Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-04-14 / 15. szám

egyedül és kizárólag azoknak igazgató orvosait teszi felelőssé, gyakran még anyagilag is, gondoskodott egyszersmind azoknak teljes függetlenségéről és a kórházat érintő minden egészségügyi kérdésben, de gondoskodott a kellő ellenőrzésről is. Talán mondanom sem kell, hisz csak el kell olvasni a rendelkező törvényszakaszt, mely szerint „a községi kórházak feletti felügyeleti jog a Törvényhatóságot illeti, mely a közigazgatási bizottság utján gyakorolja a közvetlen felügyeletet." — E bizottságnak pedig tudvalevőleg a megyei főorvos rendes tagja és szakközege. Megyei főorvosu ík többször is megfordul évente városunkban s a kórházakat bizonyára annyiszor vizsgálja a hányszor szükségesnek látja. Ne fájjon tehát a mi városi főorvosunknak a megyei főorvos feje. Tekintetes Polgármester ur ! Kegyeskedjék nekem csak néhány rövid perczet szentelni még, hogy a v. főorvos urnák egy másik nem kevésbbé érdekes tévedését is megkorigáljam. E soraimban már többször tisztelettel érintett előterjesztésében a v. főorvos ur ily kép sopánkodik : „A városnak sajnos, a kórházi orvos helyének betöltésénél a mostani törvények értelmében, semmi beleszólása nincs." Ez ugyan még akkor sem volna nagyon sajnos, ha véletlenül igy volna is, de hát — sajnálom — véletlenül nincs igy. Az ismert és itt már többször idézett törvény 68. §-sa ilykép intézkedik : „Községi kórházakban az orvosi személyzet a községi közegészségi bizottság véleményezése alapján az alispán lelkileg megtört özvegyet ujabb csapás várta. A bonne azzal fogadta, hogy a Gizuska lázas. De nemcsak lázas volt hanem kis melle vadul zihált s torkán csak nehezen sipitva jött a lélekzet. A rögtön elhívott orvos megérkezett s torokgyikot konstatált. — Barlay ne hagyjon el ! Barlay kérem, kérem maradjon itt éjszakára, mert megöl a félelem. S a hosszú éj gyors szárnyai hamar megérkezett s mintha röptében akadályozná valami, lassan-lassan mult. Az óra mutatója renyhén mászott odább, a kinos perczek oly végtelenül hosszuk voltak, az iclö állni látszott. A kis Géza gyorsan és mégis nehezen lélekzett tüdeje csak kapkodva juthatott egy kis levegőhöz, szivecskéje majd megszakadt a gyors dobogástól lelke küzdött a halállal. — Ella és Barlay éber figyelemmel kisérték minden mozdulatát s híven a legnagyobb pontossággal követték az orvos tanácsait, teljesítették parancsait. Reggelre a baj még fokozódott. Most már az orvos sem mozdult el a kis beteg ágyától. Oh, de a gyermekek fojtó angyalának szeretete nagy volt magához ölelte a kis Gézát szorosan és mindig szorosabban mig nem magával vihette a mennyországba. Es újra temettek és megint Ella ment legelsőnek a koporsó után. Nem sírt, nem jajongott, csendesen, mint a megtestesült néma fájdalom lépegetett Barlay, karján, nem törődve a reá szegzett számos tekintettel csak fia koporsóját nézte mélán hoszszan. A sírnál megállott s mintha minden érzéke elveszett volna öntudatlanul bámult a mély gödörbe melybe a koporsót lassan által neveztetik ki." Tehát a községi közegészségi bizottság véleményezése alapján, mely bizottság városi képviselőkből áll és á képviselőtestület által kiküldött s erre hivatott szakforumot képez, melynek a városi főorvos hivatalból tagja s melynek mint minden szakbizottságnak maga a polgármester is tagja. Igy hát tévedés, hogy a városnak semmi beleszólása nincs. Tekintetes Polgármester ur, kegyeskedjék az én előterjesztésemet is szívesen fogadni. Eddig vau a kórházi főorvos beadványa, melynek tenorjából kitűnik, hogy városi főorvos jelentésében a tévedések egész tömkelegébe keveredett és talán túlhajtott buzgóságával a közegészségügy érdekét a kollegiális érdekkel hozta kapcsolatba. A kórhá-j főorvos tapintatosan ríposztirozza ugyan a városi főorvosnak a személyes érdeket célzó megjegyzéseit, de a sorok között kivehető, hogy „a jelzett jó baráti viszony" nem valami szoros kötelekkel van egybefüzve, ami máskülönben köztudomásu, hogy városunkban az orvosok csak a papíron, névleg vannak egymás mellett jó egyetértésben. De akárhogy van, bennünket ez nem érdekel, a mi érdekünk ebben a pomleiában a közegészségügyet érintette s e végből szellőztettük ezen kérdést a nyilvánosság elötí, azon reményben, hogy ezzel a tervbe vett közkórház építése újra szóba kerüljön. Tessék az orvos uraknak a közkórház ügyét forcirozni ! leeresztették. Arczán fájdalmas vonaglás vonult végig minden rög dübörgésnél de hang nem jött ajkára. A koporsó végleg eltűnt