Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-12-16 / 50. szám

Miért szegényedünk ? Nagy a szegénység. Ez a mai világ szomoru közszólása. És fájdalom ! akár akarjuk, akár nem ; el kell ismernünk, hogy e közszólásban keserű igazság van. S jól lehet a külszín meglehetős fehér fátyollal borítja le a legsötétebb képeket is, a rideg valóság csakhamar meggyőz arról, hogy az a külszín csak csalfa déli báb, melynek ! hinni annyi, mint keserűen csalódni. Igaz

; ma több cifra ruhát, kényelmesebb életet, csábosabb élvezeteket, fényesebb lakomákat, bálokat, közvacsorákat látunk, mint láttak pár évtizeddel az előtt az öregek; de több elégedlen arccal, meghasonlott szívvel és a kenyérért való küzdelemben kifáradt, megtört, elbukott egyénekkel találkozzunk. Az elszegényedés szomoru képeit a ma a teljes valóságában kell megítélnünk. Ha behatoluuk a családok szentélyébe, a földmives kunyhójába, az iparos műhelyébe és a hivatalnok bérelt lakosztályába, meglepetve fogjuk észrevenni, hogy ott is, itt is szegénység virraszt az emberek elégedetlensége felett. Pedig a külszin talán éppen ellenkezőt beszél. Ez a szomoru tapasztalat önkénytelenül előtérbe hozza a kérdést: hol keressük annak okát amiért sokan elszegényedjek. S a következtetések logikai láncolata rávezet az okozat okfejére is. Sokan elszegényednek ; mert sokan nem képesek egyensúlyt tartani a kiadás és bevétel között; mert nagyon sok ember nem akar megelégedni azon körrel, melyben hivatásának élnie kell; mert a becsületes munka jutalmát nem állásuknak megfelelő élet fentartására fordítják, hanem elkábulva a korszellem élveinek csalogató mámorától könnyelmű kiadásoknak, sőt pazarlásoknak adják át magukat. Az a magyar ember baja, hogy szeret jól élni: nem akarja tudni, hogy mi a szükség : nem tud takarékos és számító lenni. A mi népünk csak a mával törőkik 1 Kihagyja a számításból a holnapot. Ma éljünk, mulassunk rangosan, mert ma van fizetés, munka, jó termés, holnap mikor a munka szünetel, mikor a föld megtagadta gyümölcsét — mit tegyünk ? Kölcsönözzünk ! ! Kölcsön pénzt könnyen lehet kapni. Uzsora nélkül, tisztességes kamatra törlesztésre, hosszú határidőre. Ámde azt feledik, hogy az első kölcsön már Öntudatos takarékosságot, szerényebb életmódot követel. ... A takarékosság elmaradt, az életmód a régi . . . Mert a világ igényeit teljesíteni kell ám. A mama nem enged a fényes ruhákból. A szokott lakomáknak, kávés délutánoknak meg kell ezután is lenni. Hja a világ nem akarja látni a fájó könnyeket, még a báli ruhákon sem. Mi köze ahhoz a világnak ? 1 Azután jönnek az ujabani kölcsönök. A takarékpénztár . . . apró kölcsönökre kevés kamatra . . . Fáj az ember lelke valóban, mikor látja a takarékpénztárakban fizető emberek szomoru arcát. Sok mindent lehet azokról leolvasni. Hány és hány álmatlan éjszakát okoznak ezek a törlesztési napok . . . A telekkönyv, a kezesek, birósági okmányok a takarékpénztár könyvei tudnak mondani . . . Adtatok a népnek olcsó kölcsönt. Megtanítottátok őket a váltót forgatni és elfogadni. Es a nép fel is használja az előnyt. Hány ember van ma, aki nem adós ? És a mi a fő, hány ember használta e kölcsönöket anyagi helyzetének megerősítésére avagy előnyére. Sok embernek egész életpályája az iránt való aggódásban telik el, honnan és hogyan vegyen kölcsönt, régibb adósságának törlesztésére. Az egyik adósságot fölcseréli a másikkal. S midőn ez a rövid élet végződik a családfő még a ravatalon fekszik, mikor a hitelezők jönnek foglalni. A bánatos özvegy, siró árvák csak a temetés után veszik észre, hogy ők mily szegények. Hova lesz most az a megszokott életmód? Ki fogja teljesíteni az elkényezteti gyermekek tulcsigázott igényeit? Én nem tudom. A kezesek, kik a boldogultért barátságból jótállottak, hiszen — nem fogják teljesíteni. íme, a miért sokan elszegényednek! A közönség figyelmébe. — A postahivatal köréből, — A helybeli posta távírda főnökség felkérésére figyelmeztetjük a postát használó közönséget, hogy tekintettel a karácsonyi nagyobb posta forgalomra, különösen ügyét vessen arra, hogy