Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1896.
1896-01-12 / 2. szám
2. PÁPAI KÖZLÖNY 1896. JANUÁR 12. az összehevenyészett, imigy-amugy összetákolt munka annyit, ha még olyan szemre való is, mint a mi iparosaink szolid munkája, melyet évtizedeken át módunkban volt tanulmányozni és megismerni. Nem az olcsó munka, melyet potom áron vesztegetnek, hanem az, a melyik jó, a melyik kitartó és megéri az árát. Nagy hibát követ el az a polgár, ki nem itt szerzi be mindazon szükségleteit, melyeket itt beszerezhet, hanem más városok kultúrájának, iparának és kereskedelmének emelésére fordítja pénzét ; mert ez által saját városának felvirágzását hátráltatja. — Olyan, mint a mostoha gyermek, á ki nem a családi tűzhely szitására hordja a forgácsot, hanem a szomszédba, vagy még annál is messzebb, a hol valami bizonytalan értékű, muló örömmel kecsegtetik. Az igazi gyermek csak otthon érzi magát jól s csak a családi tűzhely hörül tud jól fölmelegedni. Veszprémmegye a mi szűkebb hazánk, ennek a gyarapítására kell egy szívvel, lélekkel minden erőnkből törekedni. • Ha azok a nagy összegek, melynk vármegyénkből, vagy csupán Pápáról is évenként kivándorolnak, oly szükségletek vételára fejében, a melyeket itthon is épp oly árban, épp oly miuöségben be lehetne szerezni, ha nem olcsóbban és jobb előállításban, itthon maradnának, bizonyára nagyobb haladás mutatkoznék városaink kultúrájában. Ezt, azt hisszük, mindenkinek be be kell látni, senki sem vonhatja kétségbe. Hogy mégis sokan vannak, a kik másként gondolkoznak és cselekesznek, ezt mi inkább a könnyüvérüség, szeszélyesség számlájára irjuk, sem hogy rosszakaratnak, városunk kulturális érdekei ellen irányzott merényletnek tulajdonithatnók, noha lényegében s végeredményében az. Lehetnek városunknak oly polgárai is, a kik sohasem gondolták meg jobban, behatósabban, hogy milyen kárára van a városnak, ha elvonják iparától, kereskedelmétől támogatásukat, akkép vélekedvén, hogy hiszen egy-két kivétel -nem tesz különbséget, megélnek azért, ha megéltek eddig. — Igaz, hogy ez egy-két kivétel nem dönti meg iparunkat, kereskedelmünket, lehet, hogy meg sem érzi, de ily védekezés nem illő egy, a város javát szivén viselő, lelkiismeretes polgárhoz. Nem arra kell nézni, hogy ellehet-e városunk kulturája egyesek támogatása nélkül, hanem hogy egyesült erővel, közös jóakarattal mennyivel inkább fokozhatjuk a haladást a jólét felé vezető ösvényen, melyre lépni s a melyen hazafiúi buzgalommal törekedni nemcsak polgári erény, de egyúttal kötelesség is. Legyünk lokál-pátrióták, tanuljuk és tudjuk becsülni a magunk erejét, tápláljuk a saját kulturánkat, emeljük a saját iparunkat, kereskedelmünket, ez által tehetjük virágzóvá. A mit itt kaphatunk, ne hozassuk Bécsből, a a mi meg van itthon, ne forduljunk ezért máshova. De a midőn iparosaink és kereskedőink érdekében szót emelünk, nem zárkózhatunk el az elöl sem, hogy hogy velünk szemben nyüt bizalommal és jóakarattal megmondjuk az igazat. Valljuk meg őszintén, hogy — tisztelet a kivételnek — gyakran önmagunk adunk okot arra hogy a fogyasztó közönséget magunktól elidegenitsék. — Hányszor van a közönségnek panasza, hogy iparosaink a megrendelt munkát pontos időben ki nem szolgáltatják. —- Hány esetet tudunk, midőn a kereskedők maguk is, nem honi gyárakból, de idegenből szerzik be czikkeiket ? Hányszor gazdagítják Bécset, Budapest rovására? Hányszor zsákmányolják ki a helyzetet az árak felcsigázásával ? Ezt az érzéket kell magukban kifejleszteniük. Haladnunk kell a korral. Szorgalom, pyntosság s a közönség érdekeinek figyelembe vétele mellett, visszahódíthatják magok részére a fogyasztó nagy közönség osztatlan pártfogását. Legyenek ők is, legyünk mindnyájan az összetartozandóság érzetétől áthatva. Legyünk jó lokál-patrióták. Egymást megértve, egymást kisegítve, hassunk minden erőnkből a saját fészkünk, megyénk, városunk gyarapítására anyagi és szellemi elöhaladására. A vámszövetség kérdéséhez. — Az ipartestület »Memorandum«ja. — A vámszövetség kérdésében — mint legutóbbi számunkban jeleztük — a győri ipar és kereskedelmi