Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.
1904-08-28 / 35. szám
Városunk képviselőtestülete szegényügyünk radikális orvoslására — polgármesterünk javaslatára — egy szegényház létesítését határozta el, mely a szegényháznak felépítése a közel jövőben megvalósítható lesz. Ezen szegényház létesítésével szorosan összefügg a népkonyha eszme megvalósítása is. Nézetünk szerint ezen eszmét a következőkép vélnök megvalósíthatni. Városunkban van egy ápolda, mely szegény betegek fölvételére van alapítva. A létesítendő szegény házat összeköttetésbe lehetne hozni ezen ápoldával azzal, hogy az ápolda épületét a város értékesíthetné és a szegényház keretébe az álpoldát — és minthogy itt egy közös étkezde felállítása is válik szükségessé, igy ezzel a népkonyha eszméje is meg valósithatóvá tétetnék. Ezen uj épület, mely a népkonyhát is magában foglalná legcélszerűbben az uj városrészbe komtempláljuk. Az ápolda ugyanis a város kellő közepén vau g minthogy városunkban úgyis lakáhi^v van, ezt a város sokkal job^ f LUüná értékesíteni s a cél is el volna érve, mert szegényeinket összpontosítaná egy közös otthonba. Tudjuk ugyan jól, hogy a szegényház alapja még csekély, de azt is tudjuk, hogy hölgyeink körében ujabbi időben mozgalom indult meg, hogy a népkonyha felállításának esza hegedűn szivréhajtó dallamokat csalt ki a hurokból. Boldogságunk rövid, de örökre lelkembe vésve, felejthetetlen marad. A világtól elvonulva csak egymásért éltünk. Nem voltak költséges vágyaink, helyes beosztás mellett férjem szerény fizetése elégséges volt. Hiszen előttünk állott a reményteljes jövendő, a huszonkét éves fiatal embert előléptetéssel biztatták. De az ember tervez, Isten végez. Két év után, mint a váratlan égiháború, ugy sújtott engem a legfájdalmasabb csapás. Es ne mondja senki, hogy nincs előérzeti, azon a szörnyű nap estéjén megfoghatatlan, majdnem türelmetlen aggódással vártam férjem visszatérését, ki barátjaival" hajtóvadászaton volt a fővárossal határos falvak egyikében. Az aggasztó várakozásban egyik óra a másik után telt el. Végül nehéz lépések tompa zuhogása hatolt be hozzám s a reggel még annyi szeretettel távozó férjet hordágyon élettelenül hozták előmbe. A vadászaton egy elhibázott lövés kioltotta drága életét. Mit mondjak még, lehet-e szavakkal kifejezni azt a mély fájdalmat, gyötrelmes éjeket, mit átszenvedtem? Ha nem lettek volna kötelességeim, utána rohantam volna a halálba, de nem volt szabad elhagynom az ő gyermekét, a kis fél éves leánykát. Ez a kis tehetetlen teremtés kölcsönzött fájó lelkemnek erőt az élethez. Kínos éjeimet nappallá téve dolgoztam, hogy testileg és szellemileg egyaránt táplálhassam őt. És most, midőn annyi tehetséggel, apjához hasonló szivjósággal hajadonná fejlődött, el keljen őt is veszítenem ? Nem, az nem \eméjét társadalmi uton is elősegítsék és ennek azzal adták bizonyítékát, hogy ezen célra mulatságot is rendeztek, mely a népkonyha alapját tetemesen gyarapította. Ugyancsak ezen alapot gyarapithatná évenként a pápai jótékony nőegylet, mely egylet tudtunkkal a népkonyha humánus eszméjének lelkes híve és erre a célra áldozatokat is hozhat. Felvesszük újra a népkonyha eszméjét és reméljük, hogy városunk képviselőtestülete, mely a holnapi napon ezen kérdéssel foglalkozni fog, ugyszinte városunk polgármestere, kiről megvagyunk győződve, hogy buzgó hive a népkonyha eszméjének, minden lehetőt el fognak követni ezen feledésbe ment üdvös eszme felelevenítésére. Pollatsek Frigyes. Kapunyitás előtt. Vége felé közéig a vakáció, iskolába fognak járni ismét a fiuk s a lányok, hogy megtanulják a tudnivalókat, melyekkel, ha majdan felnőnek, meg kell keresniök a kenyerüket. Természetes, hogy az iskolai év elején dupla gondja van a szülőnek a gyermekével s a fölött töpreng, hogy milyen pályára szánja — ha szegényebb a szülő s ilyen a legtöbb — hogy honnan teremtse elő a költségeket gyermeke tovább tanítására. liet, kérni, könyörögni fogok érette s ha elmondom, hogy napról-napra fogy, gyengül a tizenhat éves leányka ereje, s hogy a doktorok