Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1896.

1896-03-15 / 11. szám

1 pápaí közlöny i B9Ó. márczius 15. elhullottak, azon bajnokoknak, kik vértanúságot szenvedtek, azon lelkes apostaloknak, kik e névre érdemes szolgálatot tettek a számkivetésben, és azoknak mind, kik a hazának küzdelmes napjaiban és szabadságáért harcoló honvédeinknek áldozatot hoztak. Legyen áldott emlékük ! Ez üdvözölt szellemek honszeretete példa gyanánt lebegjen előttünk s mint lángoszlop vezesse nemzetünket a bekövetkezendő ezredév beláthatatlan jövőjében ! Vannak ugyan, kik még máig sincsenek tisztában ezen, a nemzet életében oly nagyfontosságú datumnak jelentőségével. Tévesen hiszik, hogy ezen nap megünneplésével mintegy lorradalmi reminiscentiáknak adnak tápot. Nagy csalódás e vélemény : hirdetése pedig históriai falsum. E nap a magyar nemzet áldozásának magasztos ünnepé, a győzedelmes eszme diadala. Az ily emlékű napot pedig megünnepelni minden magyar hazafinak szent kötelessége. Légy üdvöz március Idusa ! Mi lesz a kisbéri vasúttal? Valóban nevettségessé válunk már a mi vasúti politikánkkal. Még élénk emlékezetünkben lehet, hogy mily lelkesedéssel fogadta városunk és vidéke azon hirt, hogy a pápa-kisbér-bánhidai vasútvonal kiépítésére az előmunkálati engedély megadatott, és mindnyájan azon reményben voltunk, hogy a vasút engedményese minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy e vasútvonal minél hamarább kiépüljön. Sajnos nem csak hogy reményünkben csalatkoztunk, de azt tapasztaljuk hogy az egész ügyre teljes homály borul és ugy látszik mintha ezen vasútvonal kiépítése iránt még a legprimitívebb intézkedések sem tétettek meg. Tehát újra a régi betegségbe estünk. Az a kiirthatlan közöny, mely már több izben városunkra oly káros befolyással volt, újra egy oly tervet akar megbénítani, mely városunkat oly közel érinti, és melynek létesülését anynyira kívánja városunk és* vidéke lakossága. Már több izben ugyanezen helyen emlékeztünk meg ezen vasútvonal fontosságáról és hathatós érvekkel bizonyítgattuk a városunkra oly nagy horderővel bíró vasútvonal kiépítését, kitejtve egyúttal, ha városunk virágzását, kereskedelmünk és iparunk lendületét óhajtjuk, ugy városunkat vasu

