Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-07-07 / 27. szám

már ez is elfogyott: beáll a nyomor, inség, amelyet förtelmes öngyilkosság szokott követni. Az igaz, hogy vannak ez alól kivételek is, de csak csekély számban. S éppen ezért szívleljék meg szavainkat, akik a mezei munkától iszonyodnak s ne hagyják magukat elámitani, mert nem mind arany, ami fénylik. Igy vagyunk az iparosokkal is. A legtöbb csak szemlélődésből ismeri mesterségét, amint az apjától látta s igy természetes, hogy a mai kívánalmaknak megfelelő munkát nem tudván készíteni, rosszul megy az üzlete s kénytelen azt abba hagyni és kaputos pályára lépni. De ennek másrészt a fogyasztó közönség is oka. Miért nem szerzi be a közönség szükségletét a kisiparosnál s ha elrontja a munkát, ne dorgáljuk meg és ne utasítsuk vissza azt, hanem inkább magyarázzuk meg „saját Ízlésünket, adjunk neki eszméket, hiszen egy kezemunkájából élő kisiparosnak sohse lehet oly fejlett az ízlése, mint a müveit, tanult emberé !

K De továbbá a kisiparosnak nem szégyen, fel kellene keresni a fogyasztókat. Az egyszerű embernél nem szükséges a bekopogtatás, ez ugy is pártolja a kisiparost, de a műveltebb osztályt okvetlen meg kell látogatnia, hogy támogassa rendeléssel, pénzzel, ésszel, Ízléssel és buzdító szavakkal. Ezeknek aztán nem szabadna nagyzási maniában szenvedniök, hanem meg kellene elégedni kevésbbé széppel, kevésbbé jóval, csak az, a miért pénzt adunk ki, kisiparostól származó magyar portéka legyen. Az a sok egylet, kör, társaság, mely a legkisebb faluban létezik : nem fogadhatná meg azt, hogy a magyar kisipart fogja pártolni ? Sőt maguknál az iparosoknál is szükséges volna e fogadalom, mert már tapasztaltam, hogy némely helyen a cipész nem veszi a kalaposmesternél kalapját, hanem vesz gyári munkát a boltban stb. Kedvezzen tehát a közönség a kisiparosoknak s akkor megfog maradni kaptafája mellett és hassunk oda, hogy a földmives maradjon meg gazdaságában, akkor nem lesz oly sok kaputos ember ! Nagy halottja van Pápa városának. Berlinből vettük a távíró hírt, hogy Zimmermann János, cs. kereskedelmi tanácsos nincs többé az élők sorában. Ismét kisebb lett egygyel ama nagyjaink száma, kik a külföldön dicsőséget szereztek a magyar névnek s a szivük is magyar maradt. Azok közé a férfiak közé tartozott, a kik előtt a legelfogultabb magyar sovinizmusnak is tisztelettel kell meghajolnia, mert távol Németországban, ismerő idegenben sem feledkezett meg egy pillanatra is hazafias kötelességeiről, nemcsak tudta, hogy létezik oly föld melyért élnie, halnia kell, hanem követte is mindenkor nemes szivének nemes sugalmát. Az a pálya melyet megfutott dicsőséges volt, magas polcra küzdötte fel magát önerejéből, a munka árán lett nagygyá de meg is becsülte egész életén át a munkát, nem tagadta meg tiszteletét a munkás kéztől, mindenkor meghozta a maga áldozatát, mikor a munka, a jutalmazásáról volt szó. Zimmermann János jellemrajzát néhány vonással megrajzolhatjuk, egyszerűek ezek a vonások, de fenségerek a maguk egyszerűségében és örök hallhatatlan tiszteletet és elismerést biztosítanak annak a férfiúnak ki e vonásokat, e nemes vonásokat egymagában egyesité. Jellemének két legragyogóbb oldala: a becsületesség és a szeretet. Midőn megtisztelték mindama diszes állással, melyeket betöltött, midőn a legelsők közt láttuk őt a kereskedelem képviseletének mezején, ebben a kitüntető bizalomban el volt ismerve jellemének tündöklő tisztasága. Napjainkban midőn az igaz érdem annyira háttérbe szorul mikor a becsületes munkára annyiszor keserves csalódás következik, mikor az elégületlenség moraja zug végig egész országokon, boldogsággal tölti el az igazakat a munkának az a méltányolása, a melyben Zimmerman János munkája