Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-11-12 / 46. szám

.2 PÁPA KÖZLÖNY i 1899 november 12. nünk a meggyőződés, hogy a városi közigazgatásunk vezetésében újonnan bekövetkezett személyi változásokkal jobb irányban kell megváltoznia sok minden eddigi félszeg és ferde felfogásnak is, s hogy az uj erőkel uj, egészségesebb szellem is fog lábra kapni közigazgatásunk minden ágában. Ezen meggyőződéstől áthatva intézzük most már szavunkat városunk érdemes polgármesteréhez s kérjük lakosságunk nevében — kik hozzánk fordultak már több izben panaszukkal — vegye ő a kezébe a városrendezés ügyét, hasson oda, hogy építési "szabályrendeletünk nemcsak mielőbb elkészüljön, de jól is készüljön el, és mielőbb hatályba is lépjen. Pollatsek Frigyes. Egy régi nóta. A kor, mely meghozta a társas érdeklődés idejét, megszülte az indolenczia korszakát is. A vérkeringés meg csökkent, az érdeklődés vénája a közügy iránt, mondhatni tejesen kiapadt. A mi modern embereink valóságos affektacióval dicsekednek, hogy őket semmi sem érdekli. De még a társadalmi mozgalmak, melyek nem is olyan régen még oly lelkesedésre hangolták a nagy közönséget, elálltak ; mintha belevesztek volna a nembánomság mocsarába. Azok az örökbecsű társadalmi munkák, melyek annyi maradandó emlékekkel és alkotással gazdagították az országot, elenyésző csekélyek azon erőkhöz képest, melyek az indolencia által megszállva, hosszú időre bénákká és tehetetlenekké lettek. Pedig az ország haladása és szellem élete okvetlenül szükségessé teszi, hogy abban az áramlatban, mely a műveltség és a korszellem hazáját előre — Óh, ki árult el bennünket ? — Majd megtudod később. Tehát Londonba igyekeztél ? — Igen. Ott akartunk megesküdni. — Bátran mondta ezt és vakmerően nézett atyja szeme közé. — És aztán ? Tovább ! — Boldogok lennénk — oly boldogok, — mint te ! — Tehát tudod ? — Igen, tudom, hogy második feleséget választottál. Én pedig nem akarok mostoha anyát! Az apa felsőbbséggel mosolygott. — Tehát megtakadod beleegyezésedet! — Igenis meg. Hát te nem tagadtad meg nekem a te beleegyezésedet ? — Elvből gyermekem. Én nagykereskedőt akarok vömül. Órvos nem elég nekem. — De nekem elég. Ó az én sorsom, mindenem ! — A te sorsod ? Ugy ? No, no, ezt elhiszem : Gondolkodva járt föl és alá. — Atyám, — szólt , a leány kérő hangon, — add őt nekem. — Te kényszeríteni akartál. — Igen, bevégzett ténnyyel. — Azt gondoltad, hogy megbocsátok ? — Biztosan hittem. — És ha még sem. — Akkor, ó akkor nem lettem volna sohasem teljesen boldog. mozgatja, a társadalom minden egyes tagja erejéhez képest részt venni köteles. Nem szabad senkinek sem azzal előállani, hogy nélküle is folynak a város dolgai. A nagy tengerben egy csepp ugyan vajmi parányi s egy csepp még nem csinál ugyan tengerf, de ha mindenki igy gondolgozik, akkor tehetetlenné van téve a közérdek koré való tömörülés és akkor lehetetlen, is hogy a legegyszerűbb mindennapi kérdésben is határozott és egészséges közvélemény alakulhasson. Most mi történik ? Az indolens társadalom, melyet nem érdekel a közérdek, izgalmak után vágyakozik, hogy elpetyhüdt idegeit felizgassa. Nem kellenek nekik a mindennapi élet sablonos eseményei, melyeket évente visszahoz az idő, megaludt vére csak szenzációs, pikáns hirekre mozdul ismét meg, de akkor nagy kényelemmel. Botrány kell minden áron, még ha a felcsapódó sár visszahulló c»öpjei ruháinkra is esik. Szenzázió kell, hogy ne csak limonádé vérünk jöjjön ismét forrongásba, hogy a nagyvilág is tudja hogy mi kulturnép vagyunk. Valamikor, nem is olyan régen, a műveltség fokát a népeknél az elfogyasztott szappanlé után Ítélték meg. Ma már egészen máskép van. Ki gondolna arra, hogy szappan után Ítéljen, hiszen a legműveltebb nép jár elől a botrány hajszásában. Botrányok után Ítélnek ma már a modern statisztikusok s ezek szerint haladunk . . . Haladunk mi is a művelt népek sorában. És ez az apatikus