Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-10-29 / 44. szám

.2 j. PÁPA KÖZLÖNY 1899 október 29. egyszer kijönnek hozzánk, hogy földíszítsék nyugvó helyünket s a részvét őszinte könyíiit hullassák érettünk. Jól esik ezt most életünkben tudnunk s igy a halál pillanata is könyebben elviselhető lesz reánk nézve. Mert a halál bizonyos ; az elmúlás nem késik. A halál nem ismer protektiót. A világ tényezői, a koronás királyok, de egyúttal a mankón bicegő koldusok is idővel por és hamuvá lednek. Van tehát mégis egyenlőség ezen a földön, de ezt az egyenlőséget ember és ember között csak itt látni meg a maga valódiságában: a sirdombok alatt. A temető külső képe azonban ismét mást mutat. Az emberi hiúság és a hivalkodás itt is meglátszik léptennyomon, sőt talán élesebben és főltünőbben, mint bárhol másutt. A ki fizet, annak csontjai fölé raknak egy égbetörő, a melyen néhány forintért századokra szóló dicsőitést vés ki ékes ritmusokban a kőfaragó. Amott a távolban nyugs/ik egy hazájáért elvérzett hazati ; korhadt fakereszt hirdeti, hogy nincs utódja s ha van, nincs részvét, ha az i; van, — nincs pénz. Emitt didergő szegény özvegy asszony gyújtja meg a sírdombra szúrt négy gyertyát, a mi'-ek az áráért kis gyermekek éheznek otthon, de mit tegyen? éhen és imád o ni . . . Amott pedig egy mezitlál o , éhező fiúcska borul az apa sírjára, — nem világit viaszgyertya, hisz apát kifosztották vagyonából s a sirba kergették. A \ilág pedig meg van magával elégedve, kacag, mulat, sir és keserg. — A hogy épen jön ! A temető csillog az ezernyi gyertyafénytől, hullámzik benne a sok kíváncsi nép, gyászfátyolokat lenget a komor ősszi szellő. Egy-egy helyen összccsoportosulnak. Ott bizonyosan a hazafiság gyászzászlaját szúrták a földbe. Ott elhangzik a dörgő szó az elhunytak felett, hol a szónok azt igyekszik bebizonyítani, feltámadunk ! A hol az a zászló megállapodik, ott nemietí hősök, hazájukért elhalt mártírok nyugosszák a dicső, örök álmot. Elhangzik telettük a szó : Ha szászzor meghalunk is, hozzátok képest sem leszünk halottak ; — ha szászor élünk; is, a ti halhatatlan lelketeket nem éljük tul. Ti nem fogtok feltámadni, mert hisz ti éltek, köztünk éltek !.'.'. Hadd lobogjon a gyertyafény, hadd hulljanak az igaz Sziv drága könnyei, igen-igen sok embernek édesen esik, igen-igen sok embernek szunyadó lelkiismeretének felzavarására szükséges az az — emlékezés ! A mementó mori! Nemzetem, a gyászfátyolról jusson eszedbe a háromszínű lobogó, mert hisz a reményzöld cserággal homlokukon harcoltak ők, liliomfehér ártatlansággal kerültek a mártiromság golgotájára és és szemfedelük a kiszökelt piros vér volt . . . Ezek az emlékek, ezek a sírok mind azt hirdetik, hogy mi nem haltunk meg, mi csak alusz unk s jövend idő, midőn majd még egyszer * feltámadunk.* Az uj orgona felavatása. — 1899. október 22. — Nagy ünnepéllyel avatták fel a plébánia nagytemplomban az uj orgonát melyei özv. Bauer Anna adományozott a helybeli rom. kath. hitközségnek. Ez a remek orgona hasonmása azon orgonamünek, mely az 1885 évi országos kiállításon bámulatba ejtette nemcsak a hazai, hanem számtalan külföldi szakértőket és mely most a mi városunk egyik nevezetességét fogja képezni. Az orgona építészet e mesteri vívmányában gyönyörködött városunk lakosság pmult vasárnap amidőn, ennek ünnepélyés felavatása egy orgonahanghangzik el. Pedig az elmondott dolgok nagy tömege még nem minden ! — a legjava most jön ! Az eladó felek nagyobb számarányát a vidékről, falukról, hetivásárok alkalmával hetenkint kétszer bejövő mezőgazdák teszik ki. Amint azonban a község végén beérkeznek, a kofaasszonyok meglepik őket és az egész készletüket megveszik, annyira, hogy faluról bekerült szárnyas baromfi nagyobbrészt kofaaszonyoktól tehát már másodkézből szerezhető meg. Ha a hivatott előjáróság fáradságot vesz magának meggyőződni arról, hogy amiket itt most már ismételve elmondottunk, mind tiszta valóság és ha nem éri be csupán ezen meggyőződés megnyugtató tudatával, hanem az egészségteleneknek talált élelmi szereket kímélet nélkül rendszeresen elkoboztatja akkor reméljük, hogy a bajok valame lyest, javulni fognak, legalább addig míg újra ismételten fel nem szólalunk. Halottak napjára. Az örökké zajongó, derült váró sok oldalában csendesen meghúzódik az enyészetnek körülárkolt, siralmas tanyája : a temető. Esztendőn át kevesen bolygatják meg ott a komor egyhangúságot, de ilyenkor, a halottak közös emlékére szentelt napon csak ugy tolong á sok gyászoló és kíváncsi nép a sirok között. A mécsesek lángja sűrűn lobog mindenfelé s a virágok nehéz illata szinte elbódítja a sokaságot . . . Magasztos érzést kelt bennünk, mindnyájunkban ez a kegyeletes megemlékezés ! Ezt látván, bizonyos erkölcsi megnyugvást érezünk mi élők, hogy tudniilik még sem oly rideg, nem oly kegyetlen a halál, a milyenek a télelem festi nekünk, mert íme, visszahagyott szeretteink évenkint legalább csiból vig cimborák nevetve, kacagva, fütyörészve ugráltak le, mintha csak lakodalomra jönnének, s körülnézve a tájat, kezet-lábat ráncigálva gratuláltak Fricinek. Az jókat kacagott s az előtóduló cselédségre mérgesen ráförmedt : — No, parasztok ! Csőcselék ! Szedjétek le a málhákat, a vendégeknek süssetek, főzzetek, mert különben szijjat csinálok a hátatokból. — Hehehe ! Hehe ! Nagyszerűen tud parancsolni ez a Frici. Gratulállok ! — nyafogta egyik zöld frakkos gavallér. Frici bevezette vendégeit s a piperkés Elizkét pedig, levitte sétálni a parkba. Leírtuk mit ígért Frici báró a feslett orfeum-énekesnőnek. S hogy bebizonyítsa erélyét, hát egy a veranda falához támaszkodó legénynek tartott : — Vedd ki a szádból azt a pipát, paa aszt, ha engem látsz. Aztán ne billentsd azt a sipkát fejeden, mert lelövöm onnan. Aztán meg főidig hajolj, a földet verje az a bugris koponyát. Hát ki is vagy te itt tulajdonképpen ? — Az ifju Gombás, a kisbéres, esedezem méltóságos uram. A ki hivatva lesz a /övőre méltóságod birtokait kezelni. • J — Kezeled a vakapádét, bugris. — Ugy hagyta az öreg méltóságos ur ! — Ne feleselj, mert végig korbácsollak ! — Nem vagyok én eb, méltóságos ur ! í — Ejnye azt a ragyogó arkangyalát, erre-arra-rohant a satnya Frici egy kutyakorbácscsul a kis Gombásnak, felemelte a korbácsot, suhintott, a korbács végig terült arcán a legénynek, az odakapott, feljajdult, s a következő pillanatban ugy penderítette le a verandáról a kis báró urat, hogy az legurult az udvarba. Elizke kacagott. Nagyon mulatságos jelenet lehetett, az igaz. Akkor azután a kis Gombás kivette pipáját, megtömte és rágyújtott. Elizke kacagott, Frici meg az ő zöld Irakjából majd kirepedt mérgében. Rögtön összecsengette a cselédséget, hogy azonnal hagyja el a kastély környékét. A cselédség összenézett és más nap már nem volt élő lélek a kastély körül Fricin és barátain kivül. A gazdálkodás kezdetét vette. Cselédség helyet egy megbukott cirkusz-igazgató léha szolgaszemélyzete került a házhoz, kiknek volt szép ezüst-gombos libériájuk, tudtak hajlongani, beszélni, csak dolgozni nem. Frici felpakoltatta őket és fehér keztyüben mutatta be a tarsaságnak. Azoknak fele alig négy nap múlva ellünt, még pedig több értékes gyémánt ékszerrel. Á másik fele meg még aznap elszédelt a boros pincékbe Raecser Niki elkérte a pénztárkezelést Fricitől s elment keresni a gézengúzokat, fogadva égre-földre hogy vissza nem tér, mig azok elő nem kerülnek. Ámde mikor a nagy kapun ki akart szerelni az úrfi, hát kemény marokba ütődött a tarka. Az a kemény marok aztán a szivéhez nyúlt s az ellopott pénzes ládát kiyette onnan. Mikor aztán Niki ur a tulszorongat&sra kiabálni kezdett, kapott egy olyan nyaklevest hogy elterült tőle. Az a durva ember, a k, Niki ur tolvajságát megakadályozta senkii más nem volt, mint a kis Gombás, a ki mos t fclkultogott a kastélyba, s beállítva a fényes kompánia közé, fitymálva nézett végig a kevert bandán, mig végre meglátva a kis bárót, odatette neki a pénzes ládát. — Itt van uram a pénze. Az az ugrós ur meg akart vele ugrani. — Micsoda ? Niki ? Hol van ? — A pocsolyában elmélkedik. Az ur pedig ne bízzék mindekiben . . . . jójcakát. — Ejnye te akarsz . . . hej, te . . Gombás . . paraszt . . hallja az ur . . izé. — Mi tetszik? • ; * — Fogadd ezt a kis borravalót.' — Köszönöm, nem kell! jójcakát, Gombás távozott. Az ajtóban még csak annyit kiáltotl vissza, hogy tudja, — szűkség lesz még ő rá. Hiába kiabált a kis báró utána, csak ment ha^a, megcsókolta az apja képét é'á megindult a sötét éjszakába. Megfogadta. hogy addig nem lesz ezen a tájon, mig szükség nem lesz rá. Két év mult el azóta. Gombás sokat kérdezősködött a kis báróról s mindig olyan választ kapott a környékbeliektől, a mire