Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-04-03 / 14. szám

is, fel felnéznek egyik körbe is, a másikba is, mondanak valami tetszetősei itt is, ott is, édeskésen mosolyognak egyik polgártársra, másikra is, de nem azért mert nekik jól esik, hanem azért mert az egyiket üllőnek a másikat kalapácsnak tartják, mely a saját szerencséjük kovácsolására alkalmas lehet. Áskálóduak, piszkálódnak és gázolnak minden olyan madár danájában, mely nem az ő szájuk ize szerint fütyül. Szaladnak minden fényes kocsi után hátha találnak nyomában egy-egy fényes szeget, mellyel társadalmi pozicziójukat megerősíthetik. Még a bálokat is az önerdekük javára használják ki, egyegy tour X. vagy Y. leányával még rózsákat teremhet és egy Quadrille a feleségével szép „Finale" lehet adandó alkalommal az „öreg" kegyében. Köszöntenek nyakra íore névnapot, ünnepet, ujesztendőt, de nem azért, hogy a megköszöntöttnek tényleg valami jót kívánjanak, hanem hogy az ilyen apró figyelmesség fo gaskereküjén feljuthassanak oda a hova vágynak. Rugdalóznak, kapálódznak, hogy utjokból mindenkit és mindent elseperjenek aki és amiről csak hiszik, hogy utjokban áll. Megtagadnak Istent és hitet, hogy csak kapaszkodhassanak és feljuthassanak az érvényesülés eperfájára. Igenis a vallás erkölcs sarktételének : „szeresd felebarátodat, mint önmagadat" manapság fucscs. Nem felebarátot lát manapság egyik ember a másikban, hanem riválist, vetélytársat akitől a mindennapi kenyerét és a népszerűségét félti és ha megtehetné még a napsugarat is leIgen sokszor beszélt a fiu lelkére, hogy csak hallgasson tanítója szavára, engedelmeskedjék neki, mert az iggn okos és fölötte kedves ember, csak tanuljon szorgalmasan és meg fogja ismerni kellemes oldaláról is. A képviselőnének pajzán jókedve azon-' ban megcsappant, mikor egy reggel az inas toppant be a képviselő bőröndjével. Mintha a kaczagás kellemes zenéjének húrjait egy késvonással mind elmetszették volna, a képviselőim ismét a régi durczás aszszonynyá lett. Kerülte tőrjét, mint azt az embert a ki a házaséletnek jogosan várt minden örömétől, boldogságától megfosztotta. A mi a képviselőt illeti, annak arra a szomorú tapasztalatra kellett jutnia, hogy felesége az ő távolléte alatt nemcsak hogy irányában, nem lett elnézőbb, hanem ellenkezőleg, még jobban elhidegült. A midőn sorsa fölött elgondolkodott, önkéntelenül Ráma, a Ramajána hose jutott eszébe, Rámával kezdte magát összehasonlítani, a kinek fiatal szép feleségét, Sitát a démonok királya megbűvölte és soká hatalmában tartotta, rnig végre hosszas várakozás után bánkódó férjének ismét visszaadta. Tehát ő is várt. De, hogy a várás nagyon is unalmassá ne váljék, hát csak a délutánokat töltötte otthon, az estéket nagyobbrészt a klubban vagy egyéb mulatóhelyeken. A képviselőné férje hazaérkezte óta teljesen elzárkózott, még a tanitó sem láthatta, mert, a mióta a fiu atyja otthon van annak referál és nem a szép mostohának. A képviselőné azonban, mintha titokban mégis tódakozódna a fiu viselkedes felől, mert gyakran látni a tanítót, a mint a lépfelebbezné a legfelsőbb hatóságnál embertársa feje fölül. Ha tehát ezt az erkölcsi anarkiábán fetrengő világot és emberiséget nézzük, arra a tapasztalatra jutunk, hogy más anyagból áll a telek és más anyagból az épület. A telek : az igazság ; az épület : a hazugság. Ilyennek képzelem a világot a Sodorna és Gomora idejében. Ilyen lehetett a világ akkor amidőn a teremtő az özönvizet eresztette reája. Ue hát miként a bibliai kritikus időkben is az igazság győzött és a hazugság elbukott, higyjük és reméljük, hogy a mai kor, a mai emberek hazugsága is el fog bukni és felette diadalmasan fog győzedelmeskedni — az örök igazság. Vajha a feltámadás magasztos ünnepének fenséges eszméje a kor szellemére s az emberiség erkölcsi világára hatna és feltámadna az őszinteség, a hűség, az önzetlenség, a szeretet és testvériség szent érzete a szivekben. Majd ha ezt a feltámadási ünuepet is ünnepelheti az emberiség, az lesz még csak az — ünnepek ünnepe s a dal, melyhez áhítatteljes öröm és örömteljes áhítat, szolgáltatja majdan a melódiát az lesz valójában az — énekek éneke. Kemény Béla. Húsvéti őszinteség. (Levél a szerkesztőhöz.) Fájdalom nem irhatok húsvéti legendát ünnepi és boldog hangút, az egész környezetem, az egész bensőm telve van anarchiával, keserűséggel és igy elvesztettem az intensitásomat az élénk kedélyes és áhítatos dolgok