állapot nemsokára elhozhatja az időt, — amitől mentsen meg bennünket a magyarok Istene, — hogy már nnjd a szenzáció sem fogja kielégíteni mindenben megnyugvó vérünket. Mi történik akkor ? Erre feleljenek azok, akik segítenek bele vinni a mi jó magyar, egészséges — Ugy ? Az ékszeredet is magaddal hoztad ? Abból akartok élni ? — Igen, amig Parisban vagy Londonban gynkorlatott szerez. — És ha addig nem szerezne ? — Akkor együtt halunk meg. Az apa rosszalólag csóválta fejét. — Ezt ő mondta ? — Nem ő, tele van reménynyel. Biztosan sikerül mondogatta mindig. — És engem csak ugy félre akartál lökni ? — Te mondtad, hogy válaszszak. Választottam. Én se tudtam másképp tenni, mint te. Finom, piros ajkai idegesen vonaglottak. — Tehát ezentúl idegenek leszünk egymásra nézve. Te elmégy Londonba, akaratom ellen férjhez mégy egy reményteljes orvoshoz, boldog leszel vele, legrosszabb esetbe meghalsz vele együtt — és én — én magányos otthonomba vezetek egy nemes és tiszta nőt, a kinek példaképpen kellene előtted állni, a ki már szeret téged, mert az én gyermekem vagy, a ki elől azonban te menekülsz, a nélkül hogy ösmernéd. — Atyám ! — Te kis daczos ! — Ugy szeretem őt, ugy mindenek fölött. — Ha legalább még most kereskedővé akarna lenni ! — Épp ugy szereti a pályáját, mint te a tiedet. gondolkodásunkat a modern eszmék pestises kútjába. Ha igy haladunk, oly eszmék és elvek kerülnek majd bele a küzdtér porondjába, melyek éppen homlokegyest fognak majd ellenkezni a lakosság gondolkozással és akarattal. Hogy ez igy van, a közelmúltban nem egy alkalommal meggyőződhettünk. Ma már csak nagyon kis körre zorult azok száma, akik nemcsak botrány hajhászatból érdeklődnek a közérdek és társada[mi kérdések iránt. Pesig nem is olyan régen egy-egy ilyen felvettett kérdés által előidézett hullámverés a 'legszélsőbb partokig elterjedt. Az idők multával meglassult a nyilvános és általános érdeklődés, foszlott a kapocs, mely hatalmas falánkszávai ércznél erősebben tudta az érdeklődést fentartani. Beütött a Nirvanába való bizakodás. Az idő pedig halad . . . egyre halad. Percenként tűnnek a napok, huszonnégy órára törpülnek az évek, a közérdekek azonban elalszanak, mert nincs aki irántuk érdeklődnénk a vezetőkön kívül. Az eszme vezetőinek izzadtan tapad szemükbe hajuk, mig egy-egy embert kapacitálnak, megmozgatnak főtfát, megtesznek minden telhetőt és lehetőt s amikor nagy pihegve azt hiszik, hogy egy embert nyertek meg ügyüknek, a kapacitált ember hátat fordit s nagy flegmával rántja meg vállát, mondván : mi közben hozzá! és megy nagy lelki nyugalommal tovább. A lelkes vezetők pedig kezdik újból egyenkint fogni, csaknem kötéllel az érdeklődőket. És ez a játék naponta százféle variácziókan ujul meg. Ha netalán maga a vezető is szaturálva van a modern eszmékkel, no akkor ne adj Isten, ugy is elalszik az egész magától. Egy darabig felbukkan az újságok hátsó oldalán még egy kis hir róluk, azután Órájára "tiézett. — A legközelebbi vonat 20 perez ^nulva indul Berlinbe. Karját kínálta leányának. — A leány habozott. Szemei kőnyhe lábbadtak. Szilárd, gyöngéd erőszakkal fonta karját leánya karjába és a bőrönd után nyúlt. — Ó, ez az én tulajdonom, szólt a lleány. — Hiszen csak segíteni akarok, szólt áz apa mosolyogva. Lecsüggesztett fővel követte atyját, ki gyöngéden nézett a fiatal, karcsú teremtésre. — Távirat, fiam ! szólt az őreg hölgy szelid mosolygással. A férfi izgatottan bontotta föl a táviratot. — Ne utazz el. Később bővebbet. Aláírás nem volt. — Bizonyára ő tőle jött, szólt a férfi meglepetve. — Nem utazom, anyám. — Dehogy, nyilván másképp határozta el magát, ugy-e ? — Elhalasztotta, bizonyára valami előreláthatatlan akadály. Izgatottan járt föl és alá. Szemei lázasan fénylettek. 1 Maga előtt látta a finom kis arezocskát beszédes, nagy szemeivel. Mindig ezt látta és ez megfosztotta öt nyugalmától és munkakedvétől. Ütere és szívverése ugy járt, mint