Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-10-26 / 43. szám

rendezésünk mielőbbi létesítését el­engedhetetlen és legsürgősebb nem­zeti követelménynek tartja s ily ér­lemben felterjesztést is intézett a kor­mányhoz, melynek egyik képviselője a nagygyűlésen részt vett. Sajnos, az iparosok e kívánsága, mely egyúttal majdnem mindannyiunk kívánsága, belátható időn belül alig fog teljesülni s iparunk kénytelen lesz a közös vámteriilet kibővített kere­tén belül keresni boldogulását. De még a vámterület közösségének fen­tartása mellett is gondoskodni kell iparunkról. Ebben az esetben, amel­lett, hogy törvényhozásunk mielőbb módosítaná törvényei iket és minden­féle megkönnyítésekkel segítene az ipar kétségbeejtő helyzetén, minde­nekelőtt a hazafias közönségnek kel­lene felkarolni iparunk ügyét s nem annyira hangoztatni a jelszavakat, hanem könyörtelenül és irgalmatlanul visszavetni minden nélkülözhető kül­földi gyártmányt és iparczikket s csak hazait vásárolni. Hazánkat, önmagunkat segítjük, ha véreinket támogatjuk s drága, sokszor selejtes külföldi holmi helyett megvesszük iparosaink idehaza ké­szült olcsóbb és értékesebb czikkeit. — Aki hazáját szereti üzenjen hábo­rút minden külföldi czikknek. Országos vásáraink érdekében, Szomorú panasz az, hogy városunknak a forgalma szinte szemmelláthatólag apad zett föl a napsugaras égre. A távolból hal­lotta az arató az arató leányok dalát. Az aratóktól nem messze, az ut raelleti topo­lyafák alatt ott álit az uradalom uj gazda­tisztje. Tegnap jött csak, Boronkayné még nem is látta. Mikor a gazdatiszt észrevette úrnőjét, megfordult s elébe ment. Ott találkoztak a hajlongó buzakalászok között. A férfi lassan, tisztelettel közeledett az asszony felé. Mikor a közelébbe ért s megemelte a kalapját, Giza ugy érezte, mintha abból a könnyű szalmokalapból hir­telen vadvirág, tavaszi kankalin, mezei szegfüillat csapott volna feléje, régi ismerős illat, a mely elzsibasztja idegeit, magzavarja eszét. Ugy érezte, hogy egyszer eltűnik em­lékezetéből az útszéli vadcseresznye, topo­lyaiak sora, az érett gabnaföldek, eltűnik-a gondos, öreg férj is, a sok keserű óra a tanácsosáé házában, minden ! Hallani vélte a vízimalmok zakatolását Jent a rétek alján s a kakuk hangos kiál­tását az erdők felöl. Ugy érezte, hogy előtte áll az a kedves, szőke ifjú naiv mosolyával s gyöngéden, szeretettel mondja: Eljöttem érted. A fiatal ember kitárja karjait s a nő magához tér. — Ne nyúljon hozzám ! Nem szabad engem megérintenie ! mondá csaknem ki­áltva s védőleg nyújtotta ki kezét. — Kerestelek mindenütt s most, hogy és a régi hires. nevezetes pápai vásárok egyre összébb zsugorodnak. • Tény, hogy az országos vásárok je­lentősége az egész vonalon csökkent és ezt bizonyos fokig éppen a forgalmi viszonyok javulása idézte elő. Majd minden kis köz­ségnek meg van a maga országos vásárja mellett még a maga hetivásárja is. A nép nincsen reá szorulva, hogy nagy vásárokra járjon azért, hogy szükségleteit beszerez­hesse ; és általán kezd mindig szűkebb kö­rűvé válni az a szokás, hogy éppen csak az országos vásáron vásároljanak. Az emberek rájönnek arra aprónkint, hogy az országos vásáron sem olcsóbb az áru. mint máskor, ós igy mit sem veszite­tenek azzal, ha szükségleteiket a hetivásá­ron szerzik be. Aminthogy van akárhány­szor olyan országos vásárunk, amelynek a forgalma nem ér fel egy jó hetivásáréval. De az állatvásáraink is hanyatlanak. E tekintetben meglepően nagy a forgalom­csökkenés, és ez súlyosan hat az egész ke­reskedő- és iparosvilágra. Az emberek nem jönnek ide venni. Mintha az eladó ugy gon­dolkozna, hogy itt a vásárban nem talál elég anyagot a válogatásra. Ez elég baj. Baj annál inkább, mert az állatvásárokat nem lehet a belső vásá­rok kaptafájára húzni és az állatvásárok, nak ma is megvan még a regi jelentőségük és egy egész sor olyan város van a kör­nyéken, amelyek kisebbek, mint mi és az állatvásárainknak a forgalma mégis nagyobb. Az országos vásáraink hanyatlása több okra vezethető vissza. Ezek egyike az, hogy ma az illető fogyasztók szükségleteiket leg­nagyobbrésst lakóhelyeiken fedezhetik, a mennyiben mindenütt léteznek kereskedők, akik az igényelt cikkek árusítására- vállal­koznak. Másrészt a közlekedés fejlesztésé­ből, amennyiben az lehetővé teszi, kényelme és olcsóságából kifolyólag, hogy a fogyasztó közönség szükségletét minden egyes alka­lomkor a vasutak igénybe vétele mellett azonnal fedezhesse. Előbb éppen a közle­kedés nehézkessége folytán a fogyasztók időszakonként leginkább tavasszal a nyárit és ősszel a téli szükségletet szerezték be és ezek beszerzése iránt a nagyobb köz­pontokra voltak utalva, mert akkor oly ke­reskedők vidéken nem léteztek. Természet­szerű tehát, hogy a termelő és iparos is a fogyasztók sokadalmát kereste fel a vásár­kor. Ma a vásárok jogosultsága, — ameny­nyiben egyrészt a termelő, másrészt a fo­gyasztó igényén alapszik, főkép marha, ló és sertés eladására és vevésére illetőleg ezek közvetítésére van hivatva. S így, hogy a termelőnek alkalom nyujtassék áruja köz­vetlen értékesítésére, szükséges volna az eddig divó kirakodó vásárok számát apasz­tani évente kettőre, legfeljebb négyre, más­részt az állatvásárok számát ugy szaporí­tani, hogy minden hónapban tartassák egy. Ennek eredménye idővel abban kulmi­nálna, hogy a fogyasztó, aki eddigi szük­ségletének legnagyobb részét közvetítőktől vagy kereskedőktől szerezte be, saját érde­kében felkeresné azon helyeket, a hol al­kalma nyílnék a vásárlásokat közvetlen a termelőtől eszközölni. A termelő pedig ezen intézmény némi fejlettsége után szívesen keresné fel az ily központokat, mert a fo­gyasztóknak közvetlenül történendő eladás az ő érdekét u képviselné, mert közvetí­tési haszon legnagyobb részt az ő javára jutna. Általában sok volna a tennivaló és különböző irányokban lenne szükséges a gondoskodás. Néha az ember el sem kép­zeli és nem is akarná elhinni, hogy milyen okokból kerüli el a vidék a várost. Végül még egyet! Vásári forgalmun­kat nagyban gátolja az is, hogy országos vásáraink némelyike össze esik a győri vá­sárral. Így a legutóbbi vásárunk is. Hogy feltaláltalak', hogy az enyém lehetsz, most eltaszítasz ? Ily könnyen feledtél ? Az ifjú szemrehányó hangja elkeserí­tette a nőt. — Könnyen ? — mondá halkan, mint­egy önmagának szólva. — Könnyen '? — s kebléből fuldokló kaezagás, a milyent rosz­szabbul esik hallanunk a jajveszéklésnél. — Vártalak évekig 1 Mint a hogy egy félig elkárhozott lélek szomjúhozza, várja szaba­ditóját. Vártalak ! Tűrtem a rokonok lealázó bánásmódját, nyomort, mindent, abban a reményben, hogy visszajössz. Hiába vár­tam ! Összehozott a sors most, a mikor már késő, a mikor a másé vagyok! -- A másé ? — kérdezte az ifjú s las­san, hihetetlenül csóválta a fejét. — Te nem lehetsz a másé. Eletem czélja, törek­vése a te elérésed, birhatásod volt s min­den küzdelmem csak hiába lett volna ? El­löktem magamtól az élvezetek poharát, min­dig, mindenben a te tiszta lelked lebegett előttem, mindig azt kerestem, azt követtem ! S most, hogy feltaláltalak, nincs az a ha­talom, a mely elválasszon tőled ! Giza álmodozva nézte a levegőben szálló fehér foszlányokat, aztán behunyta a szempilláit s ugy hallgatta az ifjú szen­vedélyes szavait. Én Istenem ! Mikor az ember előtt egy­szerre kinyilik a menyország az ő fényes, boldog angyalaival és ő érzi, hogy kötve van a porhoz, hogy kötelességei vannak a sáros földgömbön. Hogy holnap újra kell kezdenie az egyhangú, örömtelen mát. Keblében küzdött az édes szerelmi boldogság a kötelességgel, az igazzal, a jó­val ! Látta a boldogság rózsakoszoruját s a mártirnők fénylő, tiszta glóriáját s az utóbbi győzött! — Hallgasson el! — mondá s hangja csaknem hidegen csengett. — Hallgasson el! Férjes nő vagyok s. férjemhez gondo­latban se akarok hütelen lenni ! * ' Boronkay Nándor ijedten dobta félre az újságot, mikor szeretett kis felesége li­hegve jött fel a lépcsőn s hangos sírással kis dolgozó-osztalára hajtotta fejét. Oda­ment hozzá s megsimogatta lágy, szőke haját. — Gizárn, ki bántott ? A nő egyideig nem felelt, aztán re­megve, mint a megijesztett gyermek, mondá : — Gyerünk el innen 1 Nem tartom ki itt! Gyerünk vissza a fővárosba, a zajba, emberek közé. S a szegény, gondos férj azon töpren­gett, hogy vájjon ki érti meg a nőket ? Az a leány, a kinek egyetlen vágya az egy­szerű falusi élet volt, ma sírva hivja oda, a hol szépeket mondunk egymásnak s min­den mosolyunkkal hazudunk, csaljuk önma­gunkat, a nagy világba ! A fiatal gazdatiszt pedig ott áll a haj­longó vadcseresznye fák között s vékony sétabotjával önfeledten verdesi az útszéli virágok koronáit, mi közben halkan, mint egy álomban suttogja: ő is csak olyan ha­szontalan, érdekleső, hűtelen, mint a többi! Éppen olyan ? . . ,

Next

/
Oldalképek
Tartalom