küldeményeit vaszonba vagy többrétű erős papírba jól és tartósan csomagolva adja postára és a czimet magára a burkolatra írja rá. Ha a czim nem volna a burkolatra irható, a czimczédulát lenne vakítva, határozatlanul állott meg az ajtó küszöbén. Egy kis unszolásra étellel és itallal megrakott kosárkát fogadott el az öreg és elbúcsúzott. A jó ember nem kevéssé lesz meglepve, szólt Dömöny, ha odahaza észreveszi pénztárczájában az ötvenes bankót. Régóta nem volt oly boldog öt perczem mint a mostani, jegyzé meg Thökél. Renkei az ajtó felé nézett. Nos nem jön már senki? Ugy látszik, nem, válaszolt Thőkél óráját nézve. A dolog oly szépen kezdődött, egészben véve azonaan még se sikerült. A mellett még korán is van mit kezdjünk ? Talán mégis csak egy tarokkpartit? E pillanatban az inas kitárta az ajtót és egy dus prémezetbe öltözött asszony jelent meg a küszöbön. A hölgy belepőjét és capuchon-ját az inasnak adta át, néhány lépést előre haladt, keztyős kézében sors jegyét tartva. Gellért csodálkozva sietett elébe. Igazán impozáns alak ez a karcsú, magas alak granátvörös derékkel, kicsi barnás fejecskével igéző, üde arczvonásokkal és fekete szemekkel, melyek még tüzesebben ragyogtak, mint rózsás fülczimpáin csüngő brilliáns fülbevalói. Ötös szám! mondá mosolylyal, melyalatt két gyöngy sor fogát lehetett látni. Bármi is az ön száma, nagyságos aszszonyom. válaszolt Gellért, nyereménye az ön részére értékkel nem fog bírni, az igazi nyerők mi vagyunk. Lássa és felemelté az ötös számú kendőt, ez a fejkötő és a dobot verő házinyúl önt boldoggá nem tennék. Oly nagyigényűnek tart . . . Hangja, mintha muzsikaszó volna. Es itt — a többi tárgyakat vizsgálta meg — ezek a pompás meleg keztyük . . . egy képes könyv és egész gyűjtemény pénztáreza ... el vagyok ragadtatva. — Nevessen csak, mondá Dömöny, ajándékaink szegényeknek voltak szánva, nem herczegasszonyoknak. — Nem vagyok herczegnő ! — Tehát művésznő. — Az sem, én . . . De ezt nem akarom elárulni. Hiszen önök sorsjátékukkal a váratlant és ismeretlent hivták ki; íme tehát itt van, én a titokzatosságot személyesítem ; talán egyenesen a tündérek országából jövök, talán a pokolból, ahol ma tudvalevőleg rossz hangulat uralkodik. Ezekről a kincsekről lemondok, de vonzódom a zümmögő teakanna mellé. Leült a kandalló melletti karos székbe és Gellért egy kis párnát tett lábai alá. S minő lábacskákat tett erre. Levetette keztyüjét, hogy teát töltsön. Minő remek, arisztokratikus kis kacsó, kis ujján zománczozott marouise gyürü, negyedik ujján jegygyűrű. Élénk csevegés kezdődött. Czikkázó szósziporkák tüze villongott. A sors minket a véletlen terén hozott össze, mondá Thökél, nem ismerjük egymást kölcsönösért. — Ebben téved. Mindkettőjük arezvonásaiból leolvasom egész multjukat; egészen a szívok mélyéig látok . . . — Talán jövendölő cigányfejedelemnő? Talán . . . ön, kapitány ur, boldog férfi, az élet az ön részére ünnep. Szive nem szabad. Magas, nagyon magas urihölgyért rajong és ön — előtte nem közömbös. Dömöny és Thökél meglepve néztek egymásra, az ösmeretlen hölgy valót mondott. És ön ott, folytatá a hölgy, fejét Bélához fordítva, aki oly hallgatagon áll ott ós százszor látott albumokban lapozgat, ön javithatlan zúgolódó. Béla meghajtotta magát. Ön szigorú, mindenttudó bűvésznő 1 És én? kérdező Thökél. Nekem is a lelkembe tekint? Látja-e benne, hogy fél óra óta ellenállhatatlan igézet rabja vagyok. Az utóbbi szavak szívből fakadtak. A fiatal ránézett a kérdezőre és gyönyörrel szemlélte Gelértet. Nem is igen lehetett rokonszenvesebb és előkelőbb megjelenést képzelni, — a gentleman mintaképe és hozzá — csinos férfiú. Hogy olvasok-e lelkében ? Azt hiszem : ösmerem. Ön nem gúnyolja az életet, nem hajhaszsza az élvezeteket. A mai estén kedves családi jelenetekre emlékezik, szeretne csöndes otthont. Komoly férfi, ki folytonosan miveli lelkét, hü megbízható barát — szóval: derék férfi ! Beszéljen már most önmagáról, hadd olvassunk mi is lelkében ... mondá a meglepett fiatal ember. — Magamról ? Lássa én is családi otthon után ábrándozom. Szeretnék szivet,