részesült, de annál mélyebb gyász tölt el bennünket, annál kínosabb fájdalmunk ha látjuk, hogy kidőlnek a nagyok, az igazán nagyok. Alig kisért el valakit őszintébb részvét utolsó útjára, alig fakasztott őszintébb könnyeket valaki halála, mint Zimmermann Jánosé, de kevesen szereztek is olyan érdemet erre a részvétre, kevesen biztosítottak a maguk számára olyan örök hálát, mint Pápa városának egyik legnagyobb fia, most egyik legnagyobb halottja : Zimmermann János. Sokkal ismeretesebbek az ő nagy tettei városunkban, hogy sem azok méltatására itt kiterjeszkednénk, egyet a legnagyobb azonban fel kell említenünk, mely tettének áldását már annyira érezték és annyian érezik most most is, a városi rajziskolát ő teremtette meg, létezését ő biztosította r. maga páratlan áldozatképességével, a mennyiben évek hosszú sora óta ininEgy kis tömsi fiatalember valami tiszteletbeli vármegyei harmadik aljegyző vágott közbe. — Miért épen most, alezredes ur ? Az ital ugylátszik, azt eredményezte az elezredesben, hogy kezdett egyszerre őszinteségi rohamokban szenvedni. — Mondja aljegyző ur, ugy-e tudja, hogy két hónapig nem jártunk kávéházba ? — Tudom. — Nos mit gondol, mit tettünk ez alatt az idő alatt ? — Azt már nem tudom. — Most már kitört az alezredesből az őszinteségi roham. — Hát végig szekáltuk a legénységet. A czivilek meg az idősebb tisztek tehetetlenül részeg mosollyal feleltek erre a beszédre egy villogó szemű kis kadét, akinek alig pelyhedezett még az álla, nyugtalanul kezdett köhécselni. Ez még józan volt. Az alezredes egyszerre filozofálni kezdett s a kadét köhécseléséből arra a megdönthetetlen meggyőződésre jutott, hogy a kadét szemtelenkedett. — Kadét, mit akar jelenteni a köhécselésed ? — Alezredes ur alásan kérem, semmit — Ugy látszik még mindig nem szoktad meg az uniformist. — Alezredes ur . . . — Semmi beszéd . . . Nem szerettem és nem szeretem az önkéntesből lett tiszteket még kevésbbé a kávéházi asztal mellett komolykodó gyerekeket. — De . . . — Csend 1 mondom ! Csend csakugyan lett még pedig kinos. A czivilek nem igen értették, miért fortyant fel egyszerre az alezredes mikor a szegény kis kadét semmit sem vétett, a tisztek pedig nem is tűrték rajta a fejüket. Hanem a kellemetlen intermezzónak általános lehangoltság lett a folytatása míg végre valamelyik öreg kapitánynak az az okos ötlete támadt, hogy menjenek haza. •— Ideje lesz uraim, hogy haza menjünk. Holnap parádés rukkolás, itt lesz a divizionárius ur ő kegyelmessége még szerencse, hogy nem kell korán felkelni. Mentek haza. A kis kadét morfondirozott magában. — No ezt nagyon jól csináltam .... Épen ez kellett még . . . Micsoda szemekkel néz majd reám Lili kisasszony ? ... No ezt megcsináltam. II. Izgalomban volt másnap az egész városka, bámulatosan erőt vett mindenkin a gyerekes naiv kíváncsiság, hogy látnak majd egy „kegyelmes" urat, akinek a tiszteletére az ezred kivonul a gyakorlótérre. Szóval parádé lesz. Boldog volt az a kiválasztott, akinek bemeneti engedélye volt a gyakorlótérre ; tizenegy órakor volt megszemlélendő az odaérkezett hadosztály-parancsnok az ezredet, de már kilencz órakor künn volt mindenki tudniillik a polgárság, mert az ezred csak féltízkor vonult ki leljes díszben. Teljes három óra hosszat azzal mulatták Jmagukat a zászlóalparancsnokok meg az alezredes, hogy tizenkétféleképen állították fel a zászlójukat végre fél tizenegy felé nagy nehezen állt a legénység, mint a czövek. Most már jöhetett a nagy ur. Az elite közönségnek elkülönített helye volt, jobbról a negyedik zászlóalj mellett, ott voltak á tisztek nejei és leányai, egy csomó kincstári hölgy, ezek mögött pedig a városka notabilitásai. Seld alezredes neje és karcsú csitri leánya, Lili kisasszony ott állottak az első