Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-11-30 / 48. szám

lyel a kereskedőknek egymással szemben viseltetniök kellene. A kereskedői foglalkozás a vagyon foglalkozása, de látjuk, hogy az ideáiizmus minden szikrája nélkül ez is pangásnak indul, ez sem tud bohk

6ulni anélkül. A kereskedő munkatere az egész földgömb, a kereskedők munkakörét emberi egyezmények nem szabályozzák és ilyen körülmények között a verseny pusztító harccá fajulhat, ha nem respektáljuk az erkölcs törvényeit, melyek a kereskedelem szabad mezején is hivatva vannak, a békés egyensúlyt fentartani. A kifejlett verseny üdvös állapot gazdasági tekintetben és a verseng törekvések elé, ha azok nem mennek túlságba, törvényes gátat emelni nem szabad. A verseny fejlődhetik egész odáig, ahol erkölcsi törvények vetnek gátat az elfajulás elé. A tisztesség, egy más becsülése és az „élni és élni hagyás" elve az egyedül' törvényei a verseny szabályozásának és ezek a törvények a kereskedelemben épp oly szentek, mint a tételes törvények a magánéletben. Az a kérdés merül fel, részesülnek-e ezek az erkölcsi törvények manapság^ az őket megillető tiszteletben? Nem. És az erkölcsi törvények eme mellőzése nyomja rá korunkr a az annyiszor elitélt materializmus bélyegét. A létért vivott harc tán sohasem volt oly elkeseredett és nyilt, mint ma és az élni akarás és a boldogulás vágya olyan zsarnoki nagyhatalmak, melyek semmiféle törvényeket sem respektálnak. Az életösztön jelszava: „Előbb élni akarok s csak aztán leszek szabadelvű." Es mert az életre-halálra vivott versenyharc kiöli a kereskedelemből azt a kevés idealizmust is, mely nélkül pedig az meg nem élhet, válik szüksegessé.a törvényhozás beavatkozása, hogy a nem méltányolt erkölcsi szabályok helyett törvényes gátak szorítsák vissza az elfajult versenyt rendes medrébe. Ahogy bölcsője a tisztességes verseny a kereskedelemnek, ép ugy halála neki a verseny elfajulása s ez az elfajulás különösen káros, sőt végzetes is lehet hazánk kereskedelmére, mely fejletlen és nem állapodott meg. Végeredményében ugyan a tisztességtelen versenyt gátló törvények is megszorításai a szabad kereskedelemnek. azonban erre a megszorításra múlhatatlanul szüksége van magának a kereskedelemnek és a társadalomnak is, mert a társadalmi béke, a kölcsönös méltányosság nagy elvét támadta meg az üzleti verseny elfajulásában. A versenyt korlátozó törvények több civilizált országban már régóta érvényben vaunak és üd' vös eredményt értek el velük, ná: lünk e törvényeket most tervezik és kívánatos, hogy azok mielőbb életbe lépjenek. Hogy a törvényes beavatkozásra szükség van és hogy e beavatkozásnak csak kedvező eredményei lehetnek, az kétségtelen. A közönség köréből— Kereskedőink pasiatixii. — Régi és jogos panasza az a vidéki kereskedőknek, hogy üzletüket, exisztenczijájukat veszélyeztetik a gyolcsos tótok üzelmei. Ezen házalás cirnén űzött gyolcsos tótok visszaéléseinek meggátlásra igen üdvös és a vidéki kézműárukereskedés szempontjából nagyfontosságú határozatot hozott a kereskedelemügyi minister. Ezen gyolcsosok ugyanis rutul kijátszva régi jogon gyakorolt házulási engedélyüket, kocsin valósággal nagy árutárakkal ellepnek bizonyos vidékeket és a heti piacokon mint nálunk is dúsan megrakott sátorokban árulnak mindent és egyenessen tönkre teszik a helybeli állandó kereskedőket, a kik az adót fizetik, személyzetet tartanak és viselik az állandó üzlet költségeit és terheit. Egyáltalán nem házalnak és nem vándorolnak ezek a gyolcsosok, hanem felosztva egymás között az ország különböző vidékeit, állandóan minden hetivásár alkalmával ugyan abba a városba vagy községbe mennek és másra mint hetivásárra egyáltalán nem is járnak. Hat-hat napi terminusban, — ki melyik vidéket járja — visszatér ugyanarra a helyre rengeteg áruval, nagy sátorokkal. Ez a csúf tulkapás megrongálta már a szolid vidéki kereskedést. Ezért hasznos dolgot cselekedett a kereskedelemügyi minister a mikor végre szétütött ezek között a sáskák között. Kívánatos, hogy a hatóság nagyobb szigorral járjon közre a maga területén ezen üdvös intézkedés végrehajtásában. A nagyméltóságú m. kir. kereskedelmi minister urnák a gyolcsos tótok ügyében hozott határozata szerint a törvény alapján biztosított azon kedvezmény, hogy a felsővidéki házalók a hetivásárokat is látogatják csak azon felsővidéki házalók a hetivásárokat is látogatják csak azon felsővidéki egyénekre vonatkozik a kik a házalást ténvIcg gyakorolják, vagyis állandóan helységröl-helységre és házról-házra járnak meghatározott eladási hely nélkül árusítanak, s csak e mellett jelennek meg az útba eső környékben tartott hetivásárokon is. Ellenben nem terjed ki a törvén}

7 jelzett kedvezménye azokra az egyénekre bárha felsóvidékiek is, a kik valóságos házalás gyakorlása nélkül csak hetivásárokat látogatnak. Már pedig a házaló kereskedés alatt a fenálló házalási szabályok értelmében a helységröl-helységre és házról-házra járás mellett meghatározott eladási hely nélkül mmSm rajta s a lány lezuhant a rohanó árba. Tudtam, hogy a Duna ott néhány méternyi mély, hiába ugrottam volna utána, .nem láttam többé semmit! Aztán visszamentem a városba. Amint a hidon áthaladok, lelkifurdalás rohant meg s azonnal ide jöttem a törvényszéki palotába. Rászóltam az erre, hogy vezessen a bíróhoz, mert gyilkoltam. Az őr azt hitte, részeg vagyok s mert nem akartam tágítani, rám kiáltott, hogy takarodjam ma már késő van, jöjjek holnap s jelentkezzem, majd aztán letartóztatnak. El is jöttem másnap, le is csuktak — hála Istennek 1 A hallgatóság kaczajba tört ki erre a vallomásra. De az elnök komolyan hozzálátott, hogy sarokba szorítsa az önvádlót. — Nyitrai Béla ! Elvártam volna, hogy itt a bírái eiött végre leveti a tettetés álcáját. Mért hazudik tovább ? A vizsgálóbíró a nyomozó rendőrség, a törvényvszéki orvos, az elmegyógyitó főorvos mindnyájan azon fáradoztak, hogy kiderítsék a valót. A holttest nem került meg, nem is kerülhetett. Önt az orvosok józzan elméjűnek mondják. — Hát a hátamon hozzam el az áldozatot, hogy meggyőzzem a bírákat? Tehetek én róla, hogy a Duna hullámai elnyelték azt a csalfa teremtést s hogy be nem bizonyithattom önöknek a gyilkosságot, melyet elkövettem ? Megöl a lelki furdalás 1 — A mai végtárgyalás eleget bizonyít. Ez éppen arra való, hogy a titok fátyolát föllebbentsük. Mert titok az egész. Tudja-e. hogy a kit ön állítólag megölt: Cseresnyés Klára — életben van. A „gyilkos" riadtan nézett az elnökre, reszketett egész testében, halotthalvány lett s fejét hátravetette. — Az nem lehett! Hisz megöltem. Hol van Dongó Pali ? 0 is láthatta messziről. hallhatta a zuhanást. — Ha élne Dongó Pali! De ez teszi éppen rejtélyessé a dolgot. Az tanuja meghalt, agyonlőtték a csendőrök, még mielőtt kihalgattuk volna és az ön áldozata — az él. Vezessék be 1 Nyitrai Béla végigsimított a homlokán a szemén. Nem tudta álmodik e ? Es mereven nézett a föltáruló ajtó felé, honnan csakugyan Cseresnyés Klára lépett be. A szerelmi játék elmondása után kérdést intézett hozzá az elnök : — Találkozott-e később Nyitrai BéláVal ? — Soha többet! — szólt vadul a leány. — Nem is volt a pozsonyi ligetben ? — Három éve nem jártam arra. — Dongó Palival mikor beszélt utol jára ? — Egy hete hiába vártam rá. Hűtlenkedő, rossz ember volt. Megbabonázott és akkor is szerettem, amikor tudtam, hogy megcsal. Akkoi is más lánynyal szeretkezett. Azzal járhatott ott a ligetben. — Mással ? — kiáltott fel Nyitrai. A hallgató közönség előre hajolt, hogy nézze, hallgassa a szenzácziós fordulót. — Várjon csak! — szólt az elnök. — Itt van ez az aranyláncz. Jól nézze meg! Ez a magáé volt. Nyitrai ott látta a nyakán, amikor először találkozott magával az apjánál. Kitől kapta ? v -— Valamikor Dongó Pali adta. De elcsalta megint tőlem. 0, az álnok, a gonosz ! Odaadta valami uj szeretőjének, — Uj szerető? — nyögött fel rémülten Nyitrai Béla. — S ez a láncz, ez ott maradt a Dunapai'ton ? Leoldódott, amint viaskodtunk. — Hát mégse hazudtam. És kaczagva, kárörömmel nézett a bírákra. * El kellett Ítélni a különös embert. Néhány évi fogságot róttak rá. A nyáron ott jártam Lipótvárott. Benéztem abba a sötét várszerű épületbe is*: Nyitrai Béla az irodában kapott holmi munkát. Ott láttam viszont, éppen egy rémregényt dugdosott az asztal alá. Amikor kérdéseket intéztem hozzá, egyre rebegte ; — Bűnhődöm, vezeklem. de Cseresnyés Klára él ! Hol maradt a boszum ? a boszum ? . , .... És feleletet senkitől ;se kap.