Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-01-22 / 4. szám

kölcsöni ügyeinél és fogyasztási adóbérle­teinél, a kulturális intézmények fejlesztésé­nél mindenütt sikerrel jártam közbe. A gyermek védelmi pótadó alól felszólamlá­somra a város polgárai kivetettek. S hoz­hatnék még talán más városi vagy jogos egyéni ügyeket is, melyeket a siker koro­názott. De ha ennyi történt az csak azt je­lenti, hogy még többnek kell történnie a jövőben. Először is meg kell mondanom, hogy minek nem lehet történnie. Ugy hallom, hogy az ellenzék olyat híresztel, mintha én valamely liszt- vagy füszer-szövetkezetet vagy nem tudom micsoda fogyasztási szö­vetkezetet akarnék létesíteni. Ennél oko­sabb valótlanságot kellett volna kitalálniok. Nemcsak, hogy a leghatározottabban vissza­utasítom ezt és az ehhez hasonló tervet, hanem mint az „Országos Magyar Kereske­delmi Egyesület" igazgatósági tagja, egye­nes kötelességemnek ismerem harcolni min­den oly irányzat ellen, mely a szövetkezeti eszméket, (melyek elméletben szépek s kül­földön sok helyen helyesen alkalmaztattak) ezeket az eszméket arra akarja felhasználni, hogy egyik tisztes és államfenntartó osz­tály ellen indítsanak megengedhetlen agi­tációt. Ezután jövő terveim közé sorolom azt, hogy miként már emlitém közigazgatási te­kintetben mennél jobban kiemelkedhessünk. Evvel kapcsolatban törekednünk arra, hogy városi pénzügyeink számára lehetőleg ön­álló adóforrások álljanak rendelkezésére. Kívánjuk egy kereskedelmi iskola felállítását s sertés közváqöhid létesítését. Legfontosabb­nak tartom azonban azt az eszmémet, me­lyet a következőkben terjesztek tisztelt pol­gártársaim elé. A Tisza-kormány 320 mil­liót kért beruházási hasznos célokra, ebből mintegy 42 milliót akar a kormány arra iorditani, hogy a vármegyék birtokában levő vicinális vasutak törzsrészvényéit átveszi és kifizeti. A kormánynak ezt a tervét helye­seltem, de azt hiszem, hogy ennél tovább kell menni. Ha tisztelt polgártársaimnak bi­zalma a parlamentbe küld, én azzal a terv­vel akarok itt előállani, hogy az állam vegye meg fokozatosan azon városok vasúti törzs­részvényeit is, amelyek vízvezetéket vagy csatotnázást stb. akarnak e pénzen létesí­teni. Azt gondolom tehát, hogy ha az állam megveszi tőlünk a pápa—bánhidai és a pápa—csornai vasutak törzsrészvényeit, ak­kor az állam nyugodtan kivárhatja azt, míg e törzsrészvények kamatozni fognak, mi pe­dig a város pénzügyi érdekeit, jövő fejlő­dését teljes mértékben biztosíthatjuk. Eh­hez a tervhez kérem szíves hozzájárulásukat. Ezekben mondtam el programmomat tisztelt polgártársaim ! E programra mellé tűztem ki zászlómat. A zászlóra felírtam nevemet. Csak polgári név az : semmi más. Mert ez a pol­gári vér, a mely összetart itt bennünket a mi büszkeségünk s azt semmi címért fel cserélni nem szabad. A ki rám szavaz tudja meg, hogy csak egy polgárra szavazott. A ki kezembe teszi le bizalmát, tudja meg, hogy csak egy munkás kezet szőrit meg, amely mindennapi dologban, munkában ed­ződik. A zászlóra felírtam a szabadelvüséget. Es ha a legkülönbözőbb ellenzék coalitiot tudott alkotni, nekünk is coalitiot