Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-06-02 / 22. szám

na víznyomás által a Cincába vizet vezetvén azt kitisztítsa s a mely csatorna igen csekély anyagi áldozattal volna létesíthető. Ez alkalmat felhasználjuk arra is hogy a városi tanács figyelmét meg egy körülményre is felhivuk, mely nemkevésbbé illustrálja a mi közegészségügyi viszonyainkat. A város közepén, a forgalom központján a Kossuth Lajos utcában történik az hogy nem lévén csatorna hálózatunk, az, összegyülemlett mindennemű trágyáié és piszok kikerül az utcára s nagy gyönyörűségére a lakosságnak és idegenekuek végig uszdogál a Kossuth Lajos — Uj utczán végre a Bastya utczához érve a városon kivül befejezi pályafutását. Ez ugyan nincs összefügésben a Cinca árokkal, de kigözölgés dolgában egy katagóriába sorozható. Valóban szégyenletes állapotok ezek ! De térjünk vissa a Cincára ! Hát rendjén való dolog ez ? Hát szabad ezt elnézni a város illetékes hatóságnak, hogy ez nyáron iszonyú szagot terjesztő büzpatak állandóan veszélyeztesse sok ezer ember égészségét, életét ? Nem uraim, tisztelt városi tanács! A város közegészségügye a város életérdeke. Mi most csak arra kérjük városunk polgármesterét — a kiben teljesen meg is bízunk — a város polgárainak nevében, hogy most, midőn a város csatornázási terve készülőben van, ezen bűzös árokra is legyen tekintettel, tegye meg a szükséges előintézkedéseket arra, hogy esetleg jövőre városunk fertőzött levegője ne bölcsője legyen a járványos betegségeknek. Kövessenek el mindent arra nézve, hogy ezen bűzös árok miazmás kigözölgésétől városunk lakossága megóvassék, hogy mindazon visszás állapotok megszűnjenek, melyek városunk közegészségügyére már molochként nehezednek. Follatsek Frigyes. Az árvaügy. Az emberi társas együttlétnek, tehát magának a társadalomnak első és legszentebb hivatása az, hogy segítségére siessen azoknak akik nem tudnak magukon segiteni. Ez az elv vezette az embereket akkor, midőn az árvák és elhagyottak gyámolitását és felnevelését magukra vállalták s ez az elv vezeti magát a társadalmat is mikor a magukra maradt kisdedeket oltalmába veszi. De meg kell vallanunk napjainkban csak alig törődik valaki az elhagyatottakkal. Ha egy-két jószivü embebarát lelkes szavú felhívása néhány pillanatra felébreszti & társadalom rokonszenvét azok iránt akiket a sors mostoha keze megfosztott attól, hogy a szülői ház gyermek örömeit élvezhessék, csak ritkán akad egy pár ember aki anyagi áldozatokkal is kész a szrencsétlen kicsinyek nyomorát enyhíteni. A legtöbben csak elolvassák a segítségért kiáltó szavakat, aztán ha egy-két percig szánalmat éreznek is felettük, hát csak elfelejtik, mintha mi sem történt volna. A szegény magára maradt kicsike meg tengődik tovább azoknak a még szegényebb, de jószivü embereknek a nyakán a kik könyörületből magukhoz vették, aztán hogy éhen ne vesszen, hát megosz^jíik vele szűkre mért száraz kenyerükét. Mert csodálatos rendelése a sorsnak, hogy a szegény több érzéssel bir a nyomor és szenvedés iránt, mint akit kincsekkel áldott meg a szerencsés végzete. Tapasztalható ez a multak történetében, de tapasztalható a mindennapi életben is. A szegény gyári munkás a kinek minden megdolgozott fillére számára száz helye volna, előbb vet néhány garast az utca szögletén álló vak koldusnak, mint az a nagy ur akinek dolgot adna az, hogy keztyüs kezével csillogó aranyai közül egy két apróbb pénz darabkát kikeressen. A legtöbb esetben az árvákkal szemben is csak ilyen begombolkozottak társadalmunk vagyonosabb tagjai, mint az utcasarkán álló koldusokkal. Pedig ez a szűkmarkúság magát a vagyonos osztály érdekét is veszélyezteti. Tényleges adatok alapján összeállított statisztikai kimutatások igazolják, hogy a társadalom legalsóbb rétegét képező tolvajok és másféle gonosztevők azok sorából kerülnek ki, a kik szüleiket korán elveszítvén magukra hagyatva minden erkölcsi nevelés hijján nőttek fel. Az a szegény ember aki elhalt