Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-01-29 / 5. szám

4PÁPAI KÖZLÖNY 1898. január 15 nem jutottunk volna a városi mérnőkkel kényszerhelyzetbe, mi történ volna? Akkor is emeltük volna a városi főorvos tiszteletdiját, anélkül, hogy ö ezt kérelmezte volna ? Bizony-bizony jó lesz az ilyen kérdésben nagyobb előrelátással lenni. Elég volt már nekünk ebből ahübelebalázs módjára hozott kiadásokat megsinlelni. Van a városnál elég tisztviselő, kire ráférne a fizetés emelés s nem kérvényezik, mert ösmerik a város anyagi helyzetét, de ha kérvényeznék is, volna felháborodás a városnál s most egyszerre anélkül, hogy az illető tisztviselő kérvényezte volna, a pénzben dúslakodó (?) Pápa városa önkénytelenül megszavazza azt. Nem csodálkozunk azon, hogy a rendkivüli közgyűlésen ezen tiszteletdíj felemelése ellen csak egy képviselő szólalt fel, mert nagyon is Ízléstelennek tartottuk, hogy ép ezen kérdés tárgyalásánál a főorvos ur is jelen volt, ami nagyon is feszélyeztette a kérdést vitatárgyává tenni.^Előreláthatólag, más irányba lett volna terelve ezen kérdés ha a főorvosnak nem kellett volna végighallgatni a processust s nem hozott volna a képviselőtestület oly szabályellenes határozatot, melyet a hivatalból való fellebbezés helyett, a képviselőtestület tagjai köréből kellett eszközölni. Álláspontunk ebben a kérdésben mit már fentebb jeleztük teljesen egyezik a fellebbezés azon indokával, hogy ezen kérdés nem volt tárgyalható mivel a közgyűlés napirendjére, nem leit kitűzve, de máskülönben is helytelenítettük volna ezt tekintetbe véve városunk anyagi helyzetét. A mi elvünk a tisztviselőkkel szemben nem a szűkmarkúság, de ezzel még nincs az mondva, hogy bőkezűek legyünk ott, ahol ezt a város érdeke egyáltalán nem követeli. Poilatsek Frigyes Szaporítsuk a közjövedelmet. Nem első izben szólalunk fel közjövedelmeink szaporítása érdemében s hogy ezt ép most újítjuk fel annak a legutóbb megtartott képviselőtestületi közgyűlésen emelt vádaknak tulajdonítandó be, melyek tulkiadásaink tűrhetetlen állapotát illustrálták. Ha jól tudjuk Antal Géza dr. képviselő utalt arra, hogy egy rendezett tanácsú városnak számolnia kell a helyzettel s ha nem akarjuk, hogy annyi személyes kiadásaink legyenek, ugy alakuljunk át. nagyközséggé. Nos hát az argumen'um nagyon helyes, de azt hisszük, hogy ép ugy mint mi ugy Antal képviselő sem gondolja ezt komolyan s hogy ezt felemlítette csak azoknak szólott, kik minden lében kanalak akarnak '^,-ii és folton l^krajcároskodássai akarják városi administratiónkat megakasztani. Teljesen egyetértünk azzá), hogy na c akarjuk, hogy városunk a kor vívmányaival haladjon, akkor nem szabi szűkmarkúaknak lenni, de másrészről még helyeselni tudjuk azok feljajdulását is, kik ezen tulkiadásokat korlátozni kívánják, mert ezek mind a lakosság terhére appelálnak, de nem oly irányban, mint azok követelik. Miért nem állanak elő csak egyszer is azzal, hogy miképpen emeljük közjövedelmeinket ? Ha valóban elgondolkodunk városunk jelen helyzete felöl, vigasztalanul állunk nemcsak jelene, de főkép a jövője fölött, Változnak az idők — bizony az idővel az emberek is változnak. Ami jó volt még csak egy pár év előtt, ma már nem lehet jó, hogy a modern igényeknek megfeleljen. Városunk természetes fejlődésének következménye az, hogy évi háztartásunk szükséglete foiyton emelkedik s ennek ellenében azt tapasztaljuk, hogy a város közjövedelme a folyton növekedő szükségletek arányában még sem növekedik. Akár merre tekintünk mindenhol akad tennivaló, de a tevékenység csupán a közterhek emelésében észlelhető. Szemben azon tapasztalattal, hogy a haladó idő mind több igényeit tárja fel a szükségleteknek, és szemben azzal a helyzettel, mely anyagi viszonyainkat érinti ugy vesszük észre, hogy nem leszünk képes lépést tartani a korral, ha nem találtunk egy modus vivendit arra, hogy mikép szaporítsuk közjövedelmeinket. Oly sokszor és annyit cikkezett már lapunk abban a kérdésben, hogy a képviselőtestület és a város intéző férfiainak arra kell törekednie, hogy ne minden a város közköltő terhére essék : vagyis más szóval : fokozni kell a város közjövedelmét s azzal képessé tenni a várost, hogy a lakosság tulon-tul való megterheltetése nélkül szolgálhassa a haladás ügyét. Az elmúlt mulasztásokról nem be— Kitűnő kis lány Réthy Sárika ! — És csakugyan elment éjfél után . . . ismeretlenül! Megveregették a Géza vállait, mint egy arab ménnek a szerencsés kimenetelű futtatás után. Meg voltak vele elégedve. Aztán elhagyták a keringőző fiatalságot s tánczoltatni kezdték szilaj kedvteléssel a Sándor Géza tiz öreg mummját. Másnap Sándor Géza azon kapta magát, a mint kaczenjammeres fejjel sétálni ment a városligetbe, hogy lelkifurdalásai vannak a tegnapi mnlatság után és nem oldatnyilásai. Becsület szavát adta egy férfiatlan hazugságra Réthy Sárikának I Filozofálni kezdett: hogy ez a kis lány mind a mellett hogy elment vele tánczolni, nagyon helyesen és ügyesen járt el, mert becsületszót kapott s azonkívül utolsó megjegyzésével jól szemébe csapta meggondolatlan aljárását. Szóval Géza bár megnyerte a fogadást barátaival szemben de Sárika mellett magát érezte vesztes félnek. Jó ideig sehol sem találkoztak, mert Sárikát valami kis fürdőbe rejtették nyaralni s csak augusztusban jött haza. A nyár hátralevő részét Sárikáék és néhány ismerős csatád a budai Svábhegyen, nyaralóikban töltötték. Két-három menyecske öt-hat fiatal leány, három-négy párti és nyolcz-kilencz kilátásban levő gavallér egy j_enisz társaságot szervezett. Sándor Géza megtudta, csatlakozog hozzájuk. Szívesen bevették, hiszen ő volt a legjobb párti, a képviselő öcscse. Sorra vizitelt a pajkos menyecskék és bájos kisasszonyoknál, mindenütt kedves mosolylyal, édes rozsólissal és csokoládés tortával fogadták. A téli nehézkes, unalmas zsurokat felvájtották a kedélyes teniszdélutánok. Sándor Géza egy idő óta Sárikának hűséges árnyékává szegődött. • Lépten-nyomon követte, mint a hű eb a gazdáját. Tetszett neki a keresetlen természetesség, a mi olyan kevesen Sárikának, Gyönyörködött abban a gyermekes pajkosságban, abban az affektálás nélküli könnyed modorban. Bámulatra és hódolatra késztette az a hiúságtól ment édes szép gyermek, a ki olyan kedves nemtörődömséggel, néha csaknem paczkázva, bánt el minden gavallérjával és bárkinek szemébe meg inert mondani igazságot, egyenesen, nyíltan, minden félelem nélkül., Ő volt a legfiatalabb lány a teniszkompániában, és mégis ő járt legkevésbé a gavallérok kedvébe. Ő nem alkalmazkodott sze • szélyeik után és ő nem tetszelgett nekik ; elragadóan természetes volt. — Milyen esetlenül játszik maga Sándor Géza — kiáltotta Sárika kötődő hangon mi igazán nem is tudom, mért állt be a — tenniszkompániánkba ! — Hogy a maga kecses játékába gyönyörködjem : — vágott vissza Géza nevetve. Sárika sértődve dobta el a rakettet. Ma goromba Sándor Géza 1 Felfogta bő guolirozott rózsaszín ruháját fél kezével, s a másikkal lengetve lapos szalmakalapját őzike módjára két ugrással a a tenniszpálya másik végén termett. — Ma nem játszom többet, — kiáltotta vissza az utána bámuló Gézának, — nincs kedvem gorombaságot hallgatni. Beszaladt az üveges verandára. Sárika lomha czicza módjára végighevert egy sötétzöld bőrpamlagon, nyugodtan, kényelmesen s álmosan bámult a kanárisárga és lilafürtös violákra. Sándor Géza előreláthatóan követte. Bedugta jobb szemét, jobb fülét és fekete barkós jobb arczát egy nyitott ablakrésen. Sárika haragszik ? — kérdezte halkan, könyörgő en. Sárika a bátortalan hang hallatára jóízűen felkaczagott. De gyerek maga Géza, hát nem mer bejönni ? De bizony Sándor Géza azonnal bent ermett. — Hát nem haragszik ? Az igaz nincs egyéb dolgom, jó lenne tartani a haragot, de most nagyon jó kedvemben vagyok. Nézze Géza, de kedves az a légy !