Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-04-02 / 14. szám

i. PÁPAI KÖZLÖNY 1899.. április 9. nek nevét, a mellyel azután az előzetes örömét is igazoltnak lássa! Szinte szomorúan konstatáltuk azonban mi is, néhány kipróbált erő hiányát a névsorban, de hát megnyugodtunk mikor a színigazgató nevét megpillantottuk, mint akinek ismerjük már színigazgatói érdemeit s azt a tudását a melylyel társulata tagjaiul mindig a legjobb erőket tudla kiválasztani s igy ebben a képességébe helyezett bizalommal üdvözöltük s üdvözöljük ez alkalommal is az uj erőkkel együtt az egész társul itot mint akik hivatva lesznek a most kezdődő tavaszi szezonban Dobó színigazgató felől táplált jóréleményünket megszilárdítani s a színtársulat művészi képességeibe vetett előzetes bizodalmunkat is igazolni ! Nem lehet okunk tehát kételkedni a tavaszi szezón művészi sikerében, — de nem lehet rossz néven venni senkinek sem, ha már e helyütt is kételkedni merészkedünk a szezon anyagi eredményeiben, főleg a színtársulat szempontjából! A keserű tapasztalatok érlelték meg az ez irányú kételkedést s őszintén kívánjuk, hogy majdan a tavaszi évadot elparentáló soroknak, illetve azok Írójának ne legyen alkalma ezt a kételkedésünket mint beteljesültet konstatálni! Az elmúlt őszi szini-évad gyönyörűen indult, állandóan szép közönség látogatta az előadásokat, a mikor azután mint a villámcsapás következett be az akkori országos gyász, a mi sötét napokat hozott színtársulatunknak is! „Egyik része" a közönségnek elmaradt, a másik rész pedig tudvalevőleg olyan, hogy azért a bizonyos „egyik részért" jár csak el a színházba, igy hát ő is elmaradt, s a végeredmény az lett, hogy a szezon utolsó napjaiban bizony nagyon gyakoriak voltak azok az esték, a mikor üres padok előtt játszották le a darabokat s csak itt-ott lézengő egy-két látogatóra pazarolták a színészek minden művészi tudásukat ! Akkor azonban volt mentsége a publikumnak. — de váljon most majd lesz-e mentsége Pápa közönségének, ha elhanyagolja, anyagi támogatás hiján hagyja törekvő s támogatásra minden körülmények között érdemes színtársulatát! ? A Múzsa emlegetésétől, meg a kultur missióra való hivatkozásoktól ez alkalommal meg akarjuk kímélni e sorok olvasóit, csupán a legteljesebb objektivitással kívánjuk megvilágítani a helyzetet s teljes szárazságában felvetni azt a kérdést; érdemel-e .•Bgggi^gsgg^* . -Li—u-i-'.... ; — Mit kívánsz a leánytól ? — Sok dolgom lesz még ma este. Gyújtasd meg dolgozó szobámban a lámpát. Néhány számmüveietet kell renbe hoznom és több levelet írnom. Csak már itt lennének a holnapi lapok . . . hátha nem vonul el a görög flottila, Kanea elől. A leány még mindig nem jött. A gyerekasszony mint egy rakonczátlan gyermek kezdett kiabálni. — Te-ré-za! Te-ré-ré-za . . . A szobaleány álmosan húzta félre az ajtó drapériáját. — Parancsol, nagyságos asszony ! ? — Gyújtsa fel a nagyságos ur dolgozó szobájában a lámpát, — a hálószobámat pedig hozza rendbe. Ma korán fogok lefeküdni. A leány a nagyságos asszonyra, ez pedig férjére nézett lopva. A bankár ur éppen egy osztrigát csúsztatott a szájába. — Egy esztendő óta, — mondod édesem. Lehetetlen. — Sajnos, ugy van. És ki tudja, mit hoz a jövő. Ez az érthetetlen titokzatosság végre egészen kihozta sodrából a bankár urat. Homloka izzadni kezdett, félretolta az osztPápa közönsége színházat ?, — érdemel-e művészi színvonalon álló szinielőadásokat ? — ha azokat nem látogatja, ha a törekvő színigazgatót éppen a közönség jóvoltáért, a közönség szórakoztatásáért való fáradozásaiban nem támogatja. Pedig hát be lett bizonyítva már elégszer, hogy Pápa városának meg van az a közönsége, aki ha akar, hát tud is áldozni a színészet érdekében, még is azt tapasztaljuk, hogy bizony csak pang a színészet ügye nálunk, s a bérletgyüjtéssel megbizott szinlársulati tag kénytelen egyik másik olyan előkelőségünktől is kudarczczal visszavonulni akinek a színészet ügyében ez által tanúsított közömbösségét a legnagyobb mértékben leheí — megcsodálnunk! Nem személyekre czélzunk ezzel, de magát a konkrét esetet akarjuk ezzel megbirálás tárgyává tenni, a melynek akaratlanul is kutatjuk, keressük a tulajdonképeni inditó okát! Mi okozhatja azt hogy Pápán épen az az előkelő közönség, akinek a legteljesebb mértékben módjában állana a színészet ügyének pártolása s a színház akár mindennapos látogatása is, mégis húzódik ettől, a rá nézve pedig elég kellemes kötelességtől ? Azt hisszük megtaláltuk rá a feleletet azzal, hogy: — mert nincs elég erkölcsi preszszió arra nézve, hogy a közönség erre a hazafias kötelességére kényszeríttetnék ! Ezt a gyönge erkölcsi nyomást pedig a színészet pápai lelkes híveinek okvetlenül s mielőbb megkellene teremteniök, egy feladata magaslatán álló szinpártoló egyesület megalakítása által, mert igy a színészet ügye már-már a legválságosabb ponthoz közeleg s akkor azután majd lamentálhatunk eleget, ha — tisztességes színtársulat az elkedvetlenedéstöl hajtatva nem teszi be többé hozzánk a lábát! Ismételjük, csakis egy szinpártoló egyesület mielőbbi megalakítása volna az a jótékony hatású akczió, a melytől még remélhetné a pápai színészet ügye sorsa jobbra fordulását ! Ennek a szinpártoló egyesületnek volna létjogosultsága is, s erőteljes működéssel nagyon sokat tehetne ugy a színészet, mint a közönség érdekében ! Mindenek fölött pedig alkalmas vezetőitől függne, hogy megtöretnék végre valahára az az utálatos közöny, a melyet mint fentebb is említettük épen azok tanúsítanak városunk szinügye iránt, akik maguk vehetnék legjobban haszrigás tálat és átnézett a feleségére, ki arcza elé tette a kezét és ujjain keresztül nézett át a férjére. Férjecském ma dolgozni fog sokat, sokat. Persze, mikor a házunknál járt — igaz, hogy akkor még rózsásabb színben látta a világot, mindig mondagatta: — édes Paulám, boldoggá foglak tenni, a legboldogabb feleségem nekem lesz. És most, csak a tőzsde, meg a klub és az átkozott krétai válság. — Ugyan kérlek! — Igaz, hogy én még ma is a régi vagyok! csúnyább lettem talán ? Hiszen jól van. Vagy a férjeknek megvan az a joguk, hogy udvariatlanok is lehetnek ? De ugy-e, mi azért egyformán szeressük ? . . . A bankár ur kezdte belátni, hogy az asszonykának némikép igazsága van. — De Paula milyen különös vagy ma! — Én ma ? Ön uram már régen ! És fölugrott az asztaltól, odafutott a fehér medvebőrrel fűzött causense-hez és belehajtotta fejecskéjét a két kezébe, mintha sirna. A bankár ur érezte, hogy az asszonynak igaza van. Oda ment, melléje ült és a szivében valami régen érzett meleget kezdett ismét érezni. Kinyújtotta a karjait és megönát s a kiknek legfőbb kötelességük volna Pápa város jó hírneve érdekében ebben az irányban is mindent elkövetni ! Talán semmikor sem aktuálisabb a szinpártoló egyesület kérdésének felvetése, mint most, a szini idényünk kezdetén s legyen szabad reménylenünk, hogy színészetünk ügyének lelkes hívei között viszhangra is fog találni az ezen szerény sorok keretébe foglalt gondolat, s a viszhang nyomán megszületik a cselekedet is, Pápa város szülészeti ügyének előbbre vitele, felvirágoztatása érdekében. Akkor azután a következő szezonok küszöbén nem kell aggodalommal néznünk színtársulatunk prosperálása elé ! Alakítsuk meg tehát a pápai szinpártoló egyesületet, de addig is támogassuk minden erkölcsi kényszer nélkül — a szinészetet ! Aucun. Iparosaink mozgalma. A pápai ipartestület körében egy nagyobb mérvű mozgalom indult meg, mely azt célozza, hogy a városunkban építendő állami tanitóképezdénél a helybeli iparosok érdekei is figyelembe vétessenek. A pápai ipartestület egy kérvényt nyújtott be e célból Mészáros Károly polgármesterhez azon kérelemmel, hogy méltányos kérelmüket közvetítse a vallás és közoktatási ministerhez s hatáskörében minden lehetőt elkövessen, hogy iparosaink az egyes építési munkálatokban részesitessenek. A kérvényt, melyet dr. Hirsch Vilmos az ipartestület ügyésze szerkesztett, közérdek szempontjából egész terjedelmében a kővetkezőkben adjuk: Tekintetes Polgármester Ur ! A nagyméltóságú vallás és közoktatásügyi m. kir. Minisztérium által 88097/1898 sz. alatt közzétett hirdetményből értesültünk, hogy a pápai állami tanitóképezdei épületek felépítése alkalmával teljesítendő munkák elkészítése iránt nyilvános árlejtés hirdettetik. lelte a kis kigyót. A kis kígyó pedig látta imár. hogy czélt fog érni. Az asszonyka fölkelt, elkezdett ismét ugrálni ugy, hogy hogy esti pongyolája a mellén kinyílt, lábacskáiról leesett a török papucs és a mint odaugrott az ajtó drapériája mögé, fejét és lábahegyét kidugva, reszkető hangon szölt ki: — Ma ugy, fázom. Te nem! — Én . . én . . nekem melegem van! — Én lefekszem — éj te ? A bankár ur válasz helyett csöngetett. A leány lépett be. — Meggyújtottad a dolgozószobámba a lámpát ? — Parancsára nagyságos ur! — Oltsd el megint. És ő is eltűnt a drapéria mögött. * * • Másnap reggel, mikor a bankár ur már fölkelt és kis felesége ágya körül foglalatoskodva, egy tálezán nyújtották neki a reggelijét és a napilapot — a bankár ur a napilap után nyúlt. A táviratokat kereste. — Figyelj, édesem, majd felolvasom a táviratokat.