kell al­kotnunk arra, hogy félretéve személyes ba­jainkat, félretéve még azt is, hogy másik kérdésben különbözünk: szövetkezzünk a szabadelvüség védelmére. A zászlóra felírtam Pápa városának nagy és állandó érdekeit, melyek pillanat­nyi lármával megzavarni nem engedhetünk. Önök sem engedhetik tisztelt polgártársaim, akiké a város, de nem engedhetem én sem, aki nem vagyok alkalmi idegen, hanem már három nemzedéknek kötelékei fűznek ide. A zászlóra felírtam a tántorithatlan hazafiúi meggyőződést. Mert az uj és még ujabb választási jelszók olyanok, mint a változó hófelhők, amelyek ide-oda járnak az égen. De az igaz meggyőződés változat­lanul áll felettünk, mint a felhők felett a sarkcsillag állandóan ragyog. Ezt a zászlót tűztem ki tisztelt pol­gártársaim s addig le nem teszem, míg az önök segítségével diadalra nem viszem ! A hosszantartó éljenzés csillapultával dr. Steiner József mondott köszönetet a párt nevében Hegedűsnek a programmbeszéd megtartásáért és ezzel az egész aktus be­fejezést nyert. Bauer Antal jelöléséhez. — Levél a szerkesztőhöz ! — Vettük a következő levelet, melyet részint mivel teljesen egyetértünk intentió­jával, részint aktualitásánál fogva egész terjedelemben közlünk : Tekintetes Szerkesztő Ur ! Amidőn e sorok szives közlését kérem egyúttal köszönetet is mondok érte, ameny­nyiben jó eleve tudom, hogy szerkesztő ur­nák nézeteivel találkozom. Csak nemrég történt, hogy az ugodi szabadelvű párt mily lelkesedés ós ovációk közepette kiáltotta ki Bauer Antalt a kerü­let volt képviselőjét újra és harmadízben jelöltének. Ez alkalommal a kerületnek spon­tán megnyilatkozását volt alkalmunk tapasz­talni, hogy Bauer Antalban nemcsak olyan képviselőt látnák, aki akkor jön el válasz­tói közé, amikor mandátumot kér tőlük, ha­nem barátja, jótevője a népnek, akihez minden választója bármikor a legnagyobb bizalommal szokott fordulni. Mindenki is­meri őt személyesen s ő is ismer minden egyes emberét, nem volt senki, akinek pa­nasza lett volna azért, hogy hiába fordult hozzá tanácsért és segítségért. Az egesz kerület megvan győződve, hogy Bauer Antal ideálisan tölti be a kép­viselői hivatását. Közismeretes, a kerület minden választója előtt tudott dolog, hogy ugy működésében, megyei közgyűlésen a tár­| sadalmi élet minden mozzanatában Bauer Antal a kerülete érdekében és hasznára egy percet sem mulasztatott el, aki sok nehéz­ségekkel szembe szállt, aki a munka min­den fáradtságát és terhét magára vette, aki többet tett, mint amennyit ígért, mikor lel­kes szeretettel, nemes ambícióval fárado­zott képviselői hivatásának hü és jó betöl­tésén. Ezzel utasították el. Két hét múlva! Hát addig az ő édes, őszhaju anyja — éhezzen? Kereste Fodor Kálmán is jegyesét. Nem találta. A harmadik napon megtörve, tébolyo­dottként érkezett lakására. Nem mert be­menni. Ma már nem volt kenyérre való sem. A kapuhoz állva, nézegette réveteg szemeivel a hullámzó tömeget. Megrezzent ... A házmesterné édes­kés arca volt előtte. — Kisasszony — szólt — én tudom mi baja . . . Maguknak nincs kenyerük . . . A nyakában — látom — egy arany kereszt függ . . . Micike ijedten kapott