Pápai Közlöny – IX. évfolyam – 1899.

1899-01-01 / 1. szám

4­PÁPAI KÖZLÖNY 1898. január 15 munkakedvünket, melynek egyetlen célja : a közügyek önzetlen szolgálata, a nagyközön­ség érdekeinek megóvása. A midőn még az uj év köszöbén lapunk jóakaróinak „Boldog u j évet" kivánunk, lapunkat további szives pártfogásukba ajánlja Pollatsek Frigyes feltlős szerkesztő. Hol a hiba? Nincs szándékunk az uj év kü­szöbén szemrehányásokkkal illetni mind­azokat, kik városunk jóléte és felvi­rágozását kötelességünknek kell, hogy ismerjék, de igenis figyelmeztetni akar­juk őket, hogy a lefolyt év alatt eléggé tapasztalhatták, hogy városunkban sok, de nagyon sok a tenni valő. Ha visszapillantunk a lefolyt évre, ugy el kell ösmernünk, hogy egy nagy horderejű kérdést valósítottunk meg, városunk rég vajúdó ügyét, a vizkér­dést. Ezenkívül azt is mondhatjuk, hogy varosunk haladás tekintetében —* kivált utóbbi időben — ért el egyes sikereket, de mindezen sikerek­nél nem éretett el azon cél, melyet elérni óhajtunk — városunk anyagi helyzetének javítását. Vannak talán egyesek, kik váro­sunk jelenlegi helyzetét elég tűrhető­nek tartják, de mi megvalljuk, hogy ez optimismusra vall. Mi nem valljuk ezt akkor, midőn szükségleteink és kiadá­saink folytonosan emelkednek, a pót­adó «lassan de biztosan» szaporopik, de sem a városnak, sem a lakosság­nak ujabb bevételi forrást teremteni nem tudunk. Nos hát, mi ezt, a helyzetet nem tartjuk még kielégítőnek sem, s igy azt hisszük, volna még mit tenni, volna még miről beszélni, volna még miről gondoskodni, csak akarna és tudni kellene ! délyesen szorította át a nyakamat s egy pár vonagló ajk lázasan suttogta : „Nem birok elmenni nélküled . . nem birok . . És egyebet nem kaptam feleletül. Az apja könyörgött, rimánkodott neki térjen vissza hozzá, megbocsát, elfeled mindent. Nem tette. Az öreg személyesan eljött s reszkető hangon kérdezte tő!e : S ő csak engemet nézett s azt mondta ... Hát csak azért . . . Persze elvettem feleségül és belesze­rettem a bolondulásig abba az aranyos gyö­nyörű pillébe. Minden tettemnek minden cse­lekvésemnek a rugója, minden gondolatom csak ö volt. Hogy szerettem ! . . . Hanem a szemeitől, azoktól az arany­hímes szenvedélytől lángoló szemektől még mindig féltem. Aztán még valamitől retteg­tem én nagyon ; féltettem a boldogságomat. Midőn végre beleszoktam egünket örö­kösen tisztának látni : — Várj csak . . . hogy is volt , . . Egyszerié csak észre vettem, hogy a pille kezd unni; megunni engem, a szerel­Ha valahol van létjogosultsága azon hagyományos szokásnak, hogy aé ó évet lepeltakarással búcsúztatják és az uj évet üdvözléssel és nagy re­ménnyel fogadják, ugy Pápa városát első sorban illeti meg ezen processus. Mi, kik Pápa város jólétét és fel­virágzását óhajtjuk, nekünk sem marad most már egyébb hátra, mint a szo­kásnak hódolni és a kórussal elmon­dani : Az 1898 évet ünnepélyesen átad­juk a mulandóságnak. Szűk lenne a tér, ha ez alkalom­mal az elmúlt év mulasztásairól akar­nánk részletesen megemlékezni. De mi­nek is, hisz ezt a nótát fujtuk egész éven át s a ki csak egy szikrányi ér­zéssel van Pápa város jóléte iránt, az megérthet bennünket. El kell ugyan ösmernünk, hogy felszóllalásaink nem találtak mindig süket fülekre, de általánosságban azt kell konstatálnunk, hogy városunk nem áll még azon nivon, melyen állania kell, hogy a haladó városok közé számitassék. Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előtörekvés eszméje, de sajnos nincs elég anyagi erőnk ehhez s ezt kell megteremtenünk. Hivatásunknak megfelelőleg, e ba­jok kutíorrásait eléggé szellőztettük s megjelöltük azon irányt, melyet követ­nünk kell s van reményünk most már, hogy ezen czélt követve elérjük óhajain­kat azzal, hogy helyes útra térünk. Ezen időt most látjuk elérkezett­nek az uj év küszöbén.. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot, a közönyt s Öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. Ellenőrző, indítványozó, kezdemé­nyező organumra van most szüksé­günk, hogy a tervbe venni igyekezett alkotásokat létesíthessük. Egy képvise­lőtestületre van szükségünk, mely nem­memet, boldogságomat. Az egészet csak ugy sejtettem és reszketve kutattam adatok után. S bár ezalatt ezer kinokat szenvedtem át, csak kutattam tovább . . . tovább kegyetlen örömmel hurczolva szegény szivemet a leg­irtózatosabb kínpadra. Ugy okoskodtam, hogy ha megunt, hát lennie kell valaminek . . . tán valakinek, aki miatt ez történik. Kell lennie ! És megfigyeltem éjjel, nappal. Az utczán utánna kullogtam messziről követtem mindenhova és megvártam, mig valami boltból kijött. De semmi, semmi . . . Egész éjjeleket átvirrasztottam hallga­tódzva, vájjon nem árul-e el valamit álmában. Gyötrelemmel figyeltem meg azt a vál­tozást, mely nézésében nyilvánult. Nem vil­lantak már fel az arany lángok, ha meglátott az csak egyszerű foltos barna szem maradt. Unott volt a tekintete és mily kimondhatat­lan közönnyel hárította el gyöngédségeimet. Végre azt hittem, megtaláltam az okot. Lázas agyam kiszemelt magának egy alakot a társaságból, egy csinos fiatal festőt, ki a többinél tüzesebben udvarolt a felesé­gemnek. Egy este, midőn hazatérve a jégpályáról a vacsorához ültünk, kifakadt belőlem a ke­csak a magánkörben, de illetékes he­lyen, a városi közgyűlésen is el merjék mondani a mi szivünkön fekszik. Csak ennyi önállóságot kérünk, kivánunk s talán követelhetünk azok­tól a térfiaktöl, kik kedvező vagyoni állásuk, vagy polgártársaik bizalma foly­tán, mintegy a város közönségét kép­viselik. De nemcsak a városi képviselők­től, hanem a városi tanács tevékenysé­gére Is számítunk az uj év küszöbén. S ezt joggal remélhetjük. Városunk tanácsa élén egy oly polgármester áll, mínt Mészáros Károly kihez a legszebb reményeket kötünk. Vállalkozási szelleme, önálló gondolko. zása biztosit bennünket, hogy közjöve­delmeink szaporodni fognak, hisz erről már eddigi működésével is több izben bizonyságot szolgáltatott. A szükséges újítások és pótlások számos kérdéseit sorolhatnók föl, me­lyek elintézésre várnak, de mi ez al­kalommal csakis arra szoritkozunk, hogy az intéző köreinknek közjövedelmeink szaporítására hívjuk fel figyelmüket. Ha ez meg lesz, minden meg lesz, és városunk helyzetében nagy javulás várható. Törjük meg tehát ezen rendszert! Ez legyen a jelszavunk és ezért kellett ily őszinte szavakkal rámutatnunk a városi életünk ezen hiányára annál is inkább, mert a baj csak orvosolható, ha az fel van ismerve. Igen ! Viruló életet kér Pápa vá­ros közönsége és vétkes az, aki en­nek útját állja. Borítsunk fátyolt az ó-évre és en­gedjék remélnünk, hogy az uj év kü­szöbén vámosunk felvirágzása és jólét,e érdekében működő egyének ezen fel­szólalásunkat megszívlelve ez irányban fognak működni. Ez legyen programmunk az uj év küszöbén ! serüség és heves szemrehányásokat tettem neki. Mikor végre megértette, hogy féltékeny vagyok, nevetve kérdezte, hogy ugyan kire ? És én együgyü a féltékenység dühétől elkábítva vadul dobtam az arezba a festő nevét. Láttam, hogy meg volt lepetve. Ele­temnek odaadtam volna a felét, ha vissza­vonhattam, elfelejtettem volna vele a mon­dottakat. Késő . . . Késő . . . Vacsora alatt nem evett egy falatot sem, elmélázva nézett a lámpába ós csak halkan felelgetett. Rettegtem, hátha arra a másikra gondol. Elfutott a méreg . . . Keserűen kér­deztem töle, hogy tán bizony tényleg sze­ralmes abba a naplopóba, mire ő, mintegy álomban felelt: És miért ne ? . . . És akkor éjjel, a mint őrült féltékeny­ségemben visszatartott lélegzettel hajoltam feléje, ellesve minden mozdulatát, fölfogva minden sóhaját, hallottam, amint álmában ismételte: „Miért ne ?« ... Ki volt mondva Ítéletem,

Next

/
Oldalképek
Tartalom