Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-06-01 / 22. szám

mit érnék azok a biztrtások, a mikkel még mindig alfatgatják ébredező közönségünket. Be kell látni most már a polgárságnak is, bogy a bajokon csak ugy segíthetünk, ha maga a polgárság fog a munkához s tevékenységével részt vesz abban, hogy a várost elmaradottságából kiemelje. Annyiszor és oly nagyon biztatták már polgárságunkat a viszonyok javításával, bogy most már tudhatjuk mennyire bizhatik azokban, s hogy ha maga nem fog munkához, hát mit remélhet a jövőtől. Megelégedéssel látjuk tehát, a legcsekélyebb mérvű közéleti tevékenységet is, a mely czéljához a kedvezőtlen állapotok megváltoztatását tűzte maga elé. A polgárságnak a közügyek iránt való érdeklődése oly jelenséget tár fel előttünk, a melyek egyedül lehetnek biztatók arra nézve, hogy ha városunk polgársága akarja, az egész vonalon meg fogja tudni változtatni a mai rossz viszonyokat. Vásár-forgalmunk hanyatlása, Szomorú panasz az, hogy városunknak a forgalma szinte szemmelláthatőkig apad és a régi híres, nevezetes pápai vásárok egyre összébb zsugorodnak. Tény, hogy az országos vásárok jelentősége az egész vonalon csökkent és ezt bizonyos fokig éppen a forgalmi viszonyok javulása idézte elő. Majd minden kis községnek megvan a maga országos vásárja mellett még a maga hetivásárja is. A nép nincsen reá szorulva, hogy nagy vásárokra járjon azért, hogy szükségleteit beszerezhesse ; és általán kezd .mindig szűkebb körűvé válni az a szokás, hogy éppen csak az országos vásáron vásároljanak. Az emberek rájönnek arra aprónkint, hogy az országos vásáron sem olcsóbb az áru, mint máskor, és igy mit sem veszítenek azzal, ha szükségleteiket a hetivásáron szerzik be. Aminthogy van akárhányszor olyan országos vásárunk, amelynek a forgalma nem ér fel egy jó hetivásáréval. De az állatvásáraink is hanyatlanak. E tekintetben meglepően nagy a forgalomcsökkenés, és ez súlyosan hat az egész kereskedő- és iparosv'lágra. Az emberek nem jönnek ide eladni, nem jönnek ide venni. Mintha az eladó ugy gondolkozna, hogy itt a vásárban nem talál elég anyagot a válogatásra. Ez elég baj. Baj annál inkább, mert az állatvásárokat nem lehet a belső vásárok kaptafájára húzni és az állatvásároknak ma is megvan még a régi jelentőségük ós egy egész sor olyan város van a környéken, amelyek kisebbek, mint mi és az állatvásáraiknak a forgalma mégis nagyobb. Általában az az egyik bajunk, I hogy a város nem csinál elég reklá| mot a vásárnak. Pedig azzal is kell dolgozni. Hirdetni kell és tudtul adni a dolgokat manapság, amikor, mint egy franczia mondás tartja, még az Uristeűnek is harangokra van szüksége, ha azt akarja, hogy az embereknek az eszébe jusson. Egy másik bajunk a vám kérdése, és ezen manapság, a város pénzügyi helyzetét tekintve, nem igen lehet segíteni. Az országos vásárok hanyatlása több okra vezethető vissza. Ezek egyike az, hogy ma az illető fogyasztók szükségleteiket legnagyobbrészt lakóhelyeiken fedezhetik, a mennyi lását komolyan előmozditotta-e ? Határozottan azt mondhatjuk, hogy észrevehető haladás nincs nálunk. Az utóbbi időben megfogyott, piaczunkat a drágaság és nagy vámok miatt kerüli a vidék, az iparpártolásról meg szó sincs. A magyar ipar és vele a helyi ipar pártolása iránt megindított országos mozgalom egy gyenge fuvallata hozzánk is elhatott, a nagyhangú felhívás is megjelent, a város közgyűlése általános lelkesedéssel határozta el, hogy a helyi ipar pártolását elő fogja mozdítani. Ha magán érdekről lett volna szó, akkor bizonyára serényebbek lettek volna a városházán, bezzeg tudnak sietni nálunk akkor, a midőn egyéni érdekek kívánják. A közérdekű kérdések azonban évekig is elhúzódnak, mire csak egy lépést tesznek is előre, sokszor azután el is maradnak. Nem mondjuk, hogy rosszakaratból nem csinálnak nálunk semmit, hanem a személyi érdekű kérdések foglalják le az emberek munkásságát, no meg hát a közügyért dolgozni csak szóval szeretnek, és a mikor a komoly munkára kerül a sor, attól mindenki fázik. A hatóság a társadalomtól, a társadalom a hatóságtól vár mindent. Azután pedig a biztatások