kamarától a papai ipartestület egy felhívást kapott, mely a pápai ipartestületet az Austriával kötendő vámszövetségre vonEtkozólag véleményadásra hivta íöl. A felhívásnak az ipartestület eleget telt, a mennyiben H i r s c h Vilmos dr. az ipartestület jogtanácsa egy »Memorandum« elkészítésével lett megbízva s azt az ípai testü'et elfogadva a győri kamarához küldötte be. — Igazán kedves gyerek ez a kis Sasa ! . . . hallattszott egy előkelően vontatott ismerős hang. A leány egészen előre hajolt, kezével óvatosan félre tolta a rózsaleveleket és szeme átcsillogott a reszkető növényen. — „Ez ő volt, súgta önmagához . . . az ö dallamos hangja ! . . . aztán figyelt vajon mit felel a másik ? — Kedvesnek találod '? . . . szólt egy idegen, kellemetlenül gúnyos hang — ugyan mond Leó, mennyit veszítettél a szünóra alatt ? láttam, hogy báróval játszottál. — 8000 frtot és összeadva a tegnapival 7000 frtot szólt egykedvűen kérdett. — Sejtettem, hogy azért kedves a kis Sasa, de légy felvilágosítva, mert ha azt hiszed hogy a leánynak szépségén kivül más vagyona is van — nagyon csalódsz ! Sajnálom azt az érdekes kis leányt ha ugyan ártatlan hóbortjában, oly regényesnek talált, mint tapasztalatlan társnői . . . Sasa hátrahanyatlott és érezte hogy rózsaszinillúzióit éj setét köd lepte el, futni akart, hogy ne hallja tovább a szivetölő párbeszédet, de nem volt ereje ! elzsibbadva fogódzott a pamlag kardvédőjébe aztán nem hallott egyebet, csak egy szánalmas felkiáltást. Kár hogy nincs pénze! . . . azt hittem ... a többi elveszett a felzendülő cigánymuzslkába. boldog, nyugodt álomba merült a szerető testvér karjai között. * * * Mikor belépett a bálterembe, a meglepetés halk moraja zúgott végig a jelenlevők ajkán. A főrendező karjaira fűzte és Sasa kisé elszédülve hagyta magát vezetni. Szép arca gyenge rózsapirban fürdött és szemeit bájosan a földre szegeszte, de félénk tartózkodó léptein látszott hogy elvakította a bálterem ragyogó fényözöne, elkábította az elövirágok hódítóan édes illatára és zavarólag hat reá a szokatlan zsongás. Mikor felzendül a cigány zene, egyszerre előtte termett a kire szüntelenül gongolt. Sasa lángoló arccal emelkedett fel, s mikor a szerető férfi karok átölelve tova röpítették . . . óhajtotta, bár igy tartana örökké ! . . . És az az ifjú talán olvasott a leány kipirult arcából ? . . . mert midőn helyre vezette gyengén megszorította remegő kis kezét és csokrából egy szál fehér rózsát könyörgött el tőle, jeléül hogy az egész estén lovagja óhajtana maradni. Sasa boldogan intett igent és átnyújtotta a kis virágot . . . Az ifjú megcsókolta és kitűzte. Aztán nem mozdult mellőle és a keringő alatt suttogott neki őrült szerelméről, megvallotta, .hogy az első pillanat ó a rajongva imádja . . . Sasa kigyuladt arccal, r&í?yszemekkel hallgatta, s végre engedett az édes könyörgésnek ... és sugárzó tekintete, néma zavara elárulta szivének titkát. Szerelmese elegáns, hódító alakkal bírt, egész lényén főúri eleganczia ömlött el, mozdulatai telve kellemmel, csupán a hangja egy kissé vontatott és a mosolya . . . önbizott 1 Sasa társnői irigy sóvárgással nézték a délezeg tánezost, hódítani próbálták egy-egy mosolylyal, de a kitüntetett mindezt nem látszott észrevenni. Éjfél után Sasa kimerülve a sok tánctól egy mesterkélt rózsaligetbe rejtőzködött, mely a terem oldalsarkát diszité. Óvatosan körültekintett illatos rejtekhelyén és örömmel látta, hogy teljesen egyedül van. Fáradtan ledőlt egy kis veresbársony pamlagra, s míg könnyű legyezőjével idegesen ringatta a levegőt . . . elábrándozott mennyei boldogságáról, aztán lopva átpillantott a levelek köztés irigyelte az arra haladó párokat ; hallott, néhány ömlengő áradozó szavallást és mosolygott rajta hogy öt észre nem veszik rejtekhelyén . . . párhuzamot vont egy egy arra tévedő szerelmes pár és önmaga között, aztán levonta a következést . . . hogy ugy szeretni, mint ő, nem tud senki és olyan ifjú nincs több mint Leó. Egyszerre visszafojtotta lélekzetét . . . két féríi árnyék suhant el a liget mellett és szivét erős dobogásba hozta az egyik hangja.