Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-10-18 / 42. szám

mit jelent arról igazán nem lehet szükkeietben beszélni, hiszen mért­földeket tennének ki hosbzusághan az ujságlapok melyek ezt az alkotást analisálták, hiszen a mai parlamenti élet minden órájában szó esik a könyvről, mely szent jogot adott ne­künk ahhoz, hogy bárhonnét jövő invásiók ellenében ' védekezhessünk. Ez a könyv minden tételében kristály tiszta és világos, a mi jogokat ez nekünk biztosit, azt csak jogtalan­sággal lehet elvenni tőlünk, ez a könyv a hosszú véres harci lárma sugarai békét adó megváltóját, az uj tavasz a melynek verőfényében ösz­szeölelkeztek a nagy ellentétek és a mely ölelés nem vesztett volna sem­mit bensőségéből ha most is élne. Ez a kiegyezési törvény a me Jyet 1867. XII. t.-czikk cim alatt czik­kelyeztek be a magyar törvénytárba egy epocbát jelent, nielyetjniég most sem váltott fel más idő, mert még most sem kelt ki közéletünkből egy olyan agitatórius és nagy horderejű alkotás, a mely korszakot jelenthetne. Deák Ferencz korát éli ma is a magyar közélet, az ő könyve felett vitázunk, az ő általa biztosított jogo­kat védelmezzük, szenvedélyeink vi­harában öt emlegetjük és hazasorsán töprengő álmatlan éjek idején az ö nagy lelkétől várunk ihletet. Arany elme volt az övé, nemcsak a magyar közjog alaptörvényét adta, hanem az ö vezetése alatt készült magán jogi és büntető javaslatok is alapját ké­pezik az igazi nemzeti jogalkotásnak. Az országbírói értekezlet határoz­mányai, hatalmas jogforrását képezték az uj polgári törvénykönyv terveze­Mww áj^gsaa éar iii rwSHB BBgM ^ haza. Útközben gondolkodni akart, de azon vette magát észre, hogy nem bír gondol­kodni. Hogy tökéletesen megrémült. Tudj' Isten miként vetődöít haza a kadét, Ugy érezte, mintha be volna íugva, mintha jól felpofozták volna. FáraiUan ve­tette le magát az ágyra s aztán gondolkodni próbált. És ez meglehetősen nehezen ment. Hát most már mit is tegyen tulajdon­képen ? Hogy ö elszöktessen égy éretlen, szeszélyes bakfist, akinek pláne már vőle­génye is van. Kinevetné az egész tisztikar,' agyonüldöznék a sok élczelődéssel, czeloz­gatással. 8 mit szólna reá az őrnagy? Nem, nem ! Azokat a szigorú, mérges szempillan­tásokat sehogy sem hirná kiállani. Mert az őrnagy szigorú, kérlelhetetlen ember. Mikor kiabálni kezd, bizony könnyen a lábába hanyatlik az embernek a bátorsága. Felugrott az ágyról és járkálni kezdett fel és alá. Homlokára kiült az izzadság. Nem lehet, nem lehet. Elszöktetni egy leányt, akinek már vőlegénye is van s a kauczió tizedrészét sem tudni letenni, Csak nem fognak abból a rongyos havi tizenöt forintból megélni ? Leült az asztalhoz, Ivét kezébe haj­totta forró, lázas fejét és bámult a lámpa sápadt világába. Es eszébe jutott minden. A sárgára meszelt nagy katonaiskola, a jó­kedvű pajtások, a vasárnap délutáni ozson­nák, a a szőke kis Lili, a szigorú iskola­parancsok. Az a boldog, gondtalan, remény­teljes élet, az édes, bohó álmok korszaka. Aztán egy szerető, szelid özvegyasz­szony ott valahol messze Brünnben, egy kétemeletes ház kicsiny, virágos szobájában, tének s mig ez törvénnyé nem válik, vagy részt érvényben is maradnak. Az ő szellemi vezérlete alatt gyako­rolt büntető judicatura a magyar igazságszolgáltatás fénykorát jelenti, mert ha az ember fogalma megen­gedi a csal hatat hiúság jelzőjét akkor Deák Ferencz csalhatatlan volt, a tiszta ész és a tiszta lélek logikája nak olyan összhangját egyesitette ma­gában, amellyel senki sem rendel ke zett. Csodálatos önmérsékletével egé^z életében csak arra a terrénumra lé­pett, amelyre a tehetsége praedesti­nálta és azért nem látta őt senki a márciusi idők és a forradalmi lángok orkányában. Nem volt agitátor, ö nem hasz­nálhatta és őt nem használhatta a szenvedélyektől mámoros magyarság, de használhatta, de apostolként hall­gatta, a legszebb illusiójában csaló­dott, megtört sápadt arezu nép mikor a kétségbeeséstől nem tudott hova lenni, mikor a harczának vezérei ré­szint, mártírokká lettek a bitón, ré­szint földön futókká a messze ide­genben. Az uj magyarországit Deák Fe­rencz organisáló ereje építette fel és a templomokban azért rebegjük el csak a hálazsolozsmákat, hogy megszületett, ne töprengjünk, ne si­ránkozzunk, hogy meghalt, mert él ő, oly intensiven él, mint senki e magyar hazában. Feliczi&n. Villanyvilágításunk érdekében. Viilanytelepünk felügyelő bizottsága