Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-05-26 / 21. szám

politikai ferdeségek bontogatják az egyensúlyt, az egyetértést, — nem törődve Isten legmagasztosabb igéjével : a szeretettel. Nagy feladatok előtt áll a magyar nemzet! Évezredes hivatása, Szent István öröke, Széchényi István jóslata: „Magyarország nem volt, hanem lesz!" De ez ige csak akkor következhetik be, ha mindegyike e hazának a szeretetnek ad szivében menedék helyet. E poétikus szép ünnep a pünkösd, — a mikor a természet megnyitja kapuit az emberiségnek az öröm a boldogság feltalálására — szüntessen be minden oly körülményt, mely eunek a maroknyi nemzetnek kitűzött feladatában útjában áll! Ne legyünk szükkeblüek, egymásirányában irigyek rosszindulatuak, világosság jöjjön elménkbe és igaz, önzetlen, áldozatkész szeretet hevítse bensejtinket! Szálljanak hát magukba a hitevesztetek és térítsék vissza eltévelyedett lelküket a biztos névbe. Tanuljanak meg szeretni, a nép árván maradott osztályát gyámolítani, hadd legyen e virágfakasztó ünnep lelkünk újjászületésének, megújhodásának ünnepe is ! Mindenható szent igéi világosítsák be elménket, az égi tanok legyenek vezetőink rögös pályánkon, hogy „Békesség legyen az országban — és öröm az abbatl lakóknak." Honnan is szerezte volna az alaposságát, araikor mindig csak udvarolt és gazdag partiról ábrándozott . . . A másik orvos közbeszólt: , — Hát igy történt ? Hm ! Es mondja csak, kedves kolléga, mi baja volt akkoriban Eperjessynének, már mint lánynak ? — Szívbajos, szegény! Most is a régi betegsége döntötte ágyba. — És ki kezeli? — Maga a férje . . . A két orvos összenézett. Újra megállnak a hosszú sikátoron, mely anagypiaczról a főútra vezet. Enyhe tavaszi nap van. A sikátoron végig jobbra-balra kertek terülnek el, melyeknek virágzó fái elküldték hozzájuk illatjukat. Az orgonabokrok ágai messze kinyúltak a kerítés fölött, egyikmásik galy lecsüng épp a magastermetü Hajduska doktor fejére. Jó néhány perczig állnak ott és továbbfüzik gondolataikat, anélkül, hogy szólnának. Végre Glück doktor rápillant társára és megkoczkáztatta a kérdést: — De most már elismeri a saját felesége baját ! Es . . . Megakadt. Mire Hajduska mohón folytatta : — Es ha nem akarja felismerni ? Glück doktor felpattant ! — Kérem ! Ne tovább! Ezt én föl se merem tenni Eperjessyről. Nem, nem ! Hajduska nevetett. — Hát állítottam én valamit ? Én csak kérdeztem. Na jó. Ön megfelt . . . Hagyjuk abba! Vásározó iparosok, Nem első esett, hogy Magyarországon a hol a legutolsó község is kap vásártartási jogot, nincs sehol semmiféle vásártartási rendszabály, mely egyrészt vitás kérdések eldöntésénél irányadóul szolgálna, másrészt pedig rendet csinálna a vásározók között, őket jog és igazság szerint helyezné el és megvédené minden önkénytől, minden visszaéléstől és erőszakoskodástól. Mennyi megaláztatással, kellemetlen sséggel, fáradsággal és költséggel jár különösen a vidéki vásárokra való járás. Nemcsak, hogy megérdemelnék a vásárjáró iparosok a velünk való tisztességes elbánást, hanem még arról is goudoskodni kellene a hatóságnak, hogy megvédjék őket a tisztességtelen konkurenczia ellen. Nem szabad megengedni, hogy az iparosok maguk szerezzék meg az őket illető elárusító helyet. Nem volna szabad oda jutattni őket, hogy sokszor erőszakkal kelljen megvédelmezniük a tulajdon jogukat és igazságukat. Legfőképpen pedig nem volna szabad a hatóságoknak azt tűrni, hogy akár a kisbirónak, vagy hajdúnak legyen kiszolgáltatva a vásározó iparosok és csak akkor juthassanak ama bizonyos helyhez, ha akár az egyiket akár a másikat megvette a mesterember. Mert hogy van ez most ? Már napokkal ezelőtt lefoglalják az élelmesebb vásárosok ós különösen az odavaló iparosok a jobb helyeket. Araint fölnézett pompásan kinyílt orgonavirág kéklett előtte. Utána nyúlt leszakította, s a virágot buzgón szagolgatni kezdte. Aztán tovább sétált társa mellett. Néhány lépés után újra nekihevült. — Ez az illat ! Ez juttat eszembe mindent. Ilyenkor