Pápai Közlöny – VIII. évfolyam – 1898.

1898-08-20 / 34. szám

A város költségvetése. Pápa város jövő évi évi költségá vetési előirányzata elkészült s az a legközelebb megtartandó közgyűlés napirendjére ki lesz tűzve, Nagyon is időszerűnek tartjuk tehát most, midőn alig választ el beunünket két hét a költségvetés tárgyalásától, hogy városunkra nagyon is fontos aktus érdekében szót emeljünk s erre az intéző körök figyelmét felhívjuk. Komoly megszivlelésül írjuk e sorokat s egyenesen a városi képviselőkhöz intézzük ezeket, azokhoz a városi képviselőkhöz, kik hivatásul tűzték ki maguknak Pápa város közérdekét szolgálni. Tudomásuk szerint pedig többen vannak kik ezt maguknak vindikálják s ezen vezérlő egyéniséghez fordulunk, hogy a város költségvetésével ne ugy bánjanak mint régente. Fontolják meg, mi az egy város költségvetés, s mily szolgálatot tesz minden egyes képviselő a város érdekének, ha a költségvetés érdekében ott a hol arra szükség van szót emel s nem nézi közönnyel, mit gazdálkodnak a város vagyonával. Pedig ez volt és ha igy folytatják, ez lesz örökké veszedelme városunknak. Marad minden a régiben. Azaz dehogy marad, a városi pótlék évrőlévrre szaporodik és ma már ott vagyunk hogy a jövő évi költségirányzatba körülbelül 63% van pótadóként feltüntetve. Lamentálunk, sopánkodunk, hogy ez már tűrhetetlen, de azért nem teszünk ez érdemben semmit, hanem összetett kezekkel s nyitott szájjal várjuk továbbra is a sült galambot. Tanácstalanul állunk és nincs ki segítene ezen. Azok kik segíthetnének ezen, nem törődnek a város ügyeivel, nem jelennek meg a gyűléseken, pedig hát az ő bőrüket is érinti a pótadó emelés. Foly ugyan a panasz, az elégedetlenség, hangoztatják a szavukat de nem ott ahol kellene a tanácsteremben, hanem a kaszinó termeiben. A jövő évi költségvetés olyan fontos aktus városunk jövőjére nezve, mely a városi képviseló'k kötelesség teljesitérét a legnagyobb mértékben hívja fel. Itt az alkalom, tegye meg a képviselőtestület kötelességét. Vannak városunkban elég képviselők, kik ez ügyben felszólalhatnának,c sak akarat kell hozzá* Nem ér az semmit sem, hogy hibáztatjuk a költségvetést és a pótadó emelést hanem tessék a költségvetés tárgyalása és vitatása alkalmával érvekkel előállaní, mely a rendszertelen gazdálkodásra vezethető vissza. Igenis tessék a dolog bibéjére rámutatni, tessék a hibákra ráolvasni, mert a hallgatással azt érjük el, amit eddig elértünk. A néma hallgatás miatt pang nálunk minden. A mit egy két egyén jónak lát, azt elfogadják szó nélkül és még ellenvéleményt is Htkán mernek kockáztatni. Ha nem akarnak felszólalni, akkor meg ne is sopánkodjanak és ne csodálkozzanak, hogy lényegtelen kellékké degredálja őket az álprófétákböl alakult ferde közlemény. Ezen segítsenek ! Vegyék komoly megszivlelésül felszólalásunkat, érdeklődjenek a költségvetés iránt, lássanak hozzá, tegyenek a város érdekében mindent, mert, csakis akkor mondhatjuk majd igazán, hogy : Pápa nem volt, . de lesz ! Ebben a terményben nézünk a költségvetés tárgyalása elé és hinni véljük, hogy felszó alásunk megszivlelést nyert azoknál, a kiket ez illet. Csak akarni kell s komoly törekvésünket bizios. siker fogja koronázni. Ugy legyen ! A legényegylet mulatsága. — 1898 augusztus 14-én — Valahára a kath. legényegyletnek is kedvezett a ritkán kedvező pápai idő ; jól imádkoztak a tagok s fáradozásuk nem veszett kárba, mert buzgóságukat erkölcsi és anyagi áldás és siker koszorúzta — Napközben bizony látcott a levertség, mert Helios nem igen akarta derülten mutatni ábrázatát; szomorúan vonta meg magát a homályos fellegek közt néha néha egy egy könnyet is ejtve; nem egyszer — de másszor is hallattszott a sóhaj : Istenem, hát nekünk sohasem kedvez az idő. De amilyen szomorúan tért nyugalomra az öreg nap, oly fokban emelkedett a kedv és hangulat az eddig szorongó szivekben. Csillag, ugyan nem igen látszott az égen, annál több volt és csillogott a földön. Hord sugaras éj sem volt — dü a kivilágított kert fölött, ott hajigálta nyilait Vulkán diadalivet húzva villámokból a hatalmas vendegsereg fölé és urak fölé, akiknek illetve a kinek köszönheti a fényes mulatságot a legény egylet, az ő buzgó elnökének. A kritikusnak, a bírálónak mindig kényes a helyzete ; könyen le szólják azzal, hogy csinálja különben ! pedig bírálni szabad, de csak annak, a ki ért hozzá — ha nem tudna is külömbet csinálni. En nem akarok bírálatot mondani ; tán nem ís tudnék ; de csak azt akarom el mondani és megmondani mindazoknak, akiket illet hogy szép volt — jó volt és ha a dolog »újságát« tekintjük kitűnő is volt. Ifjú még a legényegylet, mint a járni kezdő kis fiu, aki megy de mindig övezik az eséstől oltalmazó édes anyai vagy apai karok; ilyen karokra szügsége van a kath. legényegyletnek is, hogy óvja a veszélyből és megvédje még a rosz akarattól is. Ilyen gondos védő keze pedig van, is fogok menni, csak a templomi czeremóniát akartam elkerülni. — Akárcsak én, válaszolt ismeretlen. — Tehát, ha ugy tetszik, együtt mehetünk, nemde ? — Minden bizonnyal — mondtam és nagyon őrültem, hogy társaságom lesz. — Ez is csak afféle érdekházasság — mondá. — Nem értem, hogy mehet valaki Viscontihoz . . . Parancsol czigarettát ? Ezüst czigaretta tárczát nyújtott felém, melyen A. C. monogTamm volt. A. C A. C Életem összes A. C-jén végigfutottam, de egy ismerősre se találtam. Ki lehet ez a fiatal ember ? — Szolgálhatok talán tűzzel is ? — Ezüst gyufatortóján F. M. Egész tisztán láttam : F. M. Igazán különös, A. C. és F. M. Sokért nem adtam volna, ha zsebkendőjét is húzza. Vájjon azon milyen monogramm van ? F. M. ... A. C. ... Az ördög vigyen el engemet, ha tudtam, hogy ki ez az ember, akit olyan jól ismertem. — Persze, hogy itt szó sem lehet szerelemről — folytattam az előbbi témát. — Egy Visconti! De nagy feltűnést kelt a házassság. Egész Nápoly jelen lesz Azt mondják, hogy mesés ajándékot kaptak ... De önt már régen nem láttam .... Ön még mindig . . . — Igen, még mindig ugyanaz — felelt nevetve. — De fogadjunk, hogy ön nem ismer már reám. Ez igazán nevetséges. De ember ember, hol az ön emlékezete ? . . . Most már azért sem mondom meg büntetésből, hogy ki vagyok . .. Csak találgasson, addig mig rám talál — szólt és olyan jóizüen nevetett, hogy az ember már csak azért is meg tudta volna szeretni. — Nos, vallja be, hogy halvány sejtelme sincs róla, ki vagyok. — Be kell vallanom, hogy igaza van. — Nagyszerű! nagyszerű — nevetett újra. — No, de most itt az ideje, hogy Ricordiéhez siessünk. Talán útközben majd kitalálja, kivel megy ? De akármi legyek, ha egy mákszemnyivel is jobban emlékeztem rá, hogy kicsoda. Ő pedig egész uton kötekedett velem. — Nos kérdé, mikor a lakodalmas házhoz értünk még mindig nem! — Ördög vigye! — nevettem — még mindig nem! Beléptünk. Lucia, a ki ezalatt Visconti Lucia és milliomosné lett, az örömtől és még jobban a gyémántoktól ragyogva állott előttünk, s fogadta a jelenlevők üdvözleteit, köztük az enyémet is. Ismeretlen barátom is üdvözölte, miközben szívélyesen szorongatta a kezét. Hopp l Megraradtam az alkalmat. — Mondja kérem, Lucia —• pardon — nagyságos asszonyom, ki ez a fiatal ember ? Az ? . . . — Reá nézett. Még sohasem láttam. Valószínűleg az uramnak jóbarátja. Azután egy hölgyhöz fordult; Ah, Aliprandi kisasszony, kegyednek még köszönettel tartozom ... — Engem pedig a faképnél hagyott. Ismeretlenemmel a buffetben találkoztam újra. Kedélyesen ivott velem egy pohár pezsgőt. — Nos nézzük meg az ajándékokat. Legalább meglátjuk, hogy az enyém jól van-e elhelyezve. — Ah ! kiáltottam, egy hirtelen jött eszmétől megragadva — mit ajándékozott ön ? — Csekélység az egész. Ezüst teakészlet. — Majd utána nézünk — gondoltam utána nézünk — gondoltam magamban. Rajta