Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-12-18 / 51. szám

3. PAPAi KÖZLÖNY 1904. december 18. követelhessen, nem szabad, mert ez ellenkeznék az állami egység eszméjével s külön államokat teremtene az államban. De amenvnyiben földrajzi fekvések, bizonyos vidékek speciális viszonyai és érdekei a jogfejlődés utján av. emberi feladatok megoldásához szükséges társulásoknak oly alakulatait hozták létre, minők a községek és városok s azokat az államival bár nem ellentétes, sőt annak szolgálatában álló, de az egységessel szemben különleges célok elé állították, sziikségképeni követelmény gyanánt jelentkezik, — hogy ezen szűkebb körű társulásokat, melyek saját érdekeikkel voltaképen állami érdeket elégítenek ki, működésükben az erősebb állam, melynek ők is tagjai, erősítse, támogassa és semmi esetre se vegye anyagi erejüket igénybe oly feladatok teljesítésére, melyek a községi, városi alakulás szükségével kapcsolatba nem hozhatók. Ilyen a tulajdonképeni állami közigazgatás, melynek költségei jog és igazság szerint az államot kell, hogy terheljék ; ennek fejében az állam polgárainak jövedelmét az adók, illetékek és más szolgáltatások alakjában már igénybe vette s igv tehát a különleges helyi célokra befolyt közjövedelem eme költségekre fel nem "használható. Hogy a közigazgatás némely ágazatainak közvetítése, illetve egyes állami funkciók teljesítése a törvényhatóságok, városok, községek által láttatnak el, ez nem kifogásolható, sőt célszerűségi szempontokból kívánatos, de csak a reáforditott költségek megtérítése mellett. A jelenlegi állapot a városi törvényhatóságokra még sérelmesebb azzal, hogy a vármegyei törvényhatóságok közigazgatási költségéi legújabban a belügyi tárca terhére fedeztetnek. A vármegyék már az 1883. évi XV. t.-c.-et jóval megelőzően részesültek ily címen az állami jövedelmekben; méltán teszi Pozsony szab. kir. város közönsége már egy 18t)7-ben az országgyűlés képviselőházához intézett feliratában panasz tárgyává, hogy a „vármegyék összes törvénykezési, közrendészeti, sőt eddig közigazgatási költségeit is az állam közadóval melyhez a városok is aránylag járulni szintúgy és ismét köteleztettek fedezett pénztárából fizeti, holott a megyék is csak oly municipiumok, mint a városok", majd tovább : „az ország nem kívánhatja azt, hogy jövedelmeink szaporításához a rendes adók viselésén kivül még ily rendkívüli, megyei polgártársaink által nem is ismert adó nemével járulunk". A városi polgárság ezen súlyosabb adóterhe lehetetlenné teszi, hogy a város polgárainak talán nagyobb adóképességét a saját fejlesztésére saját céljaira használhatná fel. Az ekkép előálló jövedelem többletnek a város hasznát nem láthatja. Pedig nem csekély összegről van itt szó. A városok költségvetéseinek tanulmányozásából hozzávetőleges képet nyerhetni, hogy mily összegek állnának a városok rendelkezésére, ha az állami közigazgatás közvetítéséért megfelelő kárpótlásban részesülnének. így például Győr szab. kir. városnak az 1905. évre megállapított költségelőirányzatában a szoros értelemben vett adminisztráció személyi szükségletei a már elkerülhetetlenné vált fizetésrendezés költségeit nem számítva, 18216(5 koronával, a dologi szükségletek pedig 31000 koronával szerepelnek ; ez összen mintegy 214(XX) koronát kitevő összegnek legkevesebb egyharmadrésze minden megtérítés nélkül állami célokra fordittatik ; pedig ezenkívül a nem minden vonatkozásban községi feladatot kédező, a közbiztonság, illetve közrendészet, közegészségügy, ellátása körül felmerülő személyi és dologi kiadások egy számottevő része is az állami közigazgatás számlájára irandó. Jogos és méltányos kívánságukat ismét kénytelenek vagyunk Nagyméltóságod elé terjeszteni,'mert feladataink minél hatékonyabb megoldásának óhaja s ezzel szemben anyagi erőink gyengesége kötelességünkké teszik, hogy azon terhektől, melyek jog és igazság szerint a törvényhatósági városokat nem illethetik s a haza érdekében megkívánt fejlődésük elé gátokat emelnek, menekülni törekedjünk. Nem hihetjük, hogy a magas kormány vonakodnék segédkezet nyújtani abhoz, hogy a városok fellendülése előmozdittassék s a fellendülésből az országra háramló mérhetetlen erkölcsi és anyagi előnyök kiaknáztathassanak. Bizalommal kérjük ennélfogva Nagyméltóságodat és általa a magas kormányt, hogy a törvényhatósági városokat az állami közigatás közvetítése fejében felmerült költségeik fejében méltányos megtérítésben résziteni kegyeskedjék. Viharos megyegyülés. — 1904. december 12. — Zajos, viharos sőt botrányos lefolyásúnak jellemezhető vármegyénk törvényhatósági bizottságának hétfőn megtartott közgyűlése. Napirend előtt az alispáni jelentés kapcsán szót emelt dr. Óváry Ferenc országgyűlési képviselő, megyebizottsági tag és interpellációt intézett Koller Sándor alispánI hoz, melyben szenzációs leleplezéseket tett Kolossváry Józsel főispánról, a volt alispánról. Elmondotta, hogy Kolossváry-, alispánságot idején tiz rendbeli olyan hivatali mulasztást követett el, amelyek következtében nagy kár érte a megyei alapokat. Részletesen felsorolta, hogy Kolossváry, mint alispán, hivatalos közpénzekről rendetlenül számolt el, sőt egyes előlegekről el sem számolt, noha erre ismételten felszólították. Óváry javaslatba hozta, hogy e visszaélések megvizsgálására bizottságot küldjenek ki. Elmondta azt is, hogy a főispán iránt bizalma akkor rendült meg, amikor arról értesült, hogy Szabó Imre volt képviselő öt nyilvánosan gazembernek nevezte s a főispán e sértésért nem kért elégtételt. E kijelentésre óriási zaj és lárma keletkezett. — Eláll! Eláll! — harsogták a főispán nagy számú hívei. De Óváry mégis befejezte beszédét, mely leleplezéseivel szörnyű konsternációt okozott. Elnöklő főispáijt láthatólag kellemetlenül érintette ezen támadás, rövid felszólaí lásában kijelentette, hogy L.vatásának minJulcsa, a húga, aki átjöt a gyerekeihez, lábujjhegyen jart ilyenkor és nem merte zavarni, Ki tudja, micsoda nagy dologban töri a fejét? Naiv észjárásával ő :;em látta a távolságokat és elindult, az álmokat megvalósítani. Eszti kisasszonyt, nagyon kellemetlenül érintette, mikor a cseléd bejelentette, bogy egy parasztember keresi a nagyságát. Szerette volna kiüzenni, hogy nem fogad, nincs otthon, de akkor már ott állt a küszöbön Kondás János és nagy, durva kezei közt zavartan forgatta a kalapját. Valahogyan egyszerre elrepültek az álmai és szinte máiszeretett volna visszafordulni az ajtóból. Hiszen mit, is mondhatnának ők ketten egymásnak ? Eszti kisasszony nagyon halvány lett, mikor ugyanezt elgondolta. Ugy érezte, egyszerre megfagy a szivéhen valami régi, dédelgetett illúzió és csupa hidegség, sötétség, üresség támadt körülötte. — Meghalt az asszony, — mondta János, hogy éppen mondjon valamit. Eszti bólintott a fejével. Aztán hallgattak. — Talán mennék is, — kezdte újra az ember. — Az Isten áldja meg a kisasszonyt ebben az uri életben, — folytatta keserűen és merőn, bámészan a bútorok bársonyhuzatját nézte. Az ő műveletlen, durva lelkében is összeomlott egy álomvilág. Talán alig tudott róla. — Miért is kellett meghalni az aszszonynak, — töprengett magában. — Mikor ugy sincs tovább ? Ennyi volt az egész, ami az öntudatáig eljutott. Kondás János régen elment már. De Eszti még mindig látta, fényes csizmában, feszülő parasztruhában, amint oly nevetséges óvatossággal kikerüli a bútorokat és nem a szőnyegre, csak a szőnyeg mellé áll. Őket már széjjel sodorta egymástól az élet. A paratzt leányán fogott az uri nevelés. O már nem lehet parasztembernek a felesége. O már azt az embert nem tudja szeretni. Ez fájt a iegjobban. Olyan rettentően céltalan lett az élet. Még a múltból is kiveszett a napfény, a régi ragyogás. * Néhány hónappal később újra vendége érkezett a szomorú, öregedő leánynak a faluból. Kisirt szemű, bekötöttfejü leány kopogtat nála, s amint belépett, újra rákezdett a félbenhagyott sirásra. A Kondás Julcsa vagyok, csókolom a kezeit a kisasszonynak, — ennyit még ki tudott mondani. De a többit már csak ugy szavanként lehetett kiszedni belőle. Hogy János az italnak adta magát, mióta hazajött az utazásból. Támolyogva j;:rt haza minden éjjel a korcsmából. Nem dolgozott semmit. Az ital pedig méreg és elpusztítja a legerősebb embert is. Kiégeti a gyomrát. Ő se állta soká ! Most már alszik, örökre, a házát kidoboltatják, a gyerekeket árvaházba viszik. Én magam szolgálni jöttem és azt gondoltam, talán tud vaiann jó helyet a kisasszony. Esztinek a szivében nyilallott ez a beszéd. A gyerekeket elviszik, Kondás Jancsi gyerekeit. Azokat a szegény ártatlan jószágokat. Az apjuk meg ő miatta halt meg, ezt érezte világosan, s erre az érzésre, szinte feleszmélt a szivében az elír' szerelem egy halvány sugára. Hisz olyan egyedül volt. — Hátha azokat a gi irtl^-nei mag. hoz venné? De a tekintete a törékeny majolika vázacskákra esett, szobája m .. tálára mely börtönük lenne. ka . <

t börtönben ők is szerencsétlenekké vt. .iának, mint a földjéből átültetett vi--' „ojpa szomorúság lenne az ő életük i.,. Valami csOi!'

1' .to világosság derengett a lelkében. Szinte felvidult. Hisz életének egyszerre célja lett es mosolyogva mutatkozott halvány elmosódott délibábja a boldogságnak, Hanem erősnek kell lenni hozzá. Nem szabad sajnálni az áldozatot. Szinte gyűlölettel nézett az ünnepélyes bársonygarniturára, meg a nehez függönyökre, melyek a napfényt felfogják. Eszti otthagyott mindent. Hazament a faluba. Megvette Kondás János veszendő házát, — Julcsát is odavitte magával. Első utja a temetőbe vezetett. Az édesatyja sírját díszítette fel virággal, aki biztosan megfordult a koporsójában leányának uj hóbortja miatt. A do'.toméból. meg az ügyvédnéből igazán nagyságos asszony lett, azok nem is érnek rá hazajönni, ők zsurokra járnak, ők teljesítették az apa akaratat. Csak Eszti jött vissza, parasztházba, paraszt-yerekekhez. Semmitse hozott el az uri módjából. S a Kondás gyerekek libát őrizni járnak, vígan, szabadon, a délibábos mezőre.