volt. Szép tavaszi délelőttön. A meggyógyult Valerie már kün ülhetett a kertben. Orgona-bokrok virítottak körülte. Fehér hálóköntösben, csipkés kendővel vállain, ingatag lassú léptekkel ment le a lábbadozó beteg kedvencz virágágyai közé. Én támogattam. Karját az enyémbe fűzve haladtam mellette, s oly boldog érzés rohant meg, amint a bájos lány hozzám simult! Ki tudja: hátha nemcsak az orvosnak szólt ez a bizalom, hanem az embernek is, az udvarlónak, az imadónak. Mert imádtam az okosszemü, nemesszivü lányt; és ugy sejtettem, hogy viszonszeret. Azon a délelőttön jókedvű is volt. A tavasz friss fuvalma fölüditette és alig volt egy órahosszat a kertben már egy kis szín is odalopódzott arczocskájára. Nem voltunk egyedül. Két nagynéne; Korondiné ós Penteleyné ott ólálkodtak közelünkben. Nem birtara kitárni szivemet. Egyszerre megszólal Korondiné. — Nem fárasztó szegény Valerie a sok beszéd ? — Tán hagyjuk pihenni kissé, doktor ur. — Igen, igen ! buzgólkodott Peteleyné, — hadd nyugodjék. Inkább nekünk beszéljen orvos ur. — Ha tetszik sétáljunk végig a geszI tenyefasoron — indítványozta ismét Koroni diné . . . Ugy megy ez, mint a színházi jegyek biztosítása. A ki nem tudja, vagy nem akarja fölhasználni a helyszerzésnek ezen módját az hátra kerül, azt eldugják, ám azért a legrongyosabb falusi vásáron is megfizeti kicsiny sátora után a 80—100 fillér helypénzt. Az utazástól elfáradt összefázott iparos, ha átesik az első ütközeten : a hely szerzésen, akkor hozzáfog portékáinak kirakásához. Természetesen abban ajó reményben, hogy adott az Isten jó időt, majd csak lesz egy kis vásár is. El sem készül a munkájával, mikor kiáltásokat hall: — Végeladás nincs maradás! . .. — Vegyenek emberek, aszszonyok ! . . . Körülnéz, hát mit lát? Elzüllött, kócos alakokat a kik sem adót nem fizetnek, sem iparjogositvánnyal nem bírnak, sőt még hazájuk sincs, valahol a nagy korcsma színjében tanyáznak és íme, duplatalpu cipőt kínálnak fünek-fának 2 frt 50 krért. Azután meg más ipari munkát: sapkát, kalapot, szijat, szőrkesztyüt, papucsot, a mit ugy kéz alatt valami gyöngélkedő bécsi kereskedőtől partiba megvásároltak. Vagy pedig ruhagyárakból kiselejtezett, vásárokraszánt rongyokat. Később pedig más alak jön. Valami vörössapkás, bugyogós horvát, vagy mi, a kinek a melle, háta, feje, öle mindene tele van portékával. Van ott minden, bicska is, a mit ki tudja melyik fegyházban készíthettek a rabinasok, tessék most máiezekkel versenyezni ajó munkát készítő magyar iparosnak, a ki ide töA két vén delnő közrefogott és én dühömben a város legújabb pletykáival tartót, tara őket, nem törődve vele, hogy egyikmásik pikáns ráfogás éppen ő róluk szól. Egy óra sem mult el és már annyira vissza vágyódtam Valeriehez, hogy erőszakkal is az ő lugasa felé vezettem a két nagynénit. Már közel érkeztünk, amikor férfihangokat hallottunk. Valaki ott volt már Valeriánái. Azonnal ráismertem Eperjessyre. Rólam beszélt. Tisztán megértettünk minden szót. — Képzelje Valerie, mit fecsegnek a városban ? Menyasszonynak kiáltották ki. S tudja ki a szerencsés a boldog, az irigyelt vőlegény ? Ki sem találja ugye ? Nos hát senki más mint Hajduska doktor! Kaczagtató ugy-e ! No, nem én tartom ezt mulatságosnak hanem a város, mondhatom az egész város. Ugy ám kedves Hajduskáné ? Vérem a halantékaimra szökött kezem ökölre szorult. Már oda akartam rontani, hogy elvegyem kedvét a nevetéstől, de a két néni félt a botránytól és visszatartottak. Vártam. Azt akartam tudni mit szól a lány ? Osztja-e a nevető város nézetét. Visszautasítja-e a csúfol kod ást, vagy tán maga is nevet ? . . . Nos hát nevetett! Tudom én, hogy nem szívből csak hiúságból, csak pillanatnyi zavar kényszerűsége alatt. De ez nem elég volt . . . Másnap levelet irtani, hogy már teljesen gyógyultnak tartom Valeriet s azért néhány heti külföldi útra indulok. Mire viszsza tértem, — meg volt az eljegyzés és én többé nem tartottam érdemesnek csalódásomat arra, hogy miatta Összetűzzek Eperjes-