Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1896.

1896-08-23 / 34. szám

2 PÁPAI KÖZLÖNY 1896. augusztus 16. beszél belölünk, midőn azt mondjuk, hogy nem nevezhető egészséges' gaz­dálkodásnak, mikor a város elkölti összes vagyonát, emellett adóssága van s mindennek dacára a legszükségesebb dolgok, melyeket bizonyos tekintetben életkérdésül lehetne tekinteni — nem halad előre. Nem jól van ez .igy, ez nem lehet jó ! Itt van a legfőbb idő, hogy a vá­rosi képviselők több érdeklődést tanú­sítsanak a város költségirányzatával szemben. Nem a levegőbe pingált kü­lönféle szép s nálunk r°ndesen szal­matüzzé vált intézmények:^! kell ve­sződni, hanem teremtsüní első sorban egészséges reformokat. A gazdálkodási rendszer hibáit javit3' k k: s ezáltal igyekezzünk a polgárság terhé.i köny­nyiteni, mert csakis igy érhetünk célt. A város költségvetése a város számvevői hivatalában 15 napon át közszemlére van kitéve, bizony-bizony utána nézhetnének a városatyák, váj­jon rendben van-e a város szénája. Mert az bizonyos, hogy furcsa gazdál­kodás lehet az, midőn a városi pótlé­kot 43%-ról 53%-ra emelik anélkül, hogy erre okvetlenül szükség volna. Mert hát 6—7% pótadó különbség azt hisszük igen nagy rubrika egy város költségvetésében, egy olyan szegény város költségvetésében mint Pápa. Tessék megtekinteni a számvevő­ségi hivatalban a kölségirányzatot ! Ez volna a kötelessége minden képviselő­nek, mert egy nap alatt ezt nem le­het átnézni. Már pedig nagyobbrészt csak a közgyűlés napján lesz a zár­számadás áttekintve. Ilyen körülmé­nyek között nem is lehet az egyes té­teleket alaposan megvitatni. Igenis me­leg érdeklődést kivánunk a költségve­tés iránt. Dobjuk félre az indolenciát, mert városunk érdekében, különösen jelenlegi helyzetünkben fontos, dolgok várnak elintézésre. Nem ér az semmit sem, hogy hi­báztatjuk a költségvetést és a pótadó emelést, hanem tessék a költségvetés és a pőtadó emelést, hanem tessék a költségvetés alkalmával érvekkel elö­állani, mely a rendszertelen gazdálko­dásra vezethető vissza. Igenis tessék a dolog bibéjére rámutatni, tessék a hibákra ráolvasni, mert a hallgatással azt érjük el, a mit eddig elértünk. A néma hallgatás miatt pang nálunk min­den. A mit egy két egyén jónak lát, azt elfogadják szó nélkül és még el­lenvéleményt is ritkán mernek kockáz­tatni. Ha nem akarnak felszólalni, ak­kor meg ne is sopánkodjanak és ne­csodálkozanak, hogy lényegtelen kel­lékké degredálja őket az alprófétákból alakult ferde közvélemény. Ezen segítsenek! Vegyék komoly megszivlelésül felszólalásunkat, érdek­lődjenek a költségvetés iránt, lássanak hozzá, "tegyenek a város érdekében mindent, mert csakis akkor mondhat­juk majd igazán, hogy: Pápa nem volt, de lesz! Pollatsek Frigyes. A színészet érdekében. Hazánk művelődéstörténetében, de különösen nemzeti nyelvünk fenntartá­sában és fejlődése terén nemcsak a leg­válságosabb időkben, amikor minden erő és hatalom azon munkálkodott, hogy édes nyelvünktől is megfosszon, ami­kor már oly ritka volt a magyar szó, hogy csak a föld népenek ajkán csen­dült meg, — töltötte be a magyar szí­nészet nemzeti hivatását, hanem még ma is kiváló szerepe jut nyelvünk mü­velésében. A társadaimi műveltség emelke­dése, a lélek nemes érzelmeinek fejlesz­tése körül szintén, mint egyik leghatal­masabb tényező a magyar színészet az, mely lankadatlan kitartással, fáradhat­lan szorgalommal munkálkodik. Azok a vándorszínészek, a kik nyo­mor és szenvedések között, a legna­gyobb nélkülözéssekkel, egyedül a ha­zaszeretet által lelkesítve teljesítették a kulturmissio nehéz feladatát, akik úgy­szólván alapvetői voltak a nemzeti szel­lem feltámadásának, oly megbecsülhe­tetlen kincscsel gazdagították hazánkat, hogy ezért tartozásunkat részben is csak ugy róvhatjuk le, ha a jelenkor színé­szetét pártfogásunkba vesszük és ez ál­tal helyre hozzuk azt a mulasztást, a mely a múltból reánk maradt. Hajdan a magyar ember vándor­komédiásoknak tekintette azokat, akik, mint a színészet apostolai a legnagyobb szenvedések között, lelkük lángoló he­vével csüngtek magasztos hivatásukon ; ma azonban már megváltoztak a vi­szonyok, a magyar müveit közönség egészen más szemmel nézi a színésze­tet, a mai társadalom ezt nem nélkü­lözheti, mert a