Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-02-02 / 5. szám

lásos, erkölcsös, hazafias és munkás nők nevelésében fáradoznak — oly tanerők vezetése alatt álló intézet növendéke, kik a tanításban kimerit­hetlen buzgóság és kiapadhatlan sziv­jóságról tesznek tanúságot,, világtól elzárkozott rendi életük pedig egynél több biztositékot nyújt arra nézve, hogy a növendékek folyton csak szé­pet és -jót látnak és halinak. Ez az intézet a rend tulajdona, s katholikus jellegű lesz. Élén egy a püspök által kinevezett igazgató ál land ; minden valószínűség mellett papi ember. Igen természetes, hogy világi tanerők is lesznek alkalmazva, kik a tornát, zenét, éneket stb. tanítják. Mily előny ez különösen a sze­gényebb sorsú szülőkre nézve, ha leányukat itt helyben képeztethetik annyira, hogy az kenyérkeresetre te­hessen szert! Hány meg hány szülő csak azért nem taníttathatja leányát, mert még a lehető legcsekélyebbre redukált költsé­geket, melyekkel a vidéken való isko­láztatás jár, — sem bírja meg. De meg a növendékeknek is — különö­nösen leányoknak — mennyire elő­nyösebb, és kedvesebb, ha itthon, szü­lővárosukban, szeretteiktől környezve végezhetik tanulmányaikat. S végül tekintve azt, hogy Pá­pának közeli és távoli szomszédköz­ségei- és városaiból igen sok leányka fogja frequentálni a képzőt, a szá­mos előnyből, melyet egy ilyen uj intézet a különböző tényezőknek nyújt, a város kereskedői és ipari osztálya is kikapja a maga részét, mert sza­porodván a deák sereg, szaporodik a szükséglet is. Szakiskolák felállításával mindig nagyobb és nagyobb tért hódit ma­gának az illető város, a kör, mely körülötte keletkezik, folyton bővül és magába zárja, mint központba a vi­déket, mely igy kénytelenitve van közeledni hozzá. Hogy az intézet fe­lekezeti és katholikus lesz, attól meg ne fájjon senkinek a leje. Bevezető soraimban rámutattam a katholikusok múltjára. Maga az irgalmas nénék rendje ellen se tehet senki kifo­gást. Hozzájok is szól szavam, kiknek gondjaira bizza az egyház és a szü­lők bizalma legbecsesebb gyöngyeit, serdülő leánykáit, hogy ezeket az egyház és a társadalom javára ne­veljék. Tudniok kell, hogy valamint a gyémánt csak saját porával csiszol­ható, ugy az Isten gyermekei is csak Isten szellemével és segítségével ké­pezhetők. Sem a vallásos érzület nem elegendő tudás nélkül, sem a tudás nem gyümölcshozó vallásos érzület nélkül ; s mindkettőnek alapja a sze­retet. A tanítás csak a gyermek eszét műveli, az érző szivet legyőzi a sze­retet, vonzza a nyájasság, képezi a nevelő jó példája. Nincs mit tagadni, hogy éppen a leánynövendékek leginkább szorul­nak íelki vezetésre, mert ők, mint az élet fergetegeinek játékszerei, hit és erkölcs dolgában a legnagyobb ve szélynek vannak kitéve. Azokhoz szól szavam, kik tanitó­"nőképzőben tanítanak, — ott, hol a haza számára hasznos polgárnőket nevelnek. Az általok elvetett jó mag elébb-utóbb meg fogja hozni az óhaj­tott gyümölcsöt. Neveljük tehát serdülő leányain­kat, hogy egykor hasznára lehesse­nek az egyháznak és a hazának, s megfogjuk találni a munka jutalmát a lelkiismeret nyugodtságában, az egy­ház elismerésében, növendékeink bol­dogságában, és az általunk előmozdí­tott hithű haza felvirágoztatásában. Adja az Ég, hogy e tanítónő­képző fejlődjék, virágozzék s iskolá­ink diszelegyen ! Szentgyörgyi Sándor. Rendezzünk iparkiállitást! Iparkiállitást rendezni! Óh, nem Pápa az a vidék, mely aktuálissá teszi a cimben írott themát. Nagy parádét csapni, utána nagyokat imádkozni, be­szédeket tartani és utána bankettezni ahhoz nagyszerűen értünk mi, de ipa­runk és szorgalmunk gyümölcseivel előállani, s bemutatni azokat, hogy lássák képességeinket és erőnket, arra már nem adott az Isten elég buzgóságot és tetterőt. Velünk egyenrangú vidéki váro­sok, sokkal csekélyebb ipari és ke­reskedelmi emporiumok, melyekben a népesség zömét az állami és köz­Gácsy Zoltán valósággal üldöz bennünket. Elhanyagolja a feleségét, a gyermek' it. S én hiába mondom Herminnek, hogy felesé­ges emberrel ne udvaroltasson magának, — ő csak nevet rajta. Sót attól félek, hogy ez a vad szenvedély, ami a férfi szemében fel­czikázik, ha Hermint meglátja, őt is meg­szédíti. 