(i gócponttá kell tennünk, mert csak ettől várhatunk jobb és szebb jövőt. Felszólalásunk ugy látszik elhangzott a pusztában. Ha tehát ma — nem is tudjuk hányadszor — ismét e themát vesszük tollúnkra, ezzel csak hírlapírói kötelességét végzük és egyúttal figyelmeztetni akarjuk a vasút engedményesét W é b e r Rezső jószágigazgatót, hogy ha már ezen vasútvonal kiépítésére az előmunkálati engedélyt kikérte, és megnyerte, ugy tegyen és működjön is ezen vasútvonal kiépítése érdekében, mert máskülönben ugy találunk járni ezen vasútvonallal, mint jártunk évekkel ezelőtt a Kis-celli gócponttal. Ha W é b e r Rezső engedményes nem fogja szorgalmazni ezen vasútvonal kiépítését, ugy nagyon is közel vagyunk ehhez. Fényes bizonyi ék erre, hogy ezen idő alatt Kisbér és Győr között egy ujabb vasút vonal terveztetett, mely közel áll a megvalósuláshoz. Ugyszinte e napokban olva^tu. , hogy B e n k e Gyula engedményes részére az előmunkálati engedély egy évre meghosszabitatott, mely vasútvonal ugyanazon állomásokat érintené, mint a W é b e r Rezső engedményesé, azzal a különbséggel, hogy a kiindulási pont nem Pápa, hanem V a s z a r vagy Gyömöre volna. Jóllehet, hogy ezen vasútvonal engedményese nem lesz képes ezen vasul vonal kiépítését megvalósítani, de csakis azon esetben nem, ha a pápakisbér-bánhidí vasút engedmény ese ezen vasútvonal kiépítését szorgalmazza. Itt most már nincs mit tétovázni, hanem igenis tenni és munkálkodni kell. Ha kérte az engedélyt, ugy tessék annak meg is felelni. Tudtunkkal néhány hónappal ezelőtt R é t h e y Ferencz, mint a pápa kisbér-bánhidai vasútvonal tervezője, városunkban időzött, ezen vasútvonal érdemében, de a mint a látszat mutatja nem hogy előbbre, de egészen tájékozatlanok vagyunk ezen vasútvonal kiépítése felöl. Nem láttunk semminémü intézkedést arra nézve, hogy ezen vasútvonal traszírozására még a kezdeményezés is megtörtént volna. Ezen tapasztalt mulasztás teszi most már kötelességünkké a felszólalást, figyelmeztetve W é b e r Rezső engedményest, hogy jó lesz nem sos erre az óriásra rá sem meri vetni a szemét az a gyengéd gyermek, ha másként van. És mindkettőjükre nézve jobb lett volna, ezerszer jobb, ha másként van. Igy a gyöngéd férfit vonzotta a gyönge leány szilajsága s a szilaj leányt elbájolta az erős férfi gyöngédsége. Szerették egymást. Mindenki tudta, mindenki látta; ők maguk is sejtették; de soha szóval elő nem hozták egymásnak. S talán az lett volna a legjobb, ha soha elő nem hozzák. De elő hozták ; épen ma ; épen ebben az órában; a mikor annak a szeszélyes kis leánynak a fejében legjobban motoszkált az incselkedő ördög. Nem tudom, mi ösztönözte Halápi Sándort arra, hogy szivét felnyissa ? Talán a tavasz balzsamos, illatos levegője ? Talán egyszerűen az, hogy telides-teli érezte szivét érzelemmel s tovább nem álhatta megnyilatkozás nélkül ? Talán az a tűzzel játszó gyermek öntudatlan kacérsággal hajtotta a vallomásig ? Nem tudom. De Halápi Sándor szive felnyílt. És csak ugy ömölt belőle az égő szenvedély árja. — Igen, édes Giza! s megállott egy ut kanyarodásánál, ahol a nevelőnő szemei elől rejtve voltak. Igen, ismétlem neked, hogy szeretlek, te édes, te aranyos gyermek. Jobban szeretlek mindennél e világon, jobban szeretlek életemnél. S ha igaz, amit szivemnek olyan jól esik sejteni, hogy te is szeretsz, mondd meg tartózkodás nélkül ; mondd meg, hogy érezzem azt a remegve várt boldogságot, melyet a te bírásod lelkemben ébreszt. Megállt a beszédben, hogy lesse a választ, melyet ugy óhajtott hallani. S ott állt vele szemben a leány. Lelkében össze rendülve a rég várt szenvedélyes szavak hallatára. Édes zsibongás futott át testén s egy pillanatra elkábult a reá szakadt boldogságtól. Szeretett volna oda borulni arra a ziháló széles kebelre, szeretett volna reá tapadni, mint folyondár a tölgyre; szerette volna oda súgni, hogy : igen, szereti, lelkének mélységével szereti. De e válságos pillanatban eltűnt lelkének energiája. Összeomolt benne minden egyébb a nőnél, a szenvedélyesen szerető női gyöngeségnél. Nem tudott megmozdulni; reszkető ajkai között sóhajtásnál egyébb hang nem tudott felszakadni. És a férfit tévedésbe ejtette ez a sápadt mozdulatlanság, ez a szótalan némaság. Megsápadt ő is és szive a megfulladásig összeszorult e nem várt hallgatásra. Ha egy kicsinynyel több vadság van benne, mint a mennyi érzékenység volt, ha megragadja a leányka kezét s ugy kényszeríti vallomására, talán minden jóra fordul. De lelkét elöntötte a keserűség s más irányban tőrt ki belőle a férfias erő, mintsem kellett volna. — Ne játszál velem, Giza, ha már ennyira vittél, mert nem lesz jő vége solia a dolognak. S erre egyszerre visszatért a dacos gyermek energiája. — Én játszom veled ? Én vittelek ennyire ? Hát mondtam én, elárultam én valaha, hogy szeretlek ? Ujongott ugyan szivében, hogy szeretheti, de ilyen szavakat eddig soha nem hagyott csipös válasz nélkül. — Tehát nem szeretsz, ugy-e ? — És ha nem szeretnélek ? Egyszerre felényire omlott össze az az óriás. Egy mély sóhaj szakadt fel onnan a szive közepéből. — Nos, hát igy is jö 1 Azzal indult vissza az elhagyott pad felé, melyen a nevelőnő ragyogó szemekkel olvasta, hogy legnyomorultabb, leghálátlanabb állat a földön az ember; ez a szívtelen, önző teremtése az Istennek. A leányka megütődött ugyan e nem várt fordulatra, de aztán vidoran indult nyomában, tudván, hogy csak egy szavába kerül s ez az elbúsult ember újra feléled. Aztán mentek haza. A mademoisellenek is eszébe jutott, hogy „ő méltósága" otthon lesz a hivatalból s ő nem szeret az ebéddel várni. Siessenek. Hát siettek. Mikor a Gizáék kis palotájának kapujába értek, Sándor búcsúzott a mademosielletől. — Nem jösz fel ? kérdi vágyakozva a leány.