Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-04-13 / 15. szám

nos megunva a petroleumvilágitással járó veszödséget, üzletére és vendé­geire való tekintetekből világító-tele­peket létesítettek. A városnak tehát semmikép sem állhat érdekében a közvilágításnak kérdését elodázni, nem állhat érdekében különösen azért, mert az üzlettulajdonosok közül azok, a kik a világítási rendszert megvál­toztatni óhajtják, — nem győzné be­várni a városnak e tárgyban hozandó végleges határozatát, — önálló vilá­gitó-telepek felállításáról fognak gon­doskodni ép ugy, mint azt már ná­lunk többen megtették. Ez pedig a városra nézve határozott veszteséget jelent, mert azon üzlettulajdonos, a ki üzletét világító-teleppel már ellátta és berendezte, az nem egy könnyen fogja a közvilágítást igénybe venni. Szóval,, most már a halogatásnak elmúlt az ideje. Tenni és cselekedni kell, még pedig rövid idő alatt, mert közvilágításunk kérdése elodázhatlan közszükségletét képez és minden le­hetőt el kell követnünk annak meg­valósítására. A közvilágítás kérdésé­nek napirendre tűzését most már a nagyközönség követeli, de máskülön­ben is kötelessége is ez az intéző férfiaknak, mivel a fennt jelzett okok folytán, a késedelmes eljárás a vá­rosnak tetemes kárt okoz. Városunk polgármesteréhez in­tézzük első sorban szavunkat, mint olyan férfihoz, ki mióta ezen tisztét viseli eklatáns módon beigazolta, hogy közügyeinknek éber öre és minden oly közügyben, melyet kézhez vesz, addig nem tágit, mig azt megvalósítja. Ebben a fontos és városunk létkér­dését célzó kérdésben is felhívjuk figyelmét arra, hogy ne tágítson ettől és ne engedje ezt a kérdést hosszú lére eszteni, legyen a világítási bizott­ság permanens, és addig üssék a vasat mig közvilágításunk kérdését ki nem kovácsolják. Városunk közohaját tolmácsoljuk, midőn sürgetjük ezen kérdést és ha a bizottság, mely hivatva van ezen kérdésben javaslatot tenni a képvise­lőtestületnek, hivatottságát teljesiti, biztos reményünk lehet, hogy még ez év folyamán közvilágításunk kérdése megoldást nyer. Ugy legyen ! I'ollatsek Frigjos. Yárosi közgyűlés, — 1902. április 1.0. — Pápa város képviselőtestülete csü­törtökön rendkivüli látogatott közgyük lést tartott és ezen látogatottság fő­leg annak volt tulajdonítható, ameny­nyiben a negyedik gyógytár megsza­vazása volt napirendre tűzve. Ezen kérdés megvitatásánál egy oly ano­máliát konstatáltunk, amely alkalmas arra, hogy a képviselőtestület törvény tiszteletében vetett bizalmunkat meg­ingassa. Előre bocsátjuk, hogy mi a ne­szemrehányó, felig sajnáló hangon valami érthetetlent mondott nekem. Azután eltűnt. A ködfal összecsapódott s a nyilas láthatat­lan lett. Majd széjjeloszlott a ködfal is s helyette egy rózsaszínű semmiséget láttam és köröttem tiszta, illatos levegőt éreztem, olyat, aminőt forró nyáron, hirtelen jött zá por után, lombos erdő szélén egy vadvirág benőtte réten érezhetni. Egész lényem föl­vidult és tele tüdővel mohón szívtam ma­gamba a friss levegőt s keblem szinte da­gadt tőle. Elmém tompultsága lassan-lassan oszladozott, a vér sebesen lüktetett az ereimben s ugy éreztem, mintha agyam fel­hőkönynyüvé vált volna és elmém mintha tiszta, lángoló élességet kapna. Amint a rózsaszínű semmiségben gyö­nyörködtem, egyszerre léptek zaját hallot­tam. Hátranéztem, két bajtársam volt. Baj­társiasan köszöntek, a kezüket nyújtották s kértek, hogy menjek velük. Felkeltem, fel­öltöztem s velük mentem. Legelőbb a sza­kaszparancsnokhoz vezettek. Ottan bucsuz­tunk s aztán elindultunk a nagy útra. Sokáig, igen sokáig jártunk, városokon, falvakon, tanyákon, utczákon át ; mig végre egy épületcsoporthoz értünk, melynek nyi­tott kapuján át egy remek kertbe léptünk. Igen szép, verővényes idő volt és a kert fái, bokrai és virágágyai zománczszerü, fényes, szinte perzselő sziliben ragyogtak s a sok szép, árnyékos hűs liget szinte csa­logató! ág hatott reám. Alig tettünk egynéhány lépést a kert­nek kőszénporral behintett ösvényén, a Iu­gasszerü bokrok alól egy fiatal nő lépett sietve elénk. Elragadóan szép volt e nő. In­kább angyalhoz hasonlított, mint emberi lényhez. A sem nem kerek, sem nem hosz­szu arcza telt, vidám, üde és rózsás volt. — Szemei kékek, a finom metszésű rózsás ajaka és a hamvas nyaka pedig oly bájoló volt. A az a szőke, aranyos haj mily szépen illett fiatal rózsás arezához és az égszínkék ruhájához, amelyet viselt! Az érzékmámor amelybe szemlélésekor