0 Irén megborzad a szörnyű gondolatra. Micsoda örvényei vannak az életnek. S ezt a könnyelmű, bohó asszonykát meg kell menteni a romlástól. A nagy veszélyt, ugy látszik, nem is sejti még Hermin. Tényleg. A szép, ifjú özvegyasszony sokkal nagyobb örömmel kapott a pesti uta­zás eszméjén semhogy őszinteségén gyana­kodni lehetne. — Olyan lázasan készült rá, olyan lelkesedéssel beszélt róla, hogy az édesanya nyugodtan, gondtalanul bocsáthatja útnak a fényes, lármával, élettel telt fővá­ros felé, ahol a legjobb kezek közt lesz. — Hiszen Irén egy pillanatra se fogja egyedül hagyni. Csakugvan a pályaudvaron várt Irén nővére, és gyors, könnyű léptekkel siet elé­be, amint a mosolygós ajkú szép aszszonyt a kupé ajtajában megpillantja. — Végre látlak Irén 1 Rossz lány, soha­sem jössz haza. Nos, egyhamar nem fogsz tőlem megszabadulni. Aztán átöleli hevesen, szokott szeles* élénk modorában és karonfogva sietnek ki az utczára, az emberek közé. Hermin százféle dologról beszél. Mi­kor pedig átlépi a kis lakás küszöbét, meg­lepetve kiált fel: — Milyen szép nálad minden, Irén! Az első pillanatban meg se látta a szoba hátterében azt a söfét alakot, — aki most megmozdul, s aki várt rájuk, kedvet­lenül. De azért gyorsan megbarátkoznak egy­mással Török Miklós és Somlayné. Hangos lett a ház a vig asszony édes kaczajától. A régi csend, a régi nyugalom eltűnt a levegőt valami izzó ragyogás tölti el. és minden pillanatnak meg van a maga esábos büvcs hangulatai. Hiába próbál boszankodni a változáson Török. Mintha ő is megifjodna inkább, vig és jókedvű lesz, s ő maga áll elő a legka­landosabb tervekkel. — Holnap színházba megyünk. — Jó lesz, Hermin '? Aztán együtt vacsorázunk valahol. íren tesz néha valami gyönge ellen­vetést. De aztán velük megy mégis. Fárad­tan, fásultan hallgatja a csicsergő asszonyka bohó fecsegését. — A Margitszigetet is megnézhetnék. Ilyenkor, hideg, zúzmarás őszi napokon va­lami sejtelmes varázsa van, és az ember szinte ugy érzi, hogy elátkozott tündérvi­lágba tévedt. Hermin nevet ezen. Aztán az utczákat rójják végig. Min­den szép, uj háznak megörül az asszony. Megállna minden kirakat előtt. — Gyerek vagy Hermin — mondja néha Irén. De aztán hallgat. Azért jött föl Pestre. Hadd lelje örömét. Bár ez igy nem mehet tovább. Török­Miklós elárasztja figyelmével Hermint. Min­den szava, minden tekintete, minden gon­dolata neki szól. S ezt nem tudja elnézni Irén. Napok óta, heteken át motoszkál agyá­ban valami halvány, derengő gyanú. Iiogy ez a férfi s ez az asszony kijátszák őt meg­rabolják csöndes boldogságát, nyomorulttá, szerencsétlenné teszik. Mi jogon ? Miért ? Nem nyujtotta-e minden örömét Herminnek az élet ? Nem őt halmozta el minden jóval ? Hermin ugy se tudná boldoggá tenni Miklóst. S a férfi, ha nem látná, ha nem hallaná a kaczágó hangját, elfelejtené ha­mar és megtérne hozzá. Aztán újra szeretni fogja öt. — Hisz azt mondta, hogy „ugy-e, másról is beszélünk majd, ha nővére eluta­zott, Irén. Hát utazón el. Álmatlan éjszakákon, hosszú, üres na­pokon keresztül • zen töpreng a leány. Faj neki az asszony kaczagasa, a férfi csengő hangja, hisz egyik sem neki szól. Tudja ezt. És aztan az anyja, ugy lat­szik, sulságos sötéten látott. Hermin nem is emlegeti Gácsy Zoltánt. Hermin boldog és elégedett. Könnyű neki. Ej, hát miért ne tisztázza végre a helyzetet ? Miért ne beszéljen őszintén vele ? Miéit ne mondja meg, hogy útban van itt, hogy menjen haza és ne akarja elvenni tőle utolsó reményeit is ? Igen, ezt meg fogja mondani. Hermin duzzogni fog talán, de aztán elmegy és minden jó lesz megint. Szólni fog. Ma még. A nagy elhatározás megnyugtatta kissé. Kipirult arczczal siet haza az iskolából, sőt annyi időt se vesz magának, hogy az elő­szobában kalapját, kabátját letegye. Aztán meglepetten, hirtelen megáll. Idegen hangot hallott odabent. Tisztán ki­veszi most a szavakat is. — Hát elszökött előlem, Hermin ? Hiába pedig 1 Tudhatta volna jól, hogy a világ végén is fölkeresem. Milyen szép maga. Milyen édes. Ugy-e, nem haragszik reám ? De nem tudok ugy élni, hogy magát ne lássam. Inkább meghalok. Sohasem hallott ilyen beszédet Irén. Szinte megkövülve hallgatja. — Ne nevessen rajtam, szép asszony. Nem tudja még, micsoda hatalmakat szaba­dított föl lelkemben könnyelműen. De

Next

/
Oldalképek
Tartalom