye mézével. Eleinte csak emugy hitegette Árimot. Büszke volt arra a hő szenvedélyre, a mit ébresztett. De utóbb az ő szivét is kikezdte Kama deva, a szerelem istene. Es azért még sem lett az Arimé. Macska-ügyességgel siklott ki annak öleléséből, a midőn az esdekelve kérte : legyen a felesége. Valami és egyben a leghasznosabb is, mert a közintézményekkel megelégedő polgárság képes városát előbbre vinni, minden ügyekben. Alakok. Sajátságos jelenség nehezedik városunk társadalmi életére- Néhány év óta tapasztaljuk e jelenséget, a mely elüt a magyar közélet régi karakterétől, a nélkül, hogy a modern törekvések jegyében lenne. Olyas valami, mintha a léhaság fölülkerekerekedett volna a komolyságon, az üresség kiszorította volna a tartalmasságot, a tudás szerényen visszavonulva a tudatlanság hangos szavának megjelenésére. Alakok tűnnek föl a társadalomban és szerepet követelnek. Hát hiszen, ha csak a fiatal törekvők sorából kerülnének ki ez alakok, azok sorából, a kik alig az életbe kilépve, ambíciótól, hajtva reformátori ideákkal megterhelteti eget kérnek, nem volna nagy baj. Ámbátor a régibb idők nem ismerték, vagy inkább hakiismerték a strébereket és a régi időkben az érdemes csizmadia-céhbe is csak az jutott be önálló mesternek a ki sok évi segédkezés után remekbe tudott varrni, a legrégibb mesterek kritikáját kiállván. A városi institúciók élére a százak közé és a közérdeket szolgáló testületek vezetőségébe meg éppen a legrégibb polgárok elejét helyezte a közbizalom, a kik megelőzőleg tettekkel állatták ki az arravalóság, az okosság és a higgadtság tüzpróbáját. Szóval, a majdra semít sem adtak. De ma olyan alakokat is látunk tolakodni helyért a fórum körül, a kik tudással nem dicsekedhetnek, vagyoni exisztenciájuk sincs olyan szilárd alapon, hogy kezességi garan ciát nyújthatna, sőt nem ritkán az etikai alap is nagyon ingadozó. De hangos szavakkal frapirozzák a közönséget, a mely eleinte a meglepetéstől nem jut szóhoz, később a jó izlés tartja vissza; csak a feltűnt lármás urat nem tartja vissza semmi, mert szerencsésen átkiabálván magát e két kapun, tovább építi vakmerő elszántsággal lefoglalt territóriumán az őt meg nem illető hajlékot, a melyen lábát megvetve, terrorizálja környezetét. E hajlék többnyire valamelyik sörház legfrekventáltabb asztalához kapcsolódik, a hol ha okosabbá, műveltebbé nem is válik az „alak", de a tivornya és a sörgőz mámorában növekedik a bátorsága és csökken az amúgy is engedékeny ellenőrzés energiája. Ez alakok kellemetlenek, de megjelennek és veszedelmesek, ha szerephez jutnak. Veszedelmesek azért is, mert ott, a hol a helyi közürügy alatt mindig odább tolta a megoldandó kérdést, s olyan hizelgő, mézes szavakkal fonta körül a kérelmezőt, hogy amaz szinte feledte, mit is akar, csak azt érezte, hogy a hetedik égben van az imádott lény oldalán. Gyakran voltak együtt. Kijártak a Ganges partjára, messzire a városból, túlhaladva a gátakon. Nem egyszer rájuk is esteledett. Mennyivel szerelmesebben zugottbugott olyankor a viz, a Siva fején fakadt szent folyó, milyen titokzatosan beszélgettek a gesztenyefák, milyen negédesen kaczérkodott a szellő, a holdfényben fehérlő lótuszvirágokkal. Utóbbinak száraiból karpereczet font Árim és Náta viselte hiven. Hónapokig derűben éltek. Romboló fergeteg nem rontotta meg lelkük összhangját s az a kis felhő, a mely olykor feléjük suhant, csak arra való volt. hogy aztán még jobban élvezhessék a mosolygást. Egy napon azonban azt kezdte tapasztalni Árim, hogy a leány hidegül iránta, hizelkedéseiveí fukarkodó. Növekvő izgalommal, mondhatni félelemmel lesíe minden szavát, tekintetét. Szorgosan megfigyelte és csakhamar arra a meggyőződésre jutott, hogy a sejtelme nem csalt. Eleinte csak hallgatott. Magába fojtotta lázongó indulatát. Várta, hátha ismét teljes mérvben feléje fordul Náta, dé aztán látva, hogy hasztalan vágyakozik reá. egyszer csak kitört belőle a fékezett féltékenység. Pompás este volt. Sütött a hold és jócskán eltávolodtak már a várostól. Elmosódtak a házak körvonalai, csak az úgynevezett „aranytemplom", a Siva-kultusz középpontja, a hova messze földről sereglenek évenként a hindu zarándokok, csillogott ki közülök. Árim és Nata is jártak bele imádkozni sőt most is egyenesen onnan jöttek, de az istenséggel való érintkezés sem tudta lecsillapítani az Árim benső forrongását, utat nyitott az magénak az akarat bókóin. — Hová lett szerelmed heve ? — kiáltott föl, elbocsátva a húzódozó leány derekát, min ezüstös szövedék, a hires kinkob tündöklött. — Miért vagy olyan fagyos hozzám, mint északnak szele ? — Képzelődsz ! — válaszolt Náta nyugtalanul. — Szeretlek most is, mint hal a vizet, mint virág a napot. — Tekints a szemembe és erősítsd meg esküvel is, a mit mondtál, — szólt Árim félig gyöngéden, félig parancsolólag. Náta lehorgasztotta fejét. Nem felelt. — Miért hallgatsz ? rivalt rá az ifju. — Félek tőled. — Okod van rá ? A mellett, hogy megszűntél szeretni, mit követtél még el ellenem ? — Semmit. Már Meg Dyilt ! R e v e s z D ivatáruháza Pápán, Fő-utca 6-ik szám alatt.