Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-01-01 / 1. szám

4PÁPAI KÖZLÖNY 1898. január 15 munkakedvünket, melynek egyetlen célja : a közügyek önzetlen szolgálata, a nagyközönség érdekeinek megóvása. A midőn még az uj év köszöbén lapunk jóakaróinak „Boldog u j évet" kivánunk, lapunkat további szives pártfogásukba ajánlja Pollatsek Frigyes feltlős szerkesztő. Hol a hiba? Nincs szándékunk az uj év küszöbén szemrehányásokkkal illetni mindazokat, kik városunk jóléte és felvirágozását kötelességünknek kell, hogy ismerjék, de igenis figyelmeztetni akarjuk őket, hogy a lefolyt év alatt eléggé tapasztalhatták, hogy városunkban sok, de nagyon sok a tenni valő. Ha visszapillantunk a lefolyt évre, ugy el kell ösmernünk, hogy egy nagy horderejű kérdést valósítottunk meg, városunk rég vajúdó ügyét, a vizkérdést. Ezenkívül azt is mondhatjuk, hogy varosunk haladás tekintetében —* kivált utóbbi időben — ért el egyes sikereket, de mindezen sikereknél nem éretett el azon cél, melyet elérni óhajtunk — városunk anyagi helyzetének javítását. Vannak talán egyesek, kik városunk jelenlegi helyzetét elég tűrhetőnek tartják, de mi megvalljuk, hogy ez optimismusra vall. Mi nem valljuk ezt akkor, midőn szükségleteink és kiadásaink folytonosan emelkednek, a pótadó «lassan de biztosan» szaporopik, de sem a városnak, sem a lakosságnak ujabb bevételi forrást teremteni nem tudunk. Nos hát, mi ezt, a helyzetet nem tartjuk még kielégítőnek sem, s igy azt hisszük, volna még mit tenni, volna még miről beszélni, volna még miről gondoskodni, csak akarna és tudni kellene ! délyesen szorította át a nyakamat s egy pár vonagló ajk lázasan suttogta : „Nem birok elmenni nélküled . . nem birok . . És egyebet nem kaptam feleletül. Az apja könyörgött, rimánkodott neki térjen vissza hozzá, megbocsát, elfeled mindent. Nem tette. Az öreg személyesan eljött s reszkető hangon kérdezte tő!e : S ő csak engemet nézett s azt mondta ... Hát csak azért . . . Persze elvettem feleségül és beleszerettem a bolondulásig abba az aranyos gyönyörű pillébe. Minden tettemnek minden cselekvésemnek a rugója, minden gondolatom csak ö volt. Hogy szerettem ! . . . Hanem a szemeitől, azoktól az aranyhímes szenvedélytől lángoló szemektől még mindig féltem. Aztán még valamitől rettegtem én nagyon ; féltettem a boldogságomat. Midőn végre beleszoktam egünket örökösen tisztának látni : — Várj csak . . . hogy is volt , . . Egyszerié csak észre vettem, hogy a pille kezd unni; megunni engem, a szerelHa valahol van létjogosultsága azon hagyományos szokásnak, hogy aé ó évet lepeltakarással búcsúztatják és az uj évet üdvözléssel és nagy reménnyel fogadják, ugy Pápa városát első sorban illeti meg ezen processus. Mi, kik Pápa város jólétét és felvirágzását óhajtjuk, nekünk sem marad most már egyébb hátra, mint a szokásnak hódolni és a kórussal elmondani : Az 1898 évet ünnepélyesen átadjuk a mulandóságnak. Szűk lenne a tér, ha ez alkalommal az elmúlt év mulasztásairól akarnánk részletesen megemlékezni. De minek is, hisz ezt a nótát fujtuk egész éven át s a ki csak egy szikrányi érzéssel van Pápa város jóléte iránt, az megérthet bennünket. El kell ugyan ösmernünk, hogy felszóllalásaink nem találtak mindig süket fülekre, de általánosságban azt kell konstatálnunk, hogy városunk nem áll még azon nivon, melyen állania kell, hogy a haladó városok közé számitassék. Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előtörekvés eszméje, de sajnos nincs elég anyagi erőnk ehhez s ezt kell megteremtenünk. Hivatásunknak megfelelőleg, e bajok kutíorrásait eléggé szellőztettük s megjelöltük azon irányt, melyet követnünk kell s van reményünk most már, hogy ezen czélt követve elérjük óhajainkat azzal, hogy helyes útra térünk. Ezen időt most látjuk elérkezettnek az uj év küszöbén.. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot, a közönyt s Öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. Ellenőrző, indítványozó, kezdeményező organumra van most szükségünk, hogy a tervbe venni igyekezett alkotásokat létesíthessük. Egy képviselőtestületre van szükségünk, mely nemmemet, boldogságomat. Az egészet csak ugy sejtettem és reszketve kutattam adatok után. S bár ezalatt ezer kinokat szenvedtem át, csak kutattam tovább . . . tovább kegyetlen örömmel hurczolva szegény szivemet a legirtózatosabb kínpadra. Ugy okoskodtam, hogy ha megunt, hát lennie kell valaminek . . . tán valakinek, aki miatt ez történik. Kell lennie ! És megfigyeltem éjjel, nappal. Az utczán utánna kullogtam messziről követtem mindenhova és megvártam, mig valami boltból kijött. De semmi, semmi . . . Egész éjjeleket átvirrasztottam hallgatódzva, vájjon nem árul-e el valamit álmában. Gyötrelemmel figyeltem meg azt a változást, mely nézésében nyilvánult. Nem villantak már fel az arany lángok, ha meglátott az csak egyszerű foltos barna szem maradt. Unott volt a tekintete és mily kimondhatatlan közönnyel hárította el gyöngédségeimet. Végre azt hittem, megtaláltam az okot. Lázas agyam kiszemelt magának egy alakot a társaságból, egy csinos fiatal festőt, ki a többinél tüzesebben udvarolt a feleségemnek. Egy este, midőn hazatérve a jégpályáról a vacsorához ültünk, kifakadt belőlem a kecsak a magánkörben, de illetékes helyen, a városi közgyűlésen is el merjék mondani a mi szivünkön fekszik. Csak ennyi önállóságot kérünk, kivánunk s talán követelhetünk azoktól a térfiaktöl, kik kedvező vagyoni állásuk, vagy polgártársaik bizalma folytán, mintegy a város közönségét képviselik. De nemcsak a városi képviselőktől, hanem a városi tanács tevékenységére Is számítunk az uj év küszöbén. S ezt joggal remélhetjük. Városunk tanácsa élén egy oly polgármester áll, mínt Mészáros Károly kihez a legszebb reményeket kötünk. Vállalkozási szelleme, önálló gondolko. zása biztosit bennünket, hogy közjövedelmeink szaporodni fognak, hisz erről már eddigi működésével is több izben bizonyságot szolgáltatott. A szükséges újítások és pótlások számos kérdéseit sorolhatnók föl, melyek elintézésre várnak, de mi ez alkalommal csakis arra szoritkozunk, hogy az intéző köreinknek közjövedelmeink szaporítására hívjuk fel figyelmüket. Ha ez meg lesz, minden meg lesz, és városunk helyzetében nagy javulás várható. Törjük meg tehát ezen rendszert! Ez legyen a jelszavunk és ezért kellett ily őszinte szavakkal rámutatnunk a városi életünk ezen hiányára annál is inkább, mert a baj csak orvosolható, ha az fel van ismerve. Igen ! Viruló életet kér Pápa város közönsége és vétkes az, aki ennek útját állja. Borítsunk fátyolt az ó-évre és engedjék remélnünk, hogy az uj év küszöbén vámosunk felvirágzása és jólét,e érdekében működő egyének ezen felszólalásunkat megszívlelve ez irányban fognak működni. Ez legyen programmunk az uj év küszöbén ! serüség és heves szemrehányásokat tettem neki. Mikor végre megértette, hogy féltékeny vagyok, nevetve kérdezte, hogy ugyan kire ? És én együgyü a féltékenység dühétől elkábítva vadul dobtam az arezba a festő nevét. Láttam, hogy meg volt lepetve. Eletemnek odaadtam volna a felét, ha visszavonhattam, elfelejtettem volna vele a mondottakat. Késő . . . Késő . . . Vacsora alatt nem evett egy falatot sem, elmélázva nézett a lámpába ós csak halkan felelgetett. Rettegtem, hátha arra a másikra gondol. Elfutott a méreg . . . Keserűen kérdeztem töle, hogy tán bizony tényleg szeralmes abba a naplopóba, mire ő, mintegy álomban felelt: És miért ne ? . . . És akkor éjjel, a mint őrült féltékenységemben visszatartott lélegzettel hajoltam feléje, ellesve minden mozdulatát, fölfogva minden sóhaját, hallottam, amint álmában ismételte: „Miért ne ?« ... Ki volt mondva Ítéletem,