iránt. A harangok zugásában a lélekharang kongását hallom és a híveknek zsoltáros énekei eszembe juttatják azt a tömérdek bűnt és hazugságot a melyet emberi lelkek és emberi ajkak vétkeznek esztendőkön át és a melyet pár ünnepi fohásszal levezekelni nem lehet. Elfordítom a szememet az ünneplő menettől és fülembe hangzik egy csoport ember versengése, féktelen lármája, a mely ember csoport tulajdonképen szeretetre szövetkezett egymás támogatására közös érdekek és törekvések portálásárá. Ha nálunk szövetkezeti és testületi életről beszélnek, paradox és brutális dolog ugyan, de én mindig a rendőri fegyveres erő igénybevételét tartanám szükségesnek, mert a féktelenség a rosszhiszeműség és gyűlölet tusái sehol sem vernek olyan vad hullámokat mint a szeretet, a közös érdekek eme szervezeteiben. A jelentékeny része a most gombamódra szaporodó szövetkezeti és testületi alakulásoknak bizonyos osztálygyülölet program mja szerint intézi munkásságát és mivel ilynn motívumot alapszabályba foglalni nem lehet mert nincs az a minister a ki a gonoszságot jóváhagyási záradékkal lássa el, a szövetkezeti és testületi munkásság megbarnítja illetve önkényesen interpretálja az ő alapszabályainak tartalmát és ezen interpretátio kínos hatása folytán a szövetkezeés testületek életében a legélesebb és durvább viszályok fakadnak a melyek szenvedélyes vadsága magával sodorja mindazt a morális vagy anyagi előnyt a melyei reális és tiszta munkásság mellett produkálhatott volna. Minden egyes választmányi vagy köz gyűlésen tudomást szereznek a testület kecsőházban meg-megáll és egy a képviselőné monogramnvjával ellátott finom levélkét fut át, melyet azután boldog mosoly közben ismét zsebébe rejt. Már késő ősz felé jár az idő és a harag még folyton tart, ugy Játszik, mintha a képviselő és neje többé ki sem békülne.' Már két hónap mult el anélkül, hogy egymással csak egy szó is váltottak volna, kivéve, mikor a képviselő a kibékülést megkisérlendő mondott néhány esdő szót. Az asszony azonban kérlelhetetlen maradt, valahányszor férje a közeledést megkisériette, attól egy furcsa mosoiylyal fordult el. A ; képviselő végre elhatározta, hogy feleségével szemben is politikus lesz, obstruálni fog a legvégsőig, majd ugy tesz, mintha most ! ő nem engedne, a közönyöst fogja játszani hátha ez czélhoz vezet. Sokszor hajtogatta magában, hogy majd csak észre tér a durczás, ha majd látni fogja, mennyire nem törődik vele, mennyire hidegen hagyja az ő szépsége, igaz, nehéz dolog lesz, de majd annál jobban esik, ha ő maga borul karjai közé, hogy édes csókokkal elhalmozva mindent ismét jóvá tegyen. Ah, mennyire kárpótolva lesz akkor. Mindez szépen be is teljesült, még pedig nem is kellett soká várnia. Egy délután a szokottnál korábban készült onnanhazulról elmenni. Miután kabátját ós zsebkendőjét illatszerrel busásan leöntötte, arczából a bajusztól odatévedt festéket gondosan kiradérozta, éppen az előszobába akar lépni, a mikor odakint feleségét hallja köhögni. Ekkor haditervéről teljesen megfeledkezve, még egy pillantást vetett a tükörbe, hogy a leghóditóbb mosolyt csalja arczára és azzal az elhatározással, most vagy soha, kilépett az előszobába. — Felesége ugyanazon pillanatban a szemben levő ajtót ugy becsapta maga után, hogy a tükör mellett függő felöltők egy jól I ideig mint két inga lengtek ide-oda. A képviselő egy perczig mozdulatlanul állott, majd meg elkezdett reszketni, mint a nyárfalevél, részint az ijedtségtől, részint pedig az izgalomtól, mely rajta erőt vett. Támolyogva ért ki az utczára, a hol a friss levegő kissé magához téritette ugyan, de azért lehangolt maradt egész délután. A mint vacsora után a vendéglőből távozóban keztyüje után zsebébe nyúlt, hát nem kis meglepetésére egy rózsaszínű levélke akadt ujjai közé. Czim nem volt rajta, hanem egy félig piros és félig iilaszinii monogramm : a felesége monogrammja. Miután néhányszor megforgatta, felbontja es olvassa: „Édes 1 Megbocsátok . . ." — Ah ! hát végre mégis, — sóhajtja a képviselő, — de hogyan, a mikor csak épp az imént . . . „Megbocsátok, pedig nem volna szabad, mert tegnapelőtt is ugy vártalak és te j nem jöttél." — Na, ezt bizony már nem értem, de lássuk tovább. „Remélem, ez csak pusztán azért történt, mert levelemet még mielőtt megtalaltad volna, valahogyan kiszórtad. Ugyebár ez az oka?! Ah ! ha máskép volna és te már ..." — Hehe, hisz tudtam, csak obstruálni kell ... De lássuk tovább.