egészen elöolonditják az embereket. Természetesen, hogy igy tönkre kell menni a város polgárságának, és hogy inkább a tönkremenéshez, mint a haladáshoz van közelebb azt, ha | komolyan szemügyre vesszük állapotainkat, minden téren tapasztalhatjuk. Hogy társadalmi viszonyaink nap ról-napra rosszabbak, azt nemcsak mi mondhatjuk, de azok is belátják már, a kik az eddigi rendszer fentartásáért küzdöttek. Ma már mindenki látja, hogy oktatok ? Hát a házigazda, akitől óvakodnom kell, mint a báránynak a faikostól. Van-e valami veszedelmes úrfi i» a házban ? A reggelinél láttam először a családot. A mama elhízott, gyanakodó, elegáns aszszony. Az apa erősen fiatalítja magát. Hadi lábon él az élete párjával s bizonyos okot ad rá, hogy az asszony féltékeny legyen. A kis lány daczos, önérzetes, de rendkivül kedves és viruló szépségnek Ígérkezik. A mellett piros, majd kicsattan. Erös, tán tulerös vérmérséklet, melyet fékezni kell. Ezek voltak megfigyeléseim az első napon. Már a reggelinél észrevettem, hogy a házigazda folyvást kémleli arcomat. Erösfekete bajuszát idegesen pödrögette. Mind, untalan igazított valamit magán, mintha figyelmet akarna magára vonni. Szép ember volt, de arcza nagyon is piros, tán a sok szeszes italtól. A reggelinél is három pohár cognacot hajtott le. És minden pohárka után szikrázóbb szemeket ineresztet rám. Végre a háziasszony megsokalta ezt az ostromot és a leánykával együtt a kertbe küldött. Növendékem kacagva kelt föl s mikor a lépcsőn lehaladtunk, belémcsimpaszkodott, : — Furcsa ugy-e mama? Milyen féltékeny! Hihihi! Azt hiszi, egyszeribe magába bolondul a papa. Megbotránkozva álltam meg. — Ne folytassa, kisaszony ! De a leány újra nevetett. — Ugyan hisz a javát akarom. Már négy kisasszony volt nálam. Mindenkit elkergette a mama. Mert mindenikkel kaczérkodott az apus. De ha engem szeret és velem tart, akkor semmi baj sem lesz. Forgott velem a világ. Miféle házba kerültem'? Miféle leányka ez'? Erös elhatározás támadt szivemben. Jó útra fogom téríteni ezt a koraérett gyermeket. — Hány éves ? — kérdeztem tőle. — Tizenöt ... De nem látszom-e tizenhatnak? Ugy-e jól kifejlődtem? Vannak asszonyok, akik sokkal gyengébbek nálam. Jaj. csak már — csak már — — — Tán a szigorú tekintetem ijesztette meg . . . vagy más volt az oka ... de a lányka elhallgatott . . . A kert végében haladtunk, közel az őszibaraezkfához. mélyeknek gyümölcse a magas kőfal léczein kandikáltak elő. A kis lány főlágoskodott, hogy egy piruló baraczkot leszakítson, majd föl is mászott a léceken és átkandikált a falon ... Ott fenn körülnézett, majd integetett valakinak . . . és hirteien leugrott ismét. — Mit jelent ez ? Valami titka van ? — Ohó ! Még nem vagyunk ennyire bizalmasak ! De majd beavatom, chére mademoiselle 1 Egyszerre kő röpült át a falon. De a kő papirbu volt gyöngyölve. Ketten is siettünk, hogy fölvegyük. Én ráléptem, nehogy a kis leány elkapja előlem. Megint rászegeztem tekintetemet. Ettől ijedhetett meg, mert egy lépést hátrált. — Adja ide I Nekem szól ! Majd az anyjának adom át! E szavakra szótlanul megfordult s a kastély felé sietett a leányka. Fölkaptam a levelet. Mert levél volt. Bizonyára szerelmes levél. 8 hogy meggyőződjem, sietve én is fölmásztam a léczeken, hogy áttekintsek a falon . . . Csakugyan ! Egy fiatal ember állt ott, az én vasúti ismerösjm, aki némán bámult az egész uton. Bizonyosan a választ várta most . .. Csinos ifjú volt. Hasonlított önre . . . Igen igen . . Nagyon hasonlított. De nem volt szakála, csak bajusza még. A szemei szakasztott olyanok, mint az önéi az arczvonásai is. Ha nem tudnám, hogy ön más, egészen más. -- Eh, bolondság! Az az ösztönszerű gyűlölet is boloodság volt, amelylyel eleinte néztem önre. valahányszor találkoztunk. Nos, az a fiatal ember, az ön hasonmása, rám bámult, megrezzent, akárcsak ugy, mint ön most. Tehát ez a növendékem titkos lovagja ! — Mindent tudtam. Azonnal fölmentem az eltévet lány mamájához. — Keserű köteleségem, hogy mindent kitárják, asszonyom. Az ön lánykája rossz uton halad ! Itt van kérem ez a levél. Nem értem ugyan, de — nézze csak, bizonyára