a hattyunyakán függő arany kereszthez. —• Nem . . . nem — rebegte fuldo­kolva . . . — Ujjain is van — mint Játom — egy karika gyürü, az is arany . . . Talán meny­asszony ? Micike gyorsan dugta el jegygyürüs kezét is, — Pedig lássa — folytatta a házmes­terné — éhezni nem lehet . . . Enni mu­száj . . . Lopni nem tud . . . Hát mondok más ajánlatot. Az első emeleten a 7-ik szá­mú szobaúr kérdezősködött magácska felöl. Igaz, hogy öreg ... De hát van pénze . . . Aztán, magácska, kisasszony — érdekli őt. Hajh ! Hogy rohant a megrebbentett, galamb ! Hogy futott, hogy iramodott őrü­letes gyorsasággal ettől a lélekkuíártól, ettől a keritőnőtől, Futott . . . Nem nézett sehova. Csak rohant. Egy ház sarkánál aztán megállt. Kt^ble pihegett, mint a sebzett galambé­Ott, ahol állott, egy hírlap szerkesz. tősóge volt épen. A ház sarkán ki is volt téve az „Apró hirdetések" táblája. A járó-kelők, a kenyérnélküliek néze­gették azt. Micike nem tudta, mit néznek azok. Odament. Aztán olvassa . . . olvassa . . . „Kerestetik egy szelid, erköl­csös leány felirónőnek. Cím a kiadóhivatalban 4737." Ezt a hirdetést olvasta Micike. A ki­adóhivatalban megkapta a cimet. Délután jelentkezett a hirdető kávés­nál — Gergő apónál. Gergő apó aprószürke, de jóságos sze­meivel végignézte. — Jól van kisasszony szólt a. — re­megő galambnak — felfogadom kassziros leánynak, vagyis felirónőnek. Este 8 órától reggeli 6 óráig kell írnia. Ezért kap havon­ként 30 forintot ... Ne féljen! Látom, hogy ön jó leány! ^z íog nálam is lenni. Ne féljen ! Gergő apó őrizni fogja. Őrizte is . . . Senki sem bántotta Mi­cikét, amint aranyos trónusában ülve gépi­esen irta a Ferdinánd pincér által diktált szamokat: — Egy chartreus, 20 ! — Két konyak, 40! — Egy csája. 35! Micike pedig irt . . . irta azokat a hajszálvonásu számokat . . . gépiesen. Mert lelke másutt tévelygett. Annál a reszketős arcú, őszhaju asszonynál . . . aztán egy daliás, fekete bajszú ifjúnál. Fél éve irta már ezeket a számokat Micike. Ezalatt a fél év alatt szüztiszta lelke annyit, oh annyit szenvedett. Persze, önök ugy-e nem tudják, rait tesz egy kasziros lánynak lenni ?. Önök, ugy-e elitélik abban az aranyos trónusban ülő leányokat ? De ne Ítéljék el! Abban a trónusban egy rombadüit világ ül. Oh, ne bántsátok ezeket a szegény lányokat! Szivük úgyis Össze van törve. Szivviláguk úgyis romba­dölt. Minek törnétek ti össze még jobban ! Minek ? Azok az éjjeli baglyok nem bántották Micikét. Hogyan is bánthatták volna: Mikor galambszelid szemeivel reá nézett azokra a tántorgó piakokra, hát akkor ezek — ki­józanodtak. — Ne bántsanak! Oh, ne bántsanak — rebegte parányi kacsóit öszetéve, — oh, hagyjanak becsületesnek lennem. Oh, en­gedjék meg, hogv reszketős arcú, ezüsthajú anyámnak — tisztességes kenyeret adhassak. Nem is bántották. Meg aztán ott volt Gergő apó, aki cerberusként őrizte Micikét. Szerették, dédelgették, imádták ezt a szenvedő arcú leányt. Jaj lett volna annak, aki a galamb előtt csak egy, csak egy fikarcnyi kétértel­mű szót mondott volna. A galamb pedig csak irt . . . irt . . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom