Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-11-23 / 47. szám

XII. évfolyam. Pápa, 1*102. november 23. át. szám. Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárnap. ELOFIZETESI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed évre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. HIRDETESEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL A R EV1 I N könyvkereskedésében. Lesz villanyvilágításunk! Nagy örömünkre szolgál konstatálni, hogy a világitási bizottsági tagok között még azok is, kik a villanyvilágítás berendezésének ellenesei voltak és városunk közvilágításának reformját ezzel a világitási nemmel — tekintve helyzetünket — összeegyezhetőnek nemcsak hogy nem tartották, de kivihetetlennek jellemezték, jelenleg már nemhogy ebben a véleményben volnának, de mint a tények igazolják-, városunk közvilágítását csakis a villanyvilágítás berendezésével óhajtják megvalósítani. Fényesen igazolja ezen állításunkat a legutóbb ez érdemben ülést tartott világitási bizottság határozata, mely egybehangzóiag kimondotta, hogy a város jól felfogott érdekét látják elősegíteni, midőn a közvilágitös kérdését a villanyvilágítással java solja megvalósítani. Felesleges talán felemlítenünk, hogy a világitási bizottságnak ezen határozatával nemcsak, hogy teljesen egyetértünk, de örömmel fogadjuk, hisz mi ezen kérdés megvalósításánál folyton ezen világitási nem mellett kardoskodtunk. Tettük ezt pedig azon okból, mivel teljes meggyőződésben voltunk és vagyunk, hogy a villamos világítás berendezésével nemcsak városunk lakosságának igényei lesznek kielégítve, nemcsak korszerű és a célnak megfelelő lesz, nemcsak emelni fogja városunk külső megjelenésének díszét, hanem amire első sorban mindig súlyt fektettünk és minden e kérdésbeni felszólalásunknál mindig szem előtt tartottunk, hogy idővel hasznos befektetéssé válik és közjövedelmünket- szaporítani fogja. Nagyon helyeselhetjük továbbá a világitási bizottság azon előrelátó intézkedését is, hogy a villamos világításra beérkezett pályázatokról Iglauer István és Schlatter Alfréd gépészmérnökök által készített szakvéleménynek felülbírálás céljából, a kereskedelmi mmisteriumhoz való beküldését határozta el, amivel csak azt igazolta, hogy teljesen tájékozva akar lenni a pályázók előnyösségéről és ennek teljes tudatában fog az illető vállalkozó céggel részletes tárgyalásokba bocsájtkozni, hogy azután a képviselőtestületnek egy teljesen kidolgozott és minden tekintetben a legapróbb részietekre kiterjedő javaslatot terjeszthessen be. Végül a világitási bizottságnak azon határozott kijelentésével szemben, hogy a közvilágítást csakis házi kezeléssel óhajtja megvalósítani, szükségtelennek tartjuk különös elismeréssel illetni, mivel az ellenkező véleményt, merő öngyilkosságnak tartottuk volna városunkra nézve. Amidőn még újólag örömünknek adunk kifejezést, hogy közvilágításunk kérdése végre valahára ily stádiumát elérte, egyben hisszük, hogy a világítási bizottság és elsősorban polgármesterünk mint ezen bízottság elnöke hivatásának teljes tudatában lesz és a megkezdett nehéz és fáradságos Y igy ázz, Tavaly r ilyenkor még nőtlen ember volt Tegze Ádám. Esze ágában sem fordult meg, hogy megházasodjék. Nagyon jól érézte magát ebben a független állapotában, melyet már megszokott s nem cserélt volna a házas kollegáival. — Ne persze, csak az kellene — mondogatta magában —, egy asszony, aki ott ül folyvást az embernek a nyakán s nem hagy békét. Persze . . . No talán meggyerek is ,. . . Isten ments meg tőle. Már olyan bolondságra csak nem fogok vetemedni. Látja' ő a hivataltársain, mire vezet az, ha az ember megházasodik. Egy lépése sem szabad. Az asszony mindjárt számon kéri: hová mégysz? Hol voltál olyan sokáig? Mikor az embernek kedve volna a kávéházban ülni, az asszonyt kell sétáltatni. Vagy jön a többi asszony, elfoglalják az egész lakást, kerepelnek szakadatlan mindenféle hiábavalóságról, kalapokról, ruhákról s kiszorítják az embert saját lakásából. — Tiszta merő ostobaság, — vélte Tegze Adám — hogy az ember nyügött vegyen magára, mikor élhetne nyugodalmasan is. Így például, ahogy ó él. Az ember jár-kél, oda megy, ahová neki tetszik, senki sem korlátozza. Annyit költ, amennyi a fizetése. Az asszonuyal ellenben soha sem tudja az ember, hogy is áll voltakép. Most erre kell, meg arra kell, aztán még az aszszony tesz szemrehányást: jaj istenem, hogy fogunk megélni? Jaj istenem, miért nem rakunk félre valamit ? A gyerekek nőnek, mindig több kell. Es a sok befőtt, a sütemények. Mert hát a jó ismerősöket csak szívesen kell látni. Legalább minden ket hétben egyszer. És lakás is nagyobb kell. Minden több kell. A színházba is két jegy kel!. Aztán miért ? Ugyan miért ? A nőtlen embert mindig szivesebben látják a társaságban mint a nőst. A leányok kacsintanak rajok, az asszonyok hizeleenek nekik. — Milyen kedves ember ez a Tegze — mondják a háta mögött, de ugy, hogy ő is meghallhassa. — Igen, igen, — gondolta magában Tegze Ádám, — de nem hagyom magamat megfogni. Nem ám. Mindig óvakodott. Némelyik könnyelmű ember belemászik a bajba, aztán nem tud kieviczkélni. De ő nem. Ő vigyáz magára. Egy oktalan szót sem ejt ki. Negyven éves korában már benőtt a feje lágya. Hiába hívogatta Barsyné, ez a nyájas uri asszonyság, hogy legyen már nekik is szerencséjük, látogassa meg őket. — Ohó — gondolta magában Teg e Ádám — értem, nadyon jól értem. Három nagy leány, akiken szeretnénk már tudni. De abból semmi sem lesz, hogy lépen ragadjak. A nyáron azonban, isten tudja miképp (erös a gyanúm, hogy nem ^történt véletlenül) együvé kerültek egy szepességi fürdőn. — Nini, hát maga is it van? — kiáltott fel Barsyné nagy meglepetéssel. — Azt hittük, hogy maga Balaton-Füredre ment. — Dehogy hitték. Dehogy hitték. Hanem az ilyen gyanakodó természetű embernek csak nem lehet megmondani az igazat. No de mindegy, most már itt vannak ők is és örülnek, hogy egy jó ismerősre találtak. Le is foglalták mindjárt. — Egyedül van ? Unatkozik, ugy-e*? Üljön ide a mi asztalunkhoz. Lányok, csináljatok helyet. Erre nem lehetett azt mondani, hogy nem ül oda, az már nagy parasztság lett volna. Helyet kellett hát foglalnia. Még meg is kellett szépen köszönni. Tulajdonképp az igazat megvallva, nem mondhatta, hogy valami kellemetlen lett volna neki ez a társaság. A leányok csinosak voltak, beszédesek, jókedvűek. Etel, a középső, kötekedett vele: — Nem fél?