egyhangúlag Arkót ajánlják fiatal élete megmentésére, lehetetlen, hogy nővérem megvonná tőlem a segélyt. A kínos gondolatokba merült nő észre sem veszi, hogy a szalónajtó nehéz selyemfüggönye meglebbent s a képzeletszülte nemtő előtte áll a méltóságos asszony személyében. Igaz, hogy kissé erőltetett mozdulattal öleli keblére légen nem látott nővérét, de mégis megölelte s vontatott hangon ismételte, hogy mennyire örül, hogy végre meglátogatta. De kiérzik hangjából az erőltetés, mely összeszorítja az elhagyatott nő szivét. Sok mindent érez e pillanatban, de nem talál szavakat, remegő ajkai hang nélkül mozognak, mig nagy kék szemei csüggedt tekintetét le nem veszi diszes pongyolába burkolt nővére alakjáról, ki jótékonyságáról hires asszony, kinek arcképe a jótékony egyletek falain diszeleg s kiérzi szavaiból miként részvét helyett inkább visszahökkenéssel fogadja az elhagyottaknak legelhagyottabbikát. — Ó, — gondolta, — végig kell hallgatnom a panaszok halmazát, mert az elszegényedett rokonok látogatása mindig kellemetlenséggel van összekötve. De erőt vesz magán, látszólag ő is patetikus hangulatba csap át s nem annyira a részvét, mint inkább a szánalom kifejezésével kérdezi : — Talán beteg vagy édesem, — oly gyengén, törékenyen nézesz ki ? — Szólj, beszéld el sorsodat, mert oly távol éltünk Manapság a gyermek pályájának megválasztása tekintetében sokkal nehe zebb a szülő helyzete, mint ezelőtt volt. Még csak tiz esztendő előtt is nem volt meg az a túlzsúfoltság a kenyérkereső pályákon, s bármilyen szakmát tanult is a gyermek, a szülő tudta, hogy meg fog tudni élni belőle, mert ugy az ipari, kereskedelmi mint az értelmiségi pályákon szükség volt uj erőkre. Számot vetvén a mai gazdasági helyzettel, csak azt tanácsolhatjuk a szülőknek, hogy jól vizsgálják meg, melyik iparágat sajátíttatják el gyermekeikkel. Mert a túlzsúfoltság nemcsak az értelmiségi pályán konstatálható, hanem a kereskedelemben is. Például kétszer is meggondolnám, hogy a fiamat kőmivesnek vagy építőmesternek adjam. Ebben az iparban olyan óriási a pangás, hogy még a kőmives munkás is csak nagynehezen tud munkát kapni. A végzett és kész ifjú építőmesterek nagyrésze pedig mint rajzoló tengődik az építészeti irodákban. Ugyanigy vagyunk a nyomdász iparral is. Budapesten állandóan ezernél több facér szedő sétálgat s a szedők egyesülete nemrégiben vörös plakátokon óva intette a szülőket, hogy ne adják gyermekeiket szedőinasnak, mert a szedősegédek nagyrésze már ma is koldus proletár. S igy van ez sok más iparággal is. egymástól, hogy igen keveset hallottam felőled. — Ha csak én volnék beteg, azt panasz nélkül, békén elviselném — válaszolt fojtott hangon az özvegy, — de van egy fiatal, tizenhatéves leányom, kit az orvosok tüdővésztől féltenek, senkim és semmim sincs kivüle a világon, az ő drága életét kívánnám megmenteni, de az anyai szeretet áldozatkészsége, kezem munkája nem elégséges a gyógyításához szükséges eszközök megszerzésére, mert a doktorok véleménye szerint haladék nélkül Arkóba kellene őt vinni. Mig e szavakat mondta, könyei feltartózhatatlanul megeredtek, kezeit összekulcsolva, megindító szavakkal kérte a gazdagúrhölgy támogatását életében először és valószínűleg utoljára. A modern nemtő, ki bazárokat, hangversenyeket szokott rendezni az árvák és tüzkárosultak javára, hogy a lapok dicséneket zengjenek felőle, a zárt falak között szintén változtatva, megdöbbenve hátrál saját nővére kérelme elől, nem lágyul meg szive, bár egyre törülgeti arcát, keresi s legott meg is találja a kibúvót, meg lévén győződve felőle, hogy Arkó semmit sem használna a tüdővészes leánynak, legfeljebb meghosszabbitná szenvedéseit, és ő sajátjából nem szokott adakozni, hangversenyt vagy efféléket szintén nem rendezhet nővére javára, mert az zsenánt volna, ezerszer inkább egy ideig családot protegálna, kiről dicsekedve beszélhet jó ismerőseinek. De a látszatot megtartva, pár pillanatig hallgatott és aggodalmas arckifejezéssel tekintett maga elé, mintha válaszán töprenkednék, majd ideges gyorsasággal rohant