ismerősének, vagy jó barátjának gyermekét magához fogadta, hogy az éhen A hintóban mely a polgármestert és a postamestert kivitte a pályaudvarra efféle beszélgetés folyt. — Boldog vagyok édes komám, hogy a fiu már ennyire van. Látod én mindig nagyra akartam törni. Tanulni szerettem volna elvégezni az egyetemet. Felküzdeni magam igen magas polezra. De nem lehetett ! Szülőim árván hagytak. Átszenvedtem a szegénység a nyomor minden kinját Abba kellett hagynom mindent. Lemondtam magas terveimről és egyszerű postahivatalnok lettem, csakhogy meg tudjak élni. A feleségem aztán pénzt hozott a házhoz. Postamester lettem. De a régi vágyaim nem pihentek el örökre. Föltámadtak, hogy a fiamnál lássam azokat valósulva. Amit én nem érhettem el azt majd eléri ő. — Derék ember lesz belőle ! — hagyta rá a polgármester. Az apa szemei ragyogtak a boldogságtól. Majd odahajolt a komájához. — Dénes, te! Hátha k^t év mulya a mikor uj képviselőválasztás lesz . . . Értesz ugy-e ? — Mondasz valamit! — felelt a polgármester. — Az volna a legszebb kezdet, ha Aladár kit ugy szerettek mintha a saját fiam volna, mindjárt képviselő lehet. Amilyen okos tanult és ambiciózus ifjú még államtitkár lesz belőle. — Sőt miniszter! — lelkesedett az apa . . . A fogadtatás szinte ünnepies volt. A fő-utczán végighaladva néhánv harsány éljent is kapott Aladár, ki Fekete Dénes és az üreg Galambos Máté között gigerlimódra ült a nyitott hintóban. Apja és keresztapja egyaránt büszke volt a deli termetű feltűnően elegáns igazán szép ifjúra. A postahivatal előtt egész sereg ember tan uja volt mint szalad ki Galambosné, hogy a legszeretőbb anyai szivre ölelje Aladárt. Aztán vitték be a család büszkeségét a szerény hajlékba ahol most már hosszú ideig dédelgetett vendég lesz. Mielőtt a lakomára öszszegyültek a meghívott rokonok s a város notabilitásai: az öreg Galambos eldiskuráltatok Aladárral a jövője felől. — Hát mi n terved ? — Ügyvédi irodát nyitok. — Itthon V — kérdezte bizalmatlan az apa . , . — Eszembe sincs ! Nem akarom elrontani az idevaló kollegák dolgát. Aztán szűk is nekem ez a város. Most már az ! — Letelepszel Budapesten ? Jól teszed fiam. —- Hallgas meg apám. A te nagylelkűséged a melylyel pályámon segítettél meghozta a gyümölcsét. Olyan körökbe juttattam a hol a leggazdagabb, legelőkelő arisztokrata-fiuk barátságát is megszerezhettem. Régi nemesi család vagyunk. Két predikátumunk is van, s ha te csupán postamester maradtál, ám azta harkályi és galambosi Galambosifamilia ivadékát becsülik még. A szerencse iám mosolyog. Egy mágnás barátom aki most lett nagykorú és rengeteg uradalmait legközelebb átveszi engem választott ügyészévé. Tudod-e mit tesz ez apám ? Dúsgazdag ember lehetek. Már lányt Í3 szemtltem ki vagyonosat, szépet akit feleségül veszek. Hallodtad a Csiítary-család milyen gazdag ? Nos hát Csiftary Gizella jóffarmán mar a menyasszonyom. S mihelyt meglesz a lakodalom az Öreg Cziffáry, ki most a mágnás barátom ügyésze nekem 4engedi át az állását. És áradozott tovább a boldog Aladár, és szorongatta apja kezét hálásan. — Pompás ! — szakitotta félbe minduntalan az öreg Galamboe a fiát. — És tudod-e, hogy képviselőnek is megválasztunk. Maga a keresztapád akarja, hogy i|t lépj föl. — Az volt az én tervem is, — szólt nyugodtan Aladár. — Mágnás barátom akár a választási költséget is előlegezi. És folyt a reményteljes tervezgetés. Apa és fiu már kiszínezték a jövő ragyogónak ígérkező képét. Aztán hálálkodott Aladár. — Csak akor leszek igazán boldog a mikor mindent visszatérítettem neked a mivel segítettél. Mindent . . . mindent . . . Az apa hirtelen elkomorodott. Maga elé nezett mereven, miközben fia még egyre rebegte. — Tudom sokat nélkülöztél miattam. Hiszed fizetésed jövedelmed oly kevés és engem mindennel bőven, ah, mondhatnám gazdagan láttál el. Tudod-e apám, hogy én mindent fölírtam. — Fölírtad ? — Hónapról-hónapra. Minden summácskát. — Sokszor bizony derekas summák is voltak.