Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-03-23 / 12. szám

XII. évfolyam Pápa, 8S02. márczius 23. 12. szám. Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedérre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. Laptulajdonos és kiadó : HSROETESEK es NY1LTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL A R lá I N könyvkereskedésében. A devecseri főszolgabírói állásról A devecseri főbirói állás betöltése kérdésében a járás több megyebizottsági tagja ma egy hete tartott értekezletet Devecserben. Felszólalás történt az ottani fiatal szolgabíró Szabó N. János jelölése mellett, de felszólalás történt oly irányban is, hogy mivel több érdemes pályázó van. a járás most idő előtt ne foglaljon állást senki mellett se. A jelen voltak többsége Szabó János jelölése mellett nyilatkozott, természesen már csak illendőségből is. A ki viszont ezt azzal hálálta meg nagyon helyesen, hogy a jelöltség elfogadására gondolkodási időt kért — érezvén maga is, hogy rajta kivül, szolgálati érdemeket tekintve, mások, méltóbb jelöltek is lehetnek. Előrelátható, hogy a devecseri járás a megyei gyűlésen a választás alkalmával több pártra fog oszolni, mert a devecseri járásban erős pártja van Körmendi) Béla pápai tb. főszolgabírónak is. A veszprémi lapok egyike foglalkozván a jelöltekkel, nagyon barátságába vette Huszár József megyei 11-od aljegyzőt azon címen, hogy régi tisztviselő. Ez ellen semmi kifogásunk sem lehetne, de az ellen már van, hogy Körmendy Béla pápai tb. főszolgabírót a közigazgatás terén „homonovus

K-ként jelzi, és e mellett még azt is érinti, hogy későn vizsgázott. Erre csak az a megjegyzésünk, hogy Körmendy Bélának 7 évi buzgó | szolgálata van és ugy a felsőbbség, mint a nagy közönség által tapasztalt alapos képzettsége elégséges volt arra, hogy bebizonyította főbirói állásra teljesen méltó voltát, hátralékokat nem tűrő szorgalmát, munka erejét. Nem az a kérdés, hogy ki mikor tett vizsgát, hanem az, hogy jól tanult-e, jól vizsgázott-e és mennyire képzett és hogy közszolgálati évei alatt azon pályán, amelyre lépett és melyen előmenetelre törekszik ; állandóan milyen szorgalmat, magaviseletet, testi lelki hivatottságot tanúsított hivatalos áll asa betöltésében. Azt irta egy másik veszprémi lap, hogy a vármegye alispánja kijelentést tett, hogy devecseri főbíróvá Huszár Józsefet óhajtja, mert neki van leghosszabb szolgálati ideje. Ezzel szemben mi csak anyuyil írunk, hogy Fenyressy Ferencz vármegye főispánja szinte tett kijelentést, hogy ha kinevezési joga volna a devecseri főbirói állásra, az összes pályázók között Körmendy Bélát tartaná kirievezendönek mert ö a legalkalmasabb tisztviselő az eddig ismert pályázók között ezen állásra. Mindezeket pedig csak azért tartottuk szükségesnek megjegyezni, hogy az ellen nincs kifogásunk, ha valamelyik laptársunk a jelöltek egyikét vagy másikát pártolja és előnybe helyezni kívánja, de ha ezt olyként teszi, hogy a másik jelöltet bántani akarja, akkor az ellen jogos a megjegyzésünk a közügyek érdekében. Mi is tiszteljük, becsüljük, mindegyik pályázót, respektáljuk a megyei létrát is, de ha ennek sorrendjét esetleg egyik másik egyén lassúsága és u^m JtC w stLa u^k Szuggerált bún, A kandalló fénykörében egy kis zsámolyon molett fiatal nő guggolt a legtermészetesebb, keresetlen pózban, két kezét térdén összekulcsolva. Előtte állt, etikettnek megfelelő távolsagra, a legmalicziózusabb képii don Jüan, egy nádlábu majolika asztalkához támaszkodva hanyag egykedvűséggel. Az asszony ajkán gyermeteg pajkos mosoly játszott g tettetett naivsággal sóhajtott, aztán csengően fölkaczagott. — Kis Öregem, kell egy szem Kugler ? — Elég volt a kinzó játékból, Emma ! — tört ki visszafojtott dühvel a szerelmes ifjúból. — Kérlek, könyörögve, szép asszony, csak egyetlenegyszer hallgass meg. — Nem lehet, nem tehetem, — súgta páthoszszal és alig palástólt nevetéssel az asszony. Az ifjú ingerülten simogatta pelyhedző bajuszát, míg a nő a kandallóhoz simulva, kéjes zsibongással melengette vékony rózsaszín ujjait. Amint az édes, simulékony, karcsú és mégis telt asszonyos alakot megvilágította a tűz, az ifjú mind szenvedélyesebb hévbe psett. Perzselte, égette a vágy azt a bájos ingerlő asszonyt csak egyszer, egyetlenegyszer átölelni, piros, forró ajkain kiszívni a vérét, a lelkét, — de akiért annyira epedett még csak meg sem aharta hallgatni. Kábultan jártatta végig tekintetét a csábos asszonynak körvonalain s aztán egy ügyes macskaugrással mellette termett és önuralmát vesztve, lázas mámorral szorította magához a nőt, ki a meglepetés ijedségevei, erős lökéssel taszította el a dühöngő Rómeót. — Megőrültél, Béla ? — tört ki a rémélet felkiáltása. Mi lesz velünk, ha meglát a bátyád, az uram V ! Most én mondom, hogy elég legyen a komédiából, sohasem jogosítottalak fel ilyen magaviseletre és nem értelek, te, a sógorom, hogyan mersz felém ilyen vágyakkal közeledni ? Hol a becsületérzésed, hova lett a józan eszed ? Kényszeriteni akarsz an'a, hogy — biztonságom érdekében — bátyád házából kíméletlenül kitiltsalak V Térj eszedre, barátom ! — s az ideges, filigrán asszony, felindulásában egész testében remegve, egy közeli bútorba fogózott. — Emma, hallgass meg, könyörgöm, hallgass végig. — Becsületszavamra ígérem, soha többet egy szavammal, egy tékintetem • mel nem leszek terhedre, ha most, egyszer meghallgatsz ... és. — Jól van, szegény kis öregem . . . folytatta a barátságos szánalom őszinte jóakaró hangján a nő — most egyszer, egyetlenegyszer meghallgatlak, ha biztositsz, hogy továbbra nem tűröd_ meg szivedben ezt a káros szenvedélyt. Öntsd ki a szived, ha csurdultig van a pohár, jobb, hogy ömöljék le a lölösleg. A fölszabadított hősszerelmes jól és gyorsan belekapaszkodott az el nem szakított, reményt nyújtó szálba s most még fokozottabb hévvel folytatta áradozásait. — Az esküvőd napján érkeztem ide a napsugaras olasz földről, -—kezdte Béla — délben mutatott be a bátyám. Csaknem kis leány voltál, fiatal gyermek, szép, üde, ártatlan, bájos rózsaszirom arccal. Még rajtad csillogott a hajnal mosolya a leányálmok szende, büvöletes pírja, a tavasz verőfényes illatárja, az ábrándok

r melánkóhája. Ti elutaztatok. Én pedig . . . én . . . mit tehettem egyebet, vad dühvel és haraggal, meg lángoló, égő pokollal lelkemben, visszamentem mestereim közé és az utonutfelen kínálkozó kéjek bűzhödt posványában próbáltam vigasztalást keresni. De nem kaptam, hanem még sokkal gyötröttebb lett a lelkem az undortól. Elvesztettem a lelkemet és éreztem, hogy az te benned él tovább. Mit nekem az urad ; határtalan önző lettem, az én lelkemet kellett megkeritni és az meg nálad volt . , . hát eljöttem vissza érte. Te nem akartad észrevenni, hogy a lelkemet keressem a te szép testedben s Kugler-bonbont adtál nekem, mint egy kis gyereknek, merc a huszonnégyéves ember neked még pubi