Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-09-04 / 36. szám

koltságának súlya ne nyomna. És nincs az a jobb érzésű ember, kit a maga sorsának kérdőjele mellett embertársainak jövendő sorsa is gondolkodóba ne ejtene. Az úgynevezett szegényebb néposztályról majd csak gondoskodik a város szegényalapja és a társadalom különféle emberbaráti intézménye, de ki gondoskodik az úgynevezett középosztály, 110 meg az úgynevezett vagyonos osztályról? E két utóbbi van a legrosszabb helyzetben, mert ezekre a társadalom maga oly terheket ró, hogy már azok elviselése is feladatszámba megyen és jaj annak, aki ezeu terhek alól ki akarná magát vonni. Szerencsére a vagyonos osztály feje nem szükség, hogy nekünk fájjon ; először azért, mert ez — fájdalom — nálunk elenyészően csekély számú, aztán meg azért, hogy az a pár ember nem szorul arra, hogy mi gondoskodjunk róla. Azonban a középosztály, mely fogalom alá soroztatást oly sokan kikérik maguknak, bár a hiteles mérleg és nem az általuk, legtöbb esetben idegenpénzen űzött fényűzés szerint nem ehhez a kategóriához, hanem az első helyen emiitettekhez kellene őket számitani — ez már kell, hogy gondoskodás tárgyát képezze, miután a kisemberek, a kisgazdák, a kisiparosok és kiskereskedők azok, akiket a felpanaszolt drágasác leginkább sujt és elnyomással fenyeget, ha a szükséges támasz ner~ j rendelkezésükre. Lv itat mire támaszkodhatnék súlyos, mondhatnók válságos helyzetében a kisember? E kérdésre pénzintézeteink adhatn k meg a feleletet, olyképen, ha a jelen nyomasztó rendkivüli helyzetben ők is rendkivüli eszközökkel tüdője gyulladásban van. Állapota folyton rosszabbra fordul s bizony nagyon kevés a reményem. Őszintén beszélek, nem szeretem a sok ceremóniát, öreg ember vagyok s a leányom lehetne, de örvendjen, hogy nem az. Nem érthetem, hogy ezt a gyöngéd szivü, nemes embert, ki magát istenitette s ugy szerette mindvégig, mint menyegzőjük reggelén, hogyan birta megcsalni. Az asszony zsebkendőjét arcára szorítva, oda térdelt az ágy elé s ugy sírt. hogy egész teste megremegett bele. Eletét szívesen dobta volna oda, ha azzal férjét megmenthette volna, pedig minden ellenkezése dacára még mindig mennyire imádta azt a másikat! Miért is ismerte meg? Boldogan élt férjével, szerette, tisztelte, hálás volt iránta, mert az a szegénységből emelte magához. Eleinte küzdött eleget önmagával, harcolt szenvedélyével s a férfi csak mosolyogva nézte kinos vergődését. — Kár minden elmulasztott édes pillanatért, •— szólt — előbb-utóbb az enyém lesz, imádom. Minek e halogatás, tépelődés, az örök hűség, és erény ma már csak elcsépelt frázisok. En imádom magát, szivem minden dobbanása epeclőn szomjazza lényét, s maga is szeret szive egész szenvedélyével. Ne habozzon, ne tépelődjék, minden elveszett pillanat egy üdvösség ! Igy beszélt a férfi s ő vesztébe rohant. Nem sokáig tudott ellentállani. sietnének óvó- és védelmi munkálataikkal a kisemberek segítségére. Melyek azok a rendkivüli eszközök, melyekkel a pénzintézetek segítségére lehetnének a kis embereknek a jelen nyomasztó körülmények közepette ? Megmondom. Tessék a kis embernek igazolt szüksége esetén bizonyos mértékig a hitelt könnyebben hozzáférhetővé tenni és részére a kamatlábat lehetőleg a minimumra leszállitam esetleg a tőketörlesztésének vagy a felvett tőke teljes lefizetésének záros határidőhöz kötése mellett. Tessék egy bizonyos összeget a rendes forgalomból kikapcsolni és „hitelsegélif' elmen a vázolt módozatok alakjában felhasználni, megtetszik látni, hogy e segélyművelet megtermi gyümölcseit és megtetszik látni, hogy akis emberek ilyetén való támogatása nagy áldása lesz a társadalomnak. Ismerjük a mi pénzintézeteink éléii alló férfiakat és azok lelkületét. Tudjuk, hogy az általuk vezetett intézet érdekeinek bölcs kötelességtudással és kötelességtudó lelkiösmeretességgel való istápolása mellett városunk, társadalmunk, nagy közön ségünk, helyi közgazdaságunk minden életmozzanatára is kiterjesztik figyelmüket, levén azok mindenike egyben gondos városatya is. Meg vagyunk győződve, hogy pénzügyi tekintélyeink ha a pénzintézetek által eszközlendő hitelsegély műveletre vonatkozó előterjesztésünket nem fogadnák is el, legalább ez ötletből kifolyólag gondolkodni fognak azon, hogy hát csakugyan igazán segíteni kellene valamelyes pénzügyi il'etve hitelügyi müvelet utján a kis emberek nem önhibájából keletkezett ez időszerinti gazdálkodási zavarán és ha ők egyszer gondolkoznak e felett, biztos hogy a segélymüvelet Tudta, belátta, hogy férje mint ember, mint jellem sokkal többet ér és mégis őrült bolondja lett a másiknak. Végre annyira rabja lett szenvedélyének, hogy az már gátot, határt nem ismert. Minden perc egy örökkévalóság volt nála nélkül. Elfelejtkeztek minden óvatosságról, a nagy boldogságot, mámort nem tudták elrejteni, mindenki tudta, észrevette, csak ez a szegény haldokló áldozat nem. S egyszer, amint boldogan, gyanutlanul tért otthonába, aszonyát, üdvösségét — másnak karjaiban találta. Rettenetes volt megdöbbenése. Sóbálványnyá változva, percekig, némán állt az asszony előtt, ki reszketve bontakozott ki szerelmese karjaiból s egész lénye remegett még a kéjtől és a mámortól. Arca gyönyörittas volt s szenvedélytől csillogó szemein félig le voltak hunyva a remegő pillák. Azután párbaj lett a vége s íme az áldozat, a férj itt feküdt eszméletlenül, haldokolva, kinos vergődésben. Őszinte volt az asszony megbánása s mégis e rettenetes órában is érezte, tudta, hogy nem tehetett másképen. Mig az asszony kinos önváddal keblében, zokogva tépelődött, addig az orvos a beteg szívműködését, érverését vizsgálta, lázát mérte s csillapító szereket adott be neki. Azután keményen, ridegen szólt az asszonyhoz : kellő és alkalmas módját meg is fogják találni és a kívánt eredmény nem csak elmaradni nem, de soká késni sem fog. Kemény Réla. A veszprémi kiállítás. Vármegyénk székhelye Veszprém városa ünnepet ült, a kitartó, céltudatos, hazafias munka ünnepét. A „Veszprémmegyei Gazdasági Egyesület" újjáalakulásának első évében sok küzködés és megfeszített munka eredményét egy oly kiállításba mutatta be, mely méltó az elismerésre. Ezt a kiállítást nem a hivalkodás szülte, hanem a cél hozta létre, hogy tanulságul szolgáljon az iparosoknak és gazdaközönségnek. Őszintén bevalljuk, hogy a veszprémi kiállítás sokkal többet nyújt, mint a menynyit remélni lehetett. Ez pedig nemcsak a kiállítók érdeme, akik termékeik legjavát mutatják be, hanem azoké is, akik szervezték, rendezték fáradhatlan buzgalommal, tudással és ízléssel. A kiállítás elnöke Kolossváry József főispán, a végrehajtó bizottság elnöke Rainpvecht Antal, Paur Ödön ügyvezető titkár és Schön József püspöki kertész nap-nap után reggeltől estig dolgoztak, fáradoztak, intézkedtek, rendelkeztek és ennek az együttes válvetett munkának köszönhető, hogy a kiállítás változatos pavillonjaival, nyitott és födött tárlataival oly szép, mely gyönyörűség a szemnek és oktató annak, a ki tanulni akar. Vidéki, meg\ei kiállításon annyi szépet, kiválót, tanulásra alkalmasat nagyon ritkán lehet látni, mint most Veszprémben. Óhajtjuk és reméljük, hogy a mult vasárnap megnyílt veszprémi kiállítás eredményei vármegyénk hazafias iparosainak és gazdaközönségének érdekei előmozdítását is elő fogják segíteni. A kiállítás megnyitása. Pont déli 12 órakor viharágyuk dördülése jelezte, hogy a kiállítás megnyitása elérkezett. Az ünnepségre igen nagy közönség, a vármegyének és városnak előkelősége, színe-java, valamint a szomszédos megyékből is sokan jöttek el. Makfalvay Géza földmivelésügyi államtitkár, a kit a pályaudvaron nagy küldöttség élén Kolossváry — Ne sírjon már folyton, azzal úgyse segít, inkább hívja be az ápolót, mert okvetlenül el kell mennem egy súlyos betegemhez s hajnal előtt nem térhetek vissza, pedig nem szívesen hagyom el e válságos órákban barátomat. Az asszony felkelt s letörölte könyeit. Nyugodtságot erőltetve magára a doktorhoz fordult s igy szólt: — Én magam, egyedül akarom férjemet ápolni, csak utasításait kérem és kérem, jöjjön minél előbb vissza. A doktor az utasításokat megadva, távozott.

r Az asszony megint az ablakhoz lépett. Eszbontó önvád dult keblében s mégis vágyott, sóvárgott a férfi után, kit már egy hete nem látott. A beteg elcsendesült, mintha nyugodtan szunnyadt volna. Az asszony az ágy lábánál térdelt s a nagy csendben ő is elaludt. Hiszen egy teljes hete nem mozdult már el férje ágya mellől. Nagy lelki bánata és a sok álmatlanság gyötrelmétől kimerülten szunnyadt el. Ekkor a férfi csendesen felébredt s felnyitotta szemeit. Ez már nem volt a lázas agyrémek tekintete, hanem a halvány, bágyadt öntudaté, mely derengeni kezdett kuszált, lázas gondolatai közt. Először zavaros képek vonultak el előtte, minden összefüggés nélkül, azután tisztán kezdett emlékezni mindenre. Sajgó fájdalom égette keblét.