estem, valóságggl őrületbe vitt. Ugy tűnt föl előttem, mintha régóta ismerném őt, de hasztalan gondol­koztam azon, hogy honnan és hogyan is­merem. E szép nő vidám mosolygással és nagy kedvességgel fogadott s engem karon fog­ván, beljebb a kertbe vezetett bennünket. Gyönyörű egy hely volt az. — Olyan, mint egy paradicsomkert. A közepén egy földszintes épület állott, előtte egy fehér márványból faragott, barcsakántlevelekkel diszitett fejű korinthusi oszlopokon nyugvó verandával, melynek háromszögbe összefutó homlokzatát remek domborművek s kisebb nagyobb fehér márványszobrocskák disziték, A verandára az épületből kiszögellő hat fe­hér, széles márványlépcső vezetett, mely­nek legfelsőbbjének két oldalán remekül faragott, szintén fehér márványból készült korlát volt, amelynek két külső végén szebb­nél-szebb virágokkal beültetet remek már­vány virágvázák pompáztak, mig a lak te­tejéről és homlokzatáról szövevényesen a földig csüggő, örökzöld mirtusfűzérek az egész lakot káprázatos homályba boriták. A veranda aljában s az arra felvezető lepcsőzet két oldalának mentén, remek déi­szeki virágok valának ültetve, elárasztván az egész levegőt kéjes, bódító illatai. A ve­randa alját pedig két oldalt, ülő helyzetben gyedik gyógytár felállítása tárgyában nem foglaltunk állást, nem is ellenez­hettük, mivel az általános hangulat szerint ítélve annak megszavazását bizonyosra vettük és most, hogy mégis ezen kérdéssel külön foglalkozzunk, tesszük ezt azért, mivel a vita folya­mán oly törvényellenes eljárást tanú­sított. a közgyűlés, melyet a képvise­lőtestület reputációja érdekében kény­telenek vagyunk szemügyre venni. A képviselőtestület egyik tagja dr. Hirsch Vilmos ki jó elve kijelen­tette, hogy a dolog lényegére nézve nem foglal állást, de jogi momentu­mokra alapított aggályait fejezte ki a szóban levő gyógytár felállítása iránt és hivatkozott a gyógytár sza­bályrendeletnek erre vonatkozó sza­kaszára, kívánva annak felolvasását 'és előadván ennek értelmét. A kép­viselőtestület többsége ezt ellenezte, jóllehet tudtunkkal elsősorban a vá­rosi ügyésznek lett volna kötelessége az ily idézett törvénynek felolvasását követelni és ezzel a képviselőtestület azon tagjainak, kiknek ezen rendeletről tudomásuk nem volt, tájékoztatást szerezni. Bizonyos kötelességet vélünk tel­jesíteni, midőn a hivatkozott rendelet 17. §-át egész terjedelmében közöljük már azon szempontból is hogy a köz­gyűlés, főleg pedig a város ügyész belássa tévedését. A rendelet igy szól: 17. §. Ha egy bizonyos helyre, t. í. városba, vagy községbe egy gyógyszer­tári jogosítvány engedélyezése kéretett és a megejtett tárgyalások rendén kide­rittetett, hogy ott egy uj gyógyszertár fel­állítása által az ily uton megszaporodott gyógyszertárak fennállása veszélyeztetnék és ezen körülmény itt megállapittatott: a pázsiton fekvő, a legalsóbb márványlép­csőre a belső karral hanyagul támaszkodó egy-egy szép női szobor tette széppé és igézővé. A lak előtt, a kertben, egy sárgás márványból faragot remek vizmedencze volt, amelynek kristálytiszta vizében fürge pajkos aranyhalacskák játszai ugrándoztak. A me­dencze közepén pedig egy szintén sárgás márványzaton álló, félig mezteten nőt ábrá­zoló, fehér márványból faragott szobor disz­lett. a szobrászatnak egy valódi remeke, melynek talpzata körül számtalan tengeri kagylóból vigan szökdeltek ki a kristálytiszta víz habszerü sugárai, hogy a napfényes ma­gasban aztán ezer s ezerféle szinü számtalan csepre bomolva, csillogva, ragyogva a me­denczébe újból visszahuljanak. A vizmedenczét szebbnél-szebb délszaki növények Ízlésesen összeállított tarka-barka csoportja övezte körül és az azt körülfutó remek pázsitot ismét rendesen nyírott, dél­szaki bokrokból alkotott szegely szegte be. A fák, a fű s a virágok és látszott. S a lel­kem felvidult s a szivem ellágyult láttára ennek a pazar paradicsomi kéjnek, örökfia­talnak érezvén magamat es életvidor kör­nyezettel lelt tündérhelyen. A fiatal nő, aki oly kedvesen fogadott, két bajtársam eltávozása után a veranda aljára vezetett, ahol egy, a pázsitra teritett drága, nehéz, puha szőnyegre ültünk. Egye­dül voltunk. A parK ős, sötét tölgyfaerdejé­ből és hűs csalitjaiból ezer és ezernyi ma­dárka hol csattogó, élénk, hol mélabús da­nája hallatszott, kéjes érzésbe ringatván lelkeinket s a röpke szellő boldogságról s szerelemről regélt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom