Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-07-23 / 30. szám

2. PÁPAI KÖZLÖNY 18Ö9. julius 23 tartani az alkotandó alkotásokat és sar­kalni, biztatni, ösztökélni az ujjitások­nak megtestesitésére hivatottakat. Küz­dünk is fáradhatlanul, de elvégre is nem lehet és nem szabad a közönsé­get boloddá tennünk avval, hogy lég­várak mellett kardoskodunk és avval telebeszéljük a publikum fejét. Pedig az örökös tervek, örökös Jregiszfrálásá val ugy önmagunkat, mint a város közönségét csak áltatjuk, mert dacára annak, hogy elvben és tervekben a haladás országútján száguldozunk, tu­lajdonképen pedig a stagnatio fojtogató karjai közöt tespedünk. Pedig nincs időnk a gondolkozásra. Tettre hiv a helyzet. Ha nem hagy unk fel a Pató Pál politikával s nem érez­zük át a fontosságát a közmondásnak, hogy „Szemesnek áll a világ" ugy az örökös tervek és jámbor óhajtások ke , retébe kerülünk, mely nem haladást, hanem lassú pusztulást von maga ulán A közel jövőben nagy intézmények létesülnek a Dunántúlban. Minden vá­ros a legnagyobb erélyt fog kifejteni, hogy ezen intézményeket magának biztosítsa s ép ezért újra figyelmeztet­jük Pápa város intéző férfiat hogy ne csak a terv mellett álljon helyt, hanem iparkodjon lépést tartani a többi váro­sokkal. Ezen körülmény indított főleg vezércikünk elejére azon címet tenni, hogy: Szemesnek áll a világ ! Pollatsek Frigyes. Hol marad Pápa? Alig egy hét választ el bennünket attól, midőn az ország szine java Pe­tőfi Sándor halálának féfszázados év­fordulóját ünnepli. Az ünnepben részt vesz minden megye, miden város s a nagy ünnepi készülődés visszhangra kel a Kárpátoktól az Adriáig. A főváros már hetek óta lázas tevékenységgel működik e nagy fon tos­halványarcu, betegforma, a ki rongyos ken­dőbe burkolva aludt ott, fejét az utca sa­rokkövére hajtva. Félig könyörületből, de talán még in­kább babonás hitből, (mert hiszen igazán az életemet készül lem kockára tenni odafönn) kivettem a zsebemből egy aranyat és bele­csusztattam a kezébe. Csak alig nyitotta föl a szemét, valami köszönetfélét motyogott, ujjai közé szoritá az aranyat, aztán kezét a mellére téve, ismét mélyen elaludt. Pár perc múlva a játékterembe értem; vagy tizen le­hettek még ott. Mind szenvedélyes játszó. Bankot adtam, először szerencsével. Nyertem százezer frankot. Az alamizsna, a mit adtam, bizonyosan szerencsét hoz. Csakhamar azon­ban megfordult a kocka. Két órára már csak tizezer frankom maradt! Megtettem mind egy lapra. Nyolcam volt. Azt hittem megvagyok mentve. A bankár kivágott 9-et . . Veszve voltam I . . . Felálltam, roppantul uralkodva maga­mon, belsőleg azonban nagyon izgatottan.. — Majd holnap adunk revánsot, — szóltak oda hozzám mindenfelöl. — Igen . . . igen holnap .... — Hol leszek én holnapra ! — Faittes vous jeux, mondá egyhan­gúan a bankár és a játék folyt tovább . . . Az előcsarnokban rám segítették a bundámat. Amint belebújtam s fölemeltem ságu esemény méltó megünneplésén s a többi városok is elkövetnek mindent, hogy képességükhöz mérten hozzájá­ruljanak ez ünnep fényének emeléséhez csak nálunk Pápán nem láttunk sem­miféle mozgalmat arra nézve, hogy ebben az ünnepben méltó helyet fog­laljon el. Ezen jelzett körülmény késztet a felszólalásra* Alig hisszük, hogy Pápa város közönsége, kinek lelkében min­den szép és nemes eszme viszhangra szo'cott találni, hid *g közönnyel nézze ez országos mozgalmat, s rideg elzár­kozottságot tanúsítson a Petőfi ünnep­pel szemben. De mert az idő nagyon is közel van s mert tudomássunk szerint a ve­zető egyéniségekrészéről kezdeményező lépés e tárgyban ez ideig nem tétetett; aggályaink támadnak aziránt, valljon nem fogyunk-e ki az időből s nem lesz-e késő oly módozatokat találni mely méltó lesz ezen ünnep keretébe. Minden város készül a nagy ünnepre csak Pápa városa nem tett ez érdem­ben semmit. 1 edig ha van 'város, melytől jo­gosan el lehet várni, hogy a Petőfi ünnepet méltóan és kegyelettel megün­nepelje, ngy az Pápa városa. M rt hát szoros kapocs fűzi városunkat a Petőfi névhez. Itt diákoskodott Petőfi a régi ref. kollégiumban, itt lakott Petőfi, mely kis házat »Emléktáblával« is megje­löltük s ezen utcát Petőfi utcának is neveztük el. Söt mi több nemrég egy szoborbizottság is létesült, mely hivatva lesz rövid időn belül városunkban Petőfi szobrot is felállítani. Kell-e ennél több tradíció arra nézve, hogy ha valahol, ugy első sor­ban Pápa városában kell, hogy ezen Petőfi ünnep méltó fénnyel ünnepeltes­sék meg. i. Ezen Petőfi [ünnep méltó megün­a fejem, megláttam magamat a tükörben. Halvány voltam, mint a patyolat. Lementem a gyéren megvilágitott lépcsőn. Lent három­négy inas aludt a lócákon. jEgyik fölállt, a mint elhaladtam mellettük, a többi meg sem moccant. A nehéz ajtó bezárult mögöttem. Kint voltam a szabadban. Az átható, nedves éj­jeli levegő jéghidegen csapott az Jarcomba Néhány lépést Jtettem előre. Gondolatokba merülve, mint jövet, most is, kicsibe mult, hogy meg nem löktem lábammal a koldus gyermeket. A játék hevében tökéletesen el­feledkeztem volt róla. Meg sem igen moz­dulhatott azóta. Aludt még egyre csendesen és kezét szivére szorítva, öntudatlanul szo­rongatá a tőlem kapott aranyat. Őrült gondolat támadt bennem. Ki tudja . . a szerencse változékony. Ez arany­nyal játszhatnék még . . . Visszanyerhetnék mindent, amit elvesztettem ...se pénz, mit oly soká szorongatlak az ártatlan kis kezek, bűvös talizmánná válhatik. Igen . . . csakhogy már odaajándékoz­tam lánykának alamizsna gyanánt . . . s visz­szavenni tőle, méltatlanság lenne ! . . . Különben . . . hiszen nyerek majd vele. Nyer­nem kell! . . . akkor visszaadom, háromszo­rosan, négyszeresen, százszorosan! Mint valami gonosztevő körülnézek . .. Nincs senki . . . Odahajolok a kicsike fölé . . . gyengéden szétveszem az ujjacskáit . . . Látom az aranyat, mint fénylik, mint ragyog nepléséhez az első kezdeményezést a Jókai körtöl várjuk. Ezen kör van hi­vatva arra, hogy minden lehetőt elkö­vessen, hogy Pápa városa ezen orszá­gos ünnep részese legyen. A Jókai kör vezérférfiai vegyék kezükbe ezen hazafias ügyet, mert né­zetünk szerint a nemzet nagy költőjé­nek ünneplését hazafias kötelességnek tartjuk s városunkban egy egylet sem hivatotabb erre, mint ép a Jókai kör. Nincs sok időnk a gondolkozásra, hanem tervezni és végezni kell, mert máskép az egész országban ujjal fog­nak reánk mutogatni s teljes joggal. Van Petőfi emléktáblánk, van Petőfi utcánk, lesz Petőfi szobrunk s akkor midőn az egész ország Petőfi halálának félszázados évfordulóját ünnepli, akkor Papa városa nem ünnepelne ? No hát ez legalább is absurdum volna. Mi kötelességünkét teljestiettük midőn városunk közönségét s elsősor­ban mint legilletékesebb forumot a Jó­kai kört figyelmeztettük a Petőfi ünnep méltó megünneplésére, most már az illető vezérférfiakon a sor, hogy az ünneplés nyilvánulása arányban legyen ama kincsek mérhetlen gazdaságával, melyek Petőfi irodalmi működéséből hazai kulturánkra háronilottak. Halljuk ugyan, hogy Siófokon a Pápán fela.itandó szobor javára e napon művészestély lesz rendezve, de ezzel nekünk megelégednünk nem szabad. Ez igen szép Fenyvessy Ferencztől, mint a Jókai kör elnökétől, hogy ottani idő­zését felhasználja ezen Ünnep megtartá­sára, de ezzel még ninc^í az mondva, hogy Pápa ünnepel. Pápa városának kötelessége, hogy ünnepet rendezzen ez alkalomra és reméljük, hogy az intéző körök megszivelik ezen jogos felszólalásunkat. Készülődjünk szivei, lélekkel a Petőfi ünnepre ! és kikapom a kezéből, aztán visszamegyek a játékterembe s a pénzt odadobom a zöld asztalra. Nyertem egyszer, készer. Mindjárt arra gondoltam. Mindjárt arra gondoltam, hogy megosztom a kis leánynyal e nem várt nye­reséget; leviszek néhány aranyat. De hátha akkor meg elszalasztom a Szerencsét. Nem! inkább folytatom, a játékot még egy kis ideig de röglön megyek, rögtön ... És játszom tovább és nyerek folyton-folyvást . . Az idő múlik . . . már hármat üt az óra. Kétszáz­ezer frankot nyertem . . . á többiek kértek, hagyjam 'már abban . . . Két tele marék aranynyal a kezemben rohanok le a lépasön. Szegény kis gyerek, micsoda őrömben lesz, ha fölébred. Gondoskodom majd róla egész életén át. Ezzel tartozom neki ... hiszen Ő men­tett meg. Gyorsan kimegyek a kapun, futok, sza­ladok, a szivem dohog, hogy maid megreped belé . . . Senki sincs . . . Nem, ez lehetet­len, hisz alig pár perce, még itt feküdt a sarkkő mellett. Körülnézek mindfelé, szomo­rúan, magányosan áll a nagy tér a fakadó hajnal fényében. Hol lehet a leányka ? merre mehetett, jobbra vagy bal felöl ? Bejárom az ntcákat keresztülkasul, sehol semmi nyoma. Pedig rá kell akadnom, hiszen isteni gond­viselésként ő adta vissza az életem, az üdvősségemet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom