Pápai Közlöny – X. évfolyam – 1900.

1900-04-29 / 17. szám

És mindenki, mint a Mesiást, várja az előléptetést, mely jobb kenyeret ad a jobb hivatallal. És itt éri a közhivatalnokot a legkeserűbb, a legvégzetesebb csalódás. Egymásután kerülnek elébe és fölébe olyanok, kik sem tehetség, sem szolgálati idő, sőt nem egyszer kvalifikáczió tekintetében feléje helyezhetők nem volnának, de főiéjük helyezi a magyar közigazgatás megölője a protekczió. Itt álljunk meg. És hagyjuk el, ne soroljuk fel a többit, ne gyönyörködjünk a közigazgatás sok száz nyomorúságos kinövésén, mert mindennemű tény, hogy mig mindenben előrehaladtunk, a közélet fellendülése daczára a közigazgatás szekere az évszázadok ott hagyott sorába beleakadt és immár nehéz ezt a szekeret kiszabadítani a sárból, mert a kereke is eltört. Már most mi lenne a tenni való ? Leírhatatlanul sok. Javítani köztisztviselők során. De hogyan? Javítani magukon a köztisztviselőkön. De hogyan ? Javítani magát a közigazgatást. De hogyan ? Megmondjuk, öszszefoglalva röviden. Itt semmi más nem segíthet, minthogy az évszázadok sorát elhordjuk, ellapátoljuk és ezt nem érhetjük el másképpen, mintha végre megcsináljuk, a mi a Széli-féle kabinet programmjának is sarkpontját képezi; a közigazgatás államosítását. Igen, ez az egyetlen mód és ez is csak ugy használ, ha a közigazgaS mig clforgácsosodik az életem, mit érek el? Semmit. Még azt a kérésemet sem teljesiti, hogy egyszer megfesthessem ! — Maga tisztára megháborodott. Hát ki ült modelt a bibliai képéhez ? Eszter alakja, arcza nem-e az enyém ? Aztán a szülőfaluja templomába kit festett meg madonnának ? Vagy mindez kiesett az emlékezetéből ? — Arról az álmáról pedig tegyen le, édes barátom. Eszembe sincs átengedni szomjas szemeinek a karjaimat és a vállamat. Lássa, a lelkem egy kicsit romlott. Nagyon is sokat olvastam és tanultam arra, hogy a naivság fehér fala rommá ne elült \ olna körülöttem. Az életet ugy veszem, a mint van, a jó nem ejt bámulatba, a rossz nem döbbent meg túlságosan. Megvan előttem mindenkinek a maga minimális értéke. Ezzel a mértékkel mérek a világnak, és elnéző vagyok a végletekig. De a tetteim más elbírálás alá esuek. A gondolkozásomban rosszabb, a cselekedetemben jobb vagyok önmagamnál. És mit gondol, ha megkérdezném az uramat, mit szólna hozzá '? — Egyszerűen ne kérje ki a véleményét. A művészet szent nevében hozza meg ezt az áldozatot annak, a ki jobban imádja — legyen meggyőződve, sokkal jobban — mint ő. Különben is azt hiszem, Imre nem sokat törődnék az egészszel . . . Az asszonynak elhalaványodott az arcza. Tudta ő jól, hogy nem sokat törődik tást ugy államosítjuk, hogy ujjá is csináljuk a közigazgatást. A többi akkor magától megy. A köztisztviselőket megjavítjuk ugy, ha emeljük bennük a kötelességtudást' növeljük bennük a munkakedvet, számüzzük a közhivatalnokok rémét; a protekeziót és még hivatalvesztéssel sujtjuk azt, ki hivatalában nem a hivatalának él, előbbre visszük azt, ki dolgozik, ki kötelességét teljesiti. Ám lehet, hogy akkor is lesz restánczia, de akkor az ügydarabok elvégzett anyaga tényleg meg lesz emésztve és az ügydarabokból a végzések számára elintézésül azt szedik ki mi azokban a törvényt, a jogot és az igazságot kéj)viselte és jelentette. Akkor azután a közönség nem lesz jogos kérelmével elutasítva és a jó közigazgatás nem fogja legnagyobb ellenségeül magát a közönséget tekinteni, hanem érezni fogja, hogy a közigazgatás első sorban a közönség számára való, annak azt évenkint van hivatva megvédeni, szolgálni és respektálni. A köztisztviselők sorsán pedig javítani lehet ugy, hogy a közigazgatás államosítása és reformálása alkalmával csökkentjük azoknak a számát. A felesleges nagy hivatalokat, a protekczióból kreált nagy és czéltalan állásokat törölni kell, mert ezek a nagy állások nagy összegeket emésztenek meg. A nyugdíjas és bukott minisztereknek ne adjanak fényes kárpótlást olyan hivatalokkal, melyeknek semmi dolgok, semmi kötelessévele a férje. Már megszokta, a fájdalmat sem igen érzi, de ebben a perezben nagyon megalázta őt ez a tudat. Hiszen a férje volt a legforróbb szenvedélye, a legnagyobb érzése, a legnagyobb boldogsága és a legtöbb szomorúságának oka. Nem történt köztük semmi, csak az élet kötelességei, a melyek férjét mindegyre elszólították a családi tűzhelyről, kívánták ugy, hogy megtanuljanak élni egymás nélkül. Lassankint egészen elszoktak egymástól, nem volt megosztani való gondolatuk, vagy csak terhére voltak egymásnak azzal. Az ur, a mely őket elválasztotta, mind jobban nőtt, s azon az elnéző gyöngédségen kívül, a mivel kitértek egymás utaiból, alig volt valami, a mit közösnek mondhattak lelki életükben. Ez fásitotta el annyira a nőnek szivét, ez tette öregebbé önmagánál, ez volt az oka, hogy kedélyében lassan-lassan elapadt az a gazdag forrás, a miből annyi apró öröm, névtelen boldogság fakadt. Hány példát látott arra, hogy az ilyen házasságok, mint az övék, teremtik meg azt a frivol, léha életet, a melyben az asszony is kárpótlást keres ! De ő nem vágyott rá. Lelke mélyéből kicsinyelte azt az olcsó dicsőséget a mit minden eszes, csinos asszony elérhet, hogy udvar környezze, szerelemtől és reménytől vérmes férfiakból, a kik szeszélyeinek rabszolgái legyenek. Eléggé ismerte arra a világot, hogy ne szerethesse és sokkal inkább emberi volt maga is, semhogy gük, de óriási a budgetjök. Adják ezt az Összeget a jó köztisztviselőknek. Ezután egyszerűsíteni kell a közigazgatást igy rendkívüli sok munkaerőt megtakaríthatunk. Redukáljuk hát a köztisztviselők számát, hagyjuk a sok irásbelizést, mert az csak fényűzés, időlopás, a közigazgatás terén is ha kell hozni, mint már az uj bűnvádi perrendtartásban érvényesült, a szóbeliséget, ott, a hol csak lehet és a megtakarított erő megtakarított díjazását is adjuk és fordítsuk a közhivatalnokok sorsának javítására. Igy jut a közhivatalnok jó sorshoz, az állam igy jut jó közhivatalhoz, a közönség pedig jó közigazgatósághoz. Nézetünk szerint tehát — és ide konkludálunk — a közigazgatás államosítása, mint uj belügyminiszterjelölt magára is vállalta, van hivatva egyúttal a maga keretében a közigazgatás tényezői között is rendszer változást előidézni. Levél a szerkesitőhöz! „Színházi dolgok" czim alatt mult héten a „Pápai Lapokéban egy vezérczikk jelent meg, mely állítólag társadalmi életünk egy előkelő tagjától eredt. Erre a czikkre óhajtok én -— szerkesztő ur szives engedelmével — választ adni. Hogy válaszom milyen lesz, czikkem bekezdésénél még nem tudom, de arról jó előre is biztositok mindenkit, hogy minden sorát szintén éppen ugy az ügy iránt való erős (talán erősebb ?) szeretet ttB—

