Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-04-10 / 15. szám

KÖZLÖNY KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre G kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fillér. LAPTULAJDONOS és KIADÓ : I?<1 &&& r£5Fftt^Y&S. Rendszertelen gazdálkodás. Tagadhatatlanul tény az, hogy városunk utóbbi években nagyon sokat haladt és fejlődött, de az is igaz, hogy ez a fejlődés nem rendszeres és ezt a hátrányt városunk polgárságának nagymérvű közönyének kell betudnunk. El kell hogy ösmerjük, miszerint városunk polgárságában él és uralkodik a lokálpatriotizmus érzése, ragaszkodás a röghöz, a tégla és kőrakáshoz, melyet magáénak vall s a büszkélkedés, mellyel alkotásain végig tekint, az igyekezet melylyel a haladás utján előre tör, azonban alig van a Dunáutulban egy ilyen város, melynek polgársága — fogyatékos anyagi erejét tekintve — annyit áldozna városa szépítésére, nagyvárosias jellegének emelésére, mint éppen Pápa város közönsége és mégis azt keli tapasztalnunk, hogy az öszszes városi alkotások rend és rendszer nélkül történnek. Senki sem nyúl szívesen darázsfészekbe, de előfordulhatnak olyan körülmények, melyek azt is a toll megragadására kényszerítik, kik azt csak nagyon erős belső impulzusra veszik csak a nyilvánosság előtt igénybe. Ilyen városunk jelen helyzete. Erős belső forrásban, a multak sok mulasztását pótolni, igyekszik mohón helyrehozni az elöljáróság élén a fáradhatlan polgármesterrel és ezt mindenki csak legnagyobb méltánylással hálálhatja meg, de ha közeiebről tekintjük a dolgokat és a külső rohamos fejlődéstől elkábítani magunkat nem hagyjuk, akkor az árnyoldalak erősen mutatkoznak. És a sötét foltok kezdenek erős felegekké tornyosulni nálunk, kik a közéletünket teljes beborulássai fenyegetik. Legfontosabb közügyeink tárgyalása alkalmával is tapasztalhatjuk, hogy nincs meg a tervszerüleg elkészített programúi, minek keretében céltudatosan is következetesen lenTARCZA. Saison vers, A mai kor Ízléséről Akarok most szólani, Melyre nézve a színházról Álljon itten valami. Mai korban igy beszélnek Sok helyen az emberek : „ Színházba én csak vigadni, — Szomorkodni nem megyek". Megkezdődik a színjáték, Tragédiát játszanak. Játszhattok ti jó színészek, Hallgatnak ám a . . . . falak ! „Tragédiát az életben Úgyis látok eleget, Színházba ón csak vigadni, — Szomorkodni nem megyek". „Tragédia meg a dráma Mindkettő szomorú. Eszébe jut az embernek Minden bánat, minden bű, Nem emel fel, nem mulattat, Nem való az minekünk, Szomorkodni rigyis tudunk, Ha színházba nem megyünk". De a mikor szinre kerül Erkölcstelen operette, Kár, hogy akkor a színházat Nagyobbítani nem lehet: „Az operette mulatságos, — Szólanak az emberek, —Abba' nem kell szomorkodni; Színházba hát elmegyek". S tolong a nép egyre másra Nem kaphatnak már helyet. Szinre kerül három-négyszer Egy-frivol operette, Lefoglalják mégis mindig Egytői-egyik a helyet : „Az operette mulatságos, Színházba hát elmegyek". Rajta tehát jó színészek Operettet adjatok, De csak olyat, a mi frivol, S telve lesz a házatok! „A színházba csak vigadni, — Szomorkodni nem megyünk, Azért nem kell tragédia. Csak operette minekünk' Theologus. HIRDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. nének megoldva mindazon feladatok, miket a város közönsége a közszükséglet és a modern élet belátása alatt maga elé tűzni kénytelen. A következetes rend helyett mostanában pillanatnyi ötletekkel, az erőteljes munka helyett kapkodással és a befejezett tények helyett kísérletezésekkel pocsékolódik el az. Mert hiányzik a szigorú, teljesen tárgyilagos városi képviselőtestület, mely kemény bírálatával meguyesné a hatalmi túltengés akarata ellenére is növekvő fatytyuhajtással és erős fékező erejével az ingadozásokat megakadályozná. Természetesen nem a minden áron ellenzékieskedni akaró törekvéseket keli helyeselni, valamint az örök hizelgést és hátgörnyesztést sem, hanem mindig meg kell adui a férfias igazmondásnak, a szókimondó nyíltságnak a maga helyét és hogy az érdek nélküli képviselőt értéke szerint becsülni és nem üldözni kell. Azt nem szükség talán külön hanA várva-várt levél. Meleg nyári délután van. A nap gyönyörködve szemléli fényes arczát a Bölkény víztükrében, melynek egyhangú halk moraja összevegyül a partot szegélyező lombdus fűzfák susogásával. A folyóra néző szobácska ablaka fel van tárva. Bent ifjú hölgy ül az asztal mellett, fejét balkezére hajtja, jobbjában pedig tollat tart, előtte egy megkezdett levél, melyen e szavak állanak: „Kedves jó barátom ! Nagyon aggódom, bánkódom hallgatásod miatt. Szinte két hónapja, hogy mindennap várva-várom leveledet/ Halvány, szenvedő arcz, az egyszerű fekete öltözék, mely termetét fedi, a szoba szegényes bútorzata, arról tanúskodnak, hogy Anna nem tartozik a sors kegyeltjei közé. E kép komor ellentétet képez a természet viruló pompájával. A nyitott ablakon át a langy fuvalom enyelegve simogatja homlokát, csókdossa a szenvedő arezot s lágyan susog fülébe, — mintha vigasztalni akarná őt, hogy ne érezze magát oly igen szerencsétlennek, hisz meg van épségben mind az öt érzéke, láthatja az Alkotó szép világát, gyönyörködhetik a virágok, növények szemléletében, hallhatja a zenét, a dalt, a madarak kedves csicsergését, érezheti a tiszta jó léget, a virágok illatát, megsimogathat egy-egy kedves állatkát. Ö nem hallja a szellő susogását, reá