müveit ember legneme­sebb szórakozását a színház látogatása képezi, úgyannyira, hogy a szinpártolás a társadalom műveltségének egyik je­lentőségteljes fokmérője. Pápa müveit közönsége szerény viszonyaihoz képest, az utóbbi években igaz jó akarattal s lelkesedéssel karolta tel a színészetet s minden lehetőt el­követett arra, hogy színtársulata itt fen­tarthassa magát ; társadalmi uton tette­kében tünt föl egy fiu, aki a nap minden részében minden körülmények között elalszik. Aki álomba tudná ringatni magát a halálos perceiben is. Hát ezt a regényalakot tettem tanulmányaim alapjává s nagyobb munkában fejtettem ki, hogy e különös alvási tulajdon ság milyen betegség. Miben rejlik az oka, mik hatnak rá s mi a következmény. Elképzelhető tehát ezen előzmények után, hogy az Adolf alvása nagy gyönyörű­séget okozott nekem. Mert bár elméletileg részletesen is foglalkoztam ilyen beteggel, de a gyakorlatban még nem találkoztam vele. Pedig egy kicsit erre is szükégem volt. A remény, a kilátás, hogy Adolfban a keresett, a kutatott egyént megtaláltam, rendkívül fel­izgatott. Félelem, aggodalom is járult közbe. Hátha ez a legény nem aludta ki magát az éjjel s a mostani álmossága csak olyan, milyen gyakran előadja magát. Délben az elalvási jelenet ismétlődött, valamint este is. A szobaleany pedig azt je­lentette, hogy Adolf napközben gyakran el­aludt. Ha ült, ha állt, ha az ablakon kiha­jolt. Kilenc órakor azt mondtam neki, hogy visszavonulhat a szobájába, nincs rá szüksé­gem Megiegyeztem azt is, hogy nem kell hajnalban kelni. Aludhatik hét óráig is. Ugyl történt. Kevéssel hét óra után került elő s a szakácsné szerint még hat órakor is ugy horkolt, mintha az egész városrészt föl akarta volna riasztani. Hat tüzér és egy ágyú nem képes csinálni olyan lármát. A legjobb falat akadt meg a torkomon a reggelinél, a mikor láttam, hogy Adolf szemei lehunyódtak s a feje csöndesen meg­bilent. Minden kétségét kizárólag aludt a le­gény. És aludt később is, minden lehető al­kalommal. Elaludt akkor, mikor egy darab arany gurult a pamlag alá s ö igyekezett azt megtalálni. Négykézláb kereste az aranyat s ebben a helyzetben vett eröt rajta az álom. Elaludt ruhaporlás közben, és elaludt a fiak­kerben, a mit a feleségemnek hozott a sa­rokról. A második héten már kétségtelen volt, hogy a kereset beteggel van dolgom. Hogy végre csakugyan ráakadtam arra az emberre, a kire Dieckens regénye figyelmeztetett és a kit elmélet utján magam elé állítottam. Meglehetésen természetes, hogy valla­tóra fogtam a legényt. — Mióta ilyen álmos természetű maga, Adolf — kérdeztem tőle. — Mindig ilyen voltam. Az iskolában is elaludtam minden órán. — Hát játék közben V Például, mikor a társaival labdázott. — Akkor is kérem szépen. Arra ébred­tem föl, hogy hátba vágtak a labdával. — És az éjszakái ? Milyenek voltak az éjszakái V — Azt nem tudom, mert ilyenkor min­dig és azt álmodtam, hogy alszom. — És most, mit álmodik most ? — Most különfélét. Legutóbb a sza­kácsné . . . — Jól van. Minden hozzá vágott az elmélethez. A fickó egészséges volt, mint a makk. Még a foga sem fájt. Csak egy fáradság látszott meg rajta, hasonló a kimerüléshez. Kétség­telenül a sok alvás idézte elö. Az alvás, a mely ellen nem tudott védekezni. Tehetetlen volt vele szemben, a mint a kísérletek is bizonyították. Mert kísérleteket is tettem vele. Ez alkalommal mindig meghívtam egy-két oly kollegát, aki kételkedett az állításomban és aki valószínűtlennek jelentette ki az ese­tet, azt mondván, hogy elmélet az egész. Még kivételes esetek sincsenek. Egy ily alkalommal Adolfot egy kar­székbe ültettük be. A mint ő ott helyet fog­lalt, egy odarendelt baka-trombitás a lege­rősebben elkezdte fújni a marsot. Olyan ha­san, hogy minden idekiink tótágast állt. Ám amig mi a szó szoros értelmében idegesekké váltunk, addig őt elnyomta az álom. A va­lóságos, az igazi, a nem tettetett álom. Más­képen is tettünk próbát. Kissé pikáns, túl­ságosan is szabad próbát, fényes eredmény­nyel. Adolf ott is elaludt, a hol a legálmo­sab ember is föl szokott ébrédni. Pedig nem volt több huszonöt évesnél. A negyedik hónapban már megszűnt minden kísérletezés, mert az eset kézzel fog­ható volt. Munkámat az ö megfigyelése alap-

Next

/
Oldalképek
Tartalom