M

WB

BBM

BiSSHBaMIIjjlll III BIIMMB

B—a» hinni tudott volna másban. Egy kicsit önzőbb lett és bizalmatlanabb minden iránt, a mi mosolyba öltözötten közeledett feléje. Nem hatotta meg még az a szerelem sem, a mivel ez a művész rajongta körül. Csak éppen tlirte maga mellett, nem ailnyira jó szivből, mint inkább azért, mert rest volt az energiára, lusta a cselekvésre, hogy változtasson a helyzeten. De ebben a perezben, hogy eszébe hozta az urát, egyszerre érző, akarni tudó, szenvedő, következetlen asszony lett, a ki bosszút akart állani a fájdalomért, a mi a sziveben hirtelen, de vad tűzzel vetett lobbot. Szeretett volna metsző, intenzív fájdalmat okozni annak az embernek, a ki olyan túlságos bizalommal hagyja menni utján, a ki soha számon nem kér tőle semmit, a kinek őt félteni eszébe se jut, mintha meg volna győződve arról, hogy soha kísértés se érheti . . . Nem értette meg magát — elszokott már régen a poziiiv érzésektől, de a pillanat hatása alatt meggondolás nélkül engedelmeskedett az első ötletnek, a mi ebből a fájdalmából született. Egy ideig még kereste a szavakat, de aztán leküzdve zavarát, kérdezte, és milyen lenne az a kosztüm, a mit addig viselnem kellene ? A festő ráemelte nagy, fekete szemeit és hálától ragyogott az arcza. — A vállainak teljesen szabadon kellene lenni, a karjainak is. Persze a derekára