a gyászközönség oszolni kezdett. — Ella csak állt, állt mozdulatlanul mfreven. — Mennünk kell! — mondta Barlay meghatottságtól elfulladt hangon. Az asszony gépiesen megfordult s indult kifelé a temetőből. — Barlay vezette s hazáig kisérte az alvajáróhoz hasonló nőt. A lakószoba divánjára aztán leültette akaratnélküli védenczét s mikor látta ennek teljes fásultságát szinte élettelenségét, erőt vett rajta a kétségbeesés térdrevetette magát Ella lábaihoz, megragadta annak ölben nyugvó fehér keskeny kezét, belétemette könyáztaita arczát s zokogva ezt kiáltá. — Ella ! — Hát mért nem szól! Mórt nem sir ? Nem jajgat ? Mórt ül ilyen mereven, ilyen érzéketlenül ? Az ébren alvajáró testén egy pillanatra ideges reszketés szaladt végig szólni akart, de hangja megcsuklott. Majd egy idő múlva kibontotta kezét Barlay kezéből s a férfi gondterhes homlokán végigsimítva — súgva szólt hozzá. — Szegény Barlay ! — Menjen haza, Emil ! Ne aggódjék miattam. — Lefekszem fáradt vagyok ! — Elmenjek ós magát egyedül hagyjam ilyen állapotban ? Kérem könyörgök, engedje meg, hogy itt maradjak! Majd a szalonbaíi leszek maga meg lefekhetik. — Ném Emil, nem maradhat 'itt. — Tudja jól milyen * rossz a világ s jó hírnevemmel drága férjem emlékének tartozom. Barlay szótlanul fölemelkedett ket Egy régi baj. N; gyon gyakran halljuk emlegetni a pápai régi jó időket, mikor még Pápa tejjelmézzel folyó város volt, a melyben — ha igaz — az emberek ugy szerették egymást mintha csupa édes testvérek lettek volna. Halljuk emlegetni, de biz mi nyomára sem jövünk annak a dáridós vig életnek. A régi jó időket most már hiába keressük. Eltűntek a sarkantyús csizmával örökre. Emberek, szokások, viszonyok, erkölcsi és vagyoni állapotok mind megváltoztak. Általános és jogos a panasz Pápán, hogy nincs társadalmi élete. Nem panaszkodhatunk ugyan, hogy nem rendezünk bálokat, egyleti és jótékony mulatságot, szini előadást és közvacsorákat és mégis nincs társadalmi életünk. A mi van az csak beteges láz, rohanunk a saját veszedelmünkbe vakon, mint az esti lepke a gyertyalángba. Feledni akarjuk gondjainkat, reméljük, hogy elviselhetőbbé lesz egyik vállunkon az élet terhe, ha a másikra is rakunk valami czipelni valót. A középosztály, mely nálunk Pápán a tulajdoiiképeni társadalmat volna hivatva képviselni, elzárkózik, magának él, a saját belső bajaival bíbelődik. A kik pedig ott rajzanak a fölszinen, azoknak egy része csillogásra vágyik, másik része viszont csak azért veti föl fejét a habok fölött, mert a lábai már hínárban vergődnek a habok alatt, A társadalmi élet legerősebb kapcsa az összetartás. Ennek pedig sokféle feltétele van, úgymint: egyenlő vagy legalább is arányoV műveltség, kölcsönös rokonszenv, egyéni függetlenség. Első feltétele mindazonáltal az összetartásnak mégis az, hogy ne járjon áldozattal. Ezt pedig nálunk kikerülni nem lehet, s ez a baj. Nálunk ugyanis minden társadalmi mozgalom pénzbe kerül. Aláírási ív, varrónő, a ruhakereskedő, ezipész s a különféle szállítók egész sora következik. Mert a társadalmat érintő, mozgató s előmozdító kérdések, pénzgyüjtés vagy bálrendezése nélkül szóba sem jöhet. Mire aztán a mulatság napja gyönyörűen leáldozik, következik a kiábrándulás. kezébe fogva Ella kezét hosszú, forró csókot nyomott rája aztán hirtelenül megfordult és sietve visszatékintés nélkül távozott. Künn megállott s önkéntelenül azt mormolta: Isten áldjon meg és őrködjék fölötted ! V. Másnap a fölkelő nap első sugara mosolygva surrant be a szomorú szép asszony szobája ablakán de ijedten szökött vissza, midőn annak érintetlen üres ágyát látta. Sietve végigsuhant a telepen, ki a temetőbe s ott látta azt kit ágyában hiába keresett. A két uj sir között feküdt halványan holtan. Szeme az égre nézett mintha a kérdő napsugárnak azt akarta volna mondani: igy kellett jönnie. Gyászruhája föl volt gombolva s keblén mint hómezőn keskeny bibor-sáv ugy piroslott a kicsordult vér. Keze kis revolvert szorongatott mintha sohasem akarna tőle megválni. A délutáni órakban Barlay a siető Szütsnével találkozott. A kövér hölgy már messziről kiabált s vörös napernyőjével integetett feléje. % Barlay ur ! Barlay ur 1 Igaz az, hogy Makkayné meglőtte megát? Fölkaczagott bántóan, diszharmonikusan s köszöntés nélkül hagyta ott a hüledező asszonyságot. — Bolond! — mormogta ez — midőn álmélkodásából magához tért. Barlay pedig hazament s lakószobája néma csendjében kísértetiesen hangzott a fuldokló lélekzet amint az erős férfi a keserves zokogással küzdött.