Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1896.

1896-11-22 / 47. szám

íi PÁPAI KÖZLÖNY 1896. november :22. elé inkognitó, hiába nem mondják ki igaz irányzatukat és céljukat, a lakosság között azon nézet uralkodik, hogy a néppártot értik alatta. De mivel a józan közvéleményünk most legutóbb is megmutatta, hogy ezen párt elvekel nem simpatiál nem is hizszük, hogy ily irányú kör megalakításába belemennek. Ha tehát tényleg ezen körrel ezt célozzák, ugy nemcsak városunk szempontjából, de vallási tekintetből is egyaránt szerencsétlen lépésnek kell tartanunk ezen felekezeti kör alakítását. Ma még csak katholikus körről van szó, de holnap már lehet református, evangelikus, és izraelita felekezeti kör. Természetesnek is találnánk, mert ha az egyik felekezet védő és támodó háborúra készül, ezen kihívásával felhívja a többi felekezeteket is a fölvonulásra — nem egymás mellett, ennek a lehetősége ki is van zárva — de egymás ellen. Pedig hát nekünk pápaiaknak erre nincs szükségünk. Nem vagyunk mi abban a helyzetben, hogy mi az ily felekezeti antagonizmust kibírjuk. Nem vagyunk annyira egészségesek, hogy az ily érvágást meg nem sinlenök. Ha mégis megtesszük, akkor öngyilkosságot követünk el. Városunk ritka példányképül állt a többi szomszédos városokkal szemben, azon békés egyetértést illetőleg, mely a különböző felekezetek között érvényesült, s most ezt akarják feldúlni ? Ha egyesekben megcsappant is ezen nemesebb érzés, ha mindenáron a lakosságunk egysége ellen merényletet akarnak elkövetni, legyen éber a katholikus hivek nagy többsége, s ha ily célirányú kör megalakulásáról lesz majd szó, ne szegődjék társul az ily vétkes merénylethez. Ez a mi véleményünk s azt hiszszük mindazoké, kik szivükön viselik a város érdekét és büszkék azon példás egyetértésre mely városunk felekezetei között létezik. Pollatsek Frigyes. A kis iparosok sorsa Mindenki által ismert, szomorú tény, hogy a kisiparosok sorsa kedvezőtlen a legtöbb kézmű ipari szakmánál. Odáig tehát még eljutottunk, hogy a bajt felismerte a kormány, országgyűlés és társadalom s nem lehet tagadni, hogy legalább a jó akarat meg van mindenkiben a bajon segíteni. — Mindnyájan óhajtjuk javítani a kis iparos sorsát, mert kapcsolatos ez az egész társadaloméval. Nem csak a mult szempontjából kell a kisiparos osztály fellcndűlésere törekedni, hanem a jövő érdekeben. Lehetővé kell tenni erős polgári osztály képződését, egy középosztályét, mely azonban kis iparos nélkül el nem gondolható. Hisz épen azért fejlődik hazánkban lassan a közép elem, mivel a kisiparosok anyagi helyzete kedvezőtlen. Az uj idő nem is mindenben kedvez annak. Ezzel tisztában kell lenni, midőn a kisiparos sorsáról szólunk. Tudnunk kell, hogy az emberi művelődés a munka fejlődese és haladása, közlekedesi eszközök, találmányok mindinkább a tömegre s nem az egyesre fektetik a sulyi. Manapság minden nagyarányú, a termelés, a fogyasztás. A termelt áruezikkek alacsony árát a tömeges előállítással együtt járó olcsósággal igyekszenek előállítani, mert máskülönben a termelő kr nem jöhet. A gép csak ugy fizeti ki magát, ha sokat, tehát olcsón termel. A vasút, a hajó tömeges szállításra van berendezve, s veszteség, ha nem tömegesen fuvaroz. Hát ezzel, ha nehezen is, meg kell barátkoznunk s az uj időkhöz simulnunk, ennek előnyeit felhasználjuk, a kisiparos osztály számos baján segíthetünk, De csakis ezzel, mert ne higyje senki, hogy a számosak áltál kivánt régi eszközök czélra vezetnek. Minden bizonyára szívesen vágyódik vissza az úgynevezett régi, egyszerű világba, mikor kevés volt az igény, tehát elégedettebb a nép, mikor az iparossegéd, az inas mintegy családtagja volt a mesternek ; mikor xjó ára« volt az iparczikknek, de csak azért, mert kevés volt a termelési költség, a szükséglet ; jók voltak a vásárok, nem volt vasút, tavirda. Ezek az idők letűntek, mint letűnik az ember ifjúsága, mikor aranyos színben látja a világot s elte későbbi küzdelmeiben hiába vágyik vissza az ember a rózsás ifjú korba. Az idő csak repül, halad felette. Igy vagyunk a világon minden dologgal, igy van a kisiparos osztály is. S nem bátor embernek tartanók-e azt, ki meg akarja gátolni az idő telését, ki azt hiszi, hogy mindig szende, viruló hajadon. Szomorú tévedés s keserves csalódas tehát azt hinni, hogyha néhány régi intézményt — miket az iparos osztály kíván — újra behozunk, a kisiparos sorsa jobbra fordulna. Bizony nem, mert csak a legutóbbi husz év alatt is nálunk is minden gyökeresen megváltozott, más lett a szokás, a divat, a törekvés : lakásban, viseletben szórakozásban. Hát hiheti-e azt a kisiparos, hogy mindezt meglehet változtatni, hogy van-e olyan hatalom — mely ezt megtudja gáto.. ./. S helyesen cselekszik-e azon iparos, ki nem veszi tudomásul az ujabb szokást, a divatot, az izlést s készit — mint régente — folytonosan csak régi lábbelit, czifra szűrt, tulipántos ládát stb. mikor már igen kevés vevője akad ! Könnyű mind ezekre a válasz s megadhatja ezt magának a higgadtan gondolkozó k

5í.iparos. S cz, megtalálta reá kell jönni, hogy a kisiparJ.

u sorsa csak ugy válthatik ismét jobbra, ha munkaelöállitásban lépest tart a szokással, az Ízléssel, hisz ő neki magának s életmódjában, háztartásában is más lett szokása. Csak ugy válhatik sorsa jobbra, ha hozzásimul a világ ujabb rendjéhez, sőt igyeksajat maga ipara számára kihasználni mindazon előnyöket, miket a mai kor lehetővé tesz. Búbos Ernő betartotta szavát. Megírta a tárczát, melyben a ezukorbaba összetört. Arra is ügyelt, hogy léptei ne zavarják senki álmát. Lábujjhegyen osont végig a folyosón, talán még a lélegzetét is visszatartotta. És mégis. Éjfél ha elmúlt ós ö szinte nesztelenül ment végig az ablak alatt, Pipiké felébredt és a szive erősen dobogott. A sötétben is érezte arczán az égető pirt és nem egyszer takarta bele szép fejét a vánkosok fodraiba. Később aztán nem is aludt el, mig Búbos lépteinek halk neszét meg nem hallotta. Ott az ablaknál leste. Oda szorult annak fájához és ott figyelt, hogy észrevegye, a mikor jön. Czukorbaba azután egyszerre csak halványulni kezdett. Valaki, egy rajongó ficsúr, megtudta, hogy Búbos Ernő Pipikét fényképezte le abbban a tárczában. Belékötött és párbaj volt készülőben. Hiába ült az ablakhoz éjnek idején; a szokott időben nem hallatszott a léptek halk csoszogása. A segédek tárgyaltak ; kis tárczairó kávéházban tanácskozott megbízottjaival. Az első éjjel elmúlt, eljött már a virradat is, mikor Pipiké visszafeküdt ágyába A második éjjel még türelmetlenebb volt. Vaczogva ült az ablaknál, fehér fogai össze-összeverödtek. De Búbos ma korábban jött meg. ' Még sötétes volt, mikor a lépteket hallotta. Vágy szenvedély, féltés szállotta meg kicsi szivét és felcsapta az ablakot. — Lesz-e párbaj? — kérdé kétségbeesetten. A fiu meghökkent. Azonban gyorsan feltalálta magát. Közönyös volt. mint mindig. — Holnap dől el, Pipiké. Holnap De húzza be magát, mert hűvös van idekint. Jó éjt. Jó éjt. És megint csend borult a három emeletes házra. Czukorbaba behúzta magát a takaró alá és ugy feküdt ott mozdulatlanul érzéktelenül. » Másnap délután mégis csak be kellett mennie Búbos Ernőnek Pipikéekhez. Mert ellenfele a bocsánatot kérés alkalmával kijelentette, hogy Pipiké világosította fel a félreértésről. — Most és ha most nem, akkor soha, soha! gondolta czukorbaba. Nem történt azonban most sem semmi. A leány nem tudott csevegni, türelmetlen volt. A fiu meg. keveset beszélt. Búbos többnyire félre nézett, czukorbaba többnyire ö rá. A vendég nemsokára felemelkedett. Ismételten köszönetet mondott, a mire Pipiké alig-alig bólintott fejével, annyira magánkívül volt. Végül egészen elbúcsúzott Búbos Ernő. Még csak azt jegyezte meg utoljára: — Igazán mondom, soha olyan kitűnő modellem nem volt, mint kegyed. Czukorbaba sikerült alak. Csókolom a kezeit. Ezek után elmúlt néhány hónap és Pipiké azt gondolta, hogy „soha". Elfogadott hát mást vőlegénynek. III. A mirtuszkoszoru jól állt Pipiké fehér arczához és ö megint olyan volt, mint egy valóságos czukorbaba. Miért akarta ugy, hogy Búbos Ernő is ott legyen lakodalmán, azt maga se tudta. De ugy akarta. És ott is volt. Vig volt mindenki, sőt Pipikéről se lehetne mondani, hogy túlságosan szomorú lett volna. Mosolygot eleget ós kedves volt az urához. A tárezairóval is kedélyesen csevegett, mintha a mult fátyolként szerte foszlott volna. Búbos ellenben szomorúbbnak látszott, semmint bárki is hitte volna. Mi bántotta ? Talán semmi; de szomorúnak kellett lennie, hogy érdekesnek és őszintének tűnjék fel az uj asszony előtt, a kitől baloldalt ült. Volt sok pillanat, mikor egy-egy vendég a férjhez férkőzött és beszédbe ereszke* dett vele. Ilyenkor a tárczairó is szólott Pikéhez egyet is, mást is. — Kegyed most is oly szép mint akkor. Emlékszik? Érzelgöbben beszélt, mint „akkor" éa hangja hízelgőbb volt. A mit suttogott, azt