szerdán délután ülést tartott, amelyen szá­amint naphosszat csak az ő egyetlen fiára gondol és imádkozik érte, hogy ne történjék semmi baja, hogy valamikép megsegítse a jó Isten s nogy a hadnagyi kinevezés ne késsék oly soká. Oh mit is szólana az a szegény jó özvegyasszony, ha most az Al­frédja hadnagyi uniformis helyett kopott, szürke, nevetséges czivilben jelenne meg előtte. Merően bámult bele a kadét a petró­leumlámpa halvány, beteges vilagába. Pedig meg kell tennie. Hogy ő gyává­nak mii assa magát, megretiráljon ? Nem merne tübbé az emberek szeme elé kerülni. Hat még a tiszttársai elébe. Szinte hallja is már, hogy mit mondanának, mikép gú­ny u lód n á nak. Előre is a fülében hangzott már a vén mogorva, számvevő kapitány rekedt kaeza­gása : — Hát persze, igy van az, mikor már a pólyásbabák oldalára is felkötik a kard­bojtot, Ezek a tejfeles szájú gyerekek teszik aztán tönkre az egész hadsereg reputáczió­ját. Teljesen érthető ily módon, hogy a czivilek egészen a nyakunkra nőttek, Amint körülnézett kissé a szobában, megakadt a szeme az asztalon valami fe­kete tárgyon, Jobban megnézte — egy pisz­toly volt, Ah, ez talán a legjobb megoldás. Lám, csak egy nyomás és aztán — vége. Mintha nem is lett volna semmi, mintha nem is történt volna semmi, és a férfibecsület tisz­tán marad. Meg is próbálta félig von Trdek, de tovább aztán nem merte mégsem, Behunyta mos fontos ügy nyert elintézést. A bizott­sági ülésen lglauer István főmérnök is részt vett. Mielőtt az ülés egyes határozataira át­térnénk, kötelességszerűnek tartjjuk a fel­ügyelő bizottság tagjai figyel inét oly körül­ményekre felhívni, melyek elhallgatása ha­tározottan villamtelep berendezésünk rová­sára menne, amit elhárítani idejekorán kell, nehogy a késői bánat egy ujabb tanulság­gal tegyen elővigyázóvá bennünket. Ebből pedig azt hisszük elég kijutott már váro­sunknak. Az ülés folyama alatt ugyanis azon impressiót kellett nyernünk, hogy Pápa vá­rosa — mint ilyen — és a Ganz-cég kö­zött nincs meg azon bizalom, mely két ily szerződő fél között okvetlenül elvárható. Je­lentéktelen kis dolgok miatt súrlódások lesz­nek provokálva, melyeknek simán való el­intézése a jóhiszeműségre apellál. Erre pe­dig okvetlenül szükséges a bizalom. Hogy mi, vagy ki szitja ezt az ellenszenvet a Ganz-céggel szemben, nem tudjuk magunk­nak magyarázni és ezért figyelmeztetjük erre a bizottságot. Pápa városának és a Ganz-czégnek egyöntetűen kell a berendezést megvalósí­tani. Ott ahol két fél szerződésileg van kötve egymáshoz, ott elvi jelentőségű kér­dések nem képezhetnek oly súrlódásokat, melyek jelenleg napirenden vannak. Vagy van Pápa városának vagy a Ganz-cégnek működési körében jogosultsága, azt a Szer­ződés van hivatva megállapítani, nem pe­dig, a bizottságnak. Az ily jogi kérdések a végelszámolásnál lesznek rendezendők. Nagyon tudjuk helyeselni a szigorú ellenőrzést, melyet a felügyelő bizottság a Ganz-céggel szemben gyakorol, sőt az köve­telendő is, de ebben a ténykedésben a bi­zalmatlanságnak még árnyalatának sem szemét, ugy gondolta, talán igy könnyebben megyén, de biz sehogysem sikerült. Egy óra is elmúlt már éjfél után, az idő rohamosan halad, és a kadét még min­dig csak itt ül, határozatlanul, kétségbeesve. Sirni szeretne, de szegyei mégis, Hogyne, hiszen már tizenkilencz éves mult s két hét múlva itt a májusi csillaghullás, mely neki is meghozza azt a két várva-várt arany­csillagot, Addig nézett Alfréd von Trdek a lámpa sápadt, álmos világába, mig egyszerre csak lecsukódtak a szemei és ő maga meg oda borult az asztalra — mély horkolással. Az óra már elütötte a kettőt, a hár­mat is és erősen négy felé tart. Hanem azért csak aludj Alfréd von Trdek nyugodtan, mert hát Tordai Gabika is épen ugy alszik már mint te, Kibékült biz' szépen a Gusztival még ott a bálterem­ben. Hisz a vőlegénye volt Guszti s a vő­legényekkel nem szokás hosszú haragot tar­tani. Hogy nem tudtad ezt te tapasztalatlan kis kadét! Ám azért ne hidd, hogy a szalmake­rék i asszonyok olyan apáczatermészetűek, Felülmúlják ezek még a vörösváraikat is, csak te nem latod buksi kis kadét, mert hát nem neked való még az asszonyféle, Lehet, hogy csatában megállanád a helyed de az asszonyok előtt bizony megretiráltal. Azért hat csak togadj szót az őrna­gyodnak és irj szorgalmasabban leveleket az édes mamádnak, tiszthelyettes von Trdek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom