Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1896.

1896-01-26 / 4. szám

2. 1896. JANUÁR 26. évek utoljára esik, és ez utóbbi években létesített és még a megvalósulás stádiumában levő intézmények oly természetűek, melyek városunk haladását, népességének szaporodását nem időlegesen hanem állandóan biztosiljuk, reméljük, hogy ennek tekintetbe vételét jelentésében ki fogja tüntetni és ^ennek alapján is a katonalakbér emelését javasolni. Ezen felhozott indokokat a városi tanács is felhozza azon jelentésében, melyet a bizottság a ministerhez küldött jelentéséhez csatolt s a mely érveket a bizottság jelentésében is felemiit. Reméljük és hisszük, hogy a m. kir. honvédelmi minister ugy a bizottság mint a kapcsolatosan fűzött városi tanács jelentését figyelembe fogja venni és városunk részére a kérvényezett katonai lakbérosztályzat felemelését az 1893 évi IV-ik törvényczikk értelméi en engedélyezni fogja. Reméljük a legjobbat ! Pollatsek Frigyes. Devecseri levél. 1896. január 21. Ismét csak mulattunk . . . Pedig tavaly komolyan megfogadtuk, hogy soha többé bált rendezni nem fogunk, li komoly elhatározást a bálból kifolyó apprehensio szülte bennünk . . . Különben lehet e bált rendezni kellemetlenség nélkül ? Igen, de Devecserben alig . . . Képzejék csak az a dévaj Carneval herceg, a fenséges fenegyerek, ki csak a jelen örömeinek éJ, bár édes, hízelgő rzavainak sok ideig ellenálltunk, mogingatta szilárd elhatározásunkat ; reá vett bennükel a mulatozásra, és e hó 18 án bált rendeztünk a tiszteletére ... A bál tiszta jövedelmét pedig — úgymond — fordítsuk egy Devecserben létesítendő kisded óvó javára ... A czél tetszett legjobban ; mert bizony megvallva az igazat : Devecserben még csak kisdedóvó sincs. Szomorú tanügyi állapot biz' ez ! . . . Kinyomattuk tehát a meghívókat, melyekhez a nemes czél hatalmas betűkkel — szembe ötlően — volt kiszedve . . . Gondoltuk, hogy bálunkon Devecser város összes értelmisége szoros erkölcsi kötelességének ismerendi megjelenni, s jövödelmünk oly óriási lesz, miszerint fel fogja Kelteni az érdeklődők figyelmét s a már létező ovoda-alapot nagyban fogja növelni ! . S lesz kisded óvónk ! . . . . JliS mi történt ! . . Szörnyű csalódás ! . . Intelligenciánk jó része -tán nem lódítok ha azt mondom, hogy hogy —- tüntetőleg távol maradt . . . Ez pedig sehogy sincs igy jól ! . Nem azért kárhoztatjuk e társadalmi gixert ; mert némi deiicit lett, hanem azért, mivel a nemes cél iránt oly lanyha, oly rideg volt az érdeklődés . . Illába ma még nálunk a személyes érdek előbbre való minden üdvös czélnál . . Nem de ? Tán igazam van .... Soha ilyen fenekestül felfordított társadalmi életei nem láttam, mint a minő nálunk uralg ! . . Mindenki többre becsüli a maga egyéniségét a másikénál. A boldogító felebaráti szeretet ma csak puszta, szentírási frázis ! . . Irigység, dölyf, kárörvendés, friss pletyka, megszólás, mások kicsinylése s több más hasonló társadalmi erények (? !) dominálják a teret. írjanak ki, azután veletlenül a nyelvek csépé alá kerül ; az erkölcsileg és társadalmilag tönkre lesz silányitva . . . Kevés kivétel is van, kiknek természetesen határtalan tisztelettel adózunk . . . Pardon ! majdnem eltértem a tárgytól .. . Sikamlós a toll ; könnyel félre siklik :. . Hogy a bál ki.nenetele minél nagyobb sikerrel járjon, arra az üdvös gondola'ra jöttünk, miszerint bál anyául egy köztiszteletben álló rokonszenves modorú, kellemes fellépésű úrhölgyet kértünk fel, kihez egész társadalmunk önze len tiszteiele fűződik. Meg is leltük e kedves, szeretetreméltó úrhölgyet, Barcza Béláné őnagyságában, ki a tisztet — bár vonakodva — nagy örömünkre el is fogadta ... t\ siker biztos volt . . . [mert meg voltunk győződve arról, hogy ezen úrhölgy egyénisége nemcsak személyes barátnőit s családjának közeli barátait, hanem városunk összes intelligenciáját is a bál csilláros termébe vonza . . . O meg is jelent és jól érezte magát szerény körünkben, de az intelligencia — kevés kivé'ellel — nem . . S mi az oka ennek ? . . Nem más, mint szerényen kifejezve, a személyes gyűlöli a doktort, a fekete bajuszával, igen, ő gyűlöli. Bent a szobában a mama és a papa kölcsönös vita után elhatározták, hogy a gyereket elviszik a doktorhoz, mert baja van, bajának kell lenni. Sápadt, holott eddig egészséges, piros színű urcza volt. Ezelőtt kaczagott tréfált, játszott, most hallgat, gondolkozik. — Ez baj, ezen segíteni kell. Margitkának meg is mondták hogy készüljön. Vegye fel a piros ruháját a szaténnal áttört szalmakalaplát stb. stb. Margitka csak néz, odasimul a mamához, s megkérdi, hogy — hová megyünk V S tapsol, mert Margitka nagyon szeret utazni, mert ö komoly leány. De a mikor meghallja, hogy mennek a „doktor bácsihoz", kiesik a szeméből a köny és kijelenti hangosan a mama és a papa előtt, hogy ő bizony ahhoz a doktorhoz nem megy. Hogy miért ? mert gyűlöli, az az, — hogy nem gyűlöli, de hozzá semmi esetre el nem megy. ' Az apa és a mama kétségbe vannak esve. De hogyan is lehet haragudni arra a „doktor bácsira" mikor az olyan jó, nemes szelíd ember. Ugy szereti a mamát, papát, no meg a Margitkát is. Ezt elismeri Margitka is, de ő mivel gyűlöli a fekete bajuszával együtt arra se néz többet, nem ö ! Az öreg ur ugy látja, hogy érti a dolgot. A doktor bizonyosan megsértette a gyermeket valami tréfálkozással s meg is kérdezi rögtön : — Mivel sértett meg a doktor V Margitka siet tiltakozni, hogy öt nem sértette meg a doktor, sőt ő nem is gyűlöli, de tiszteli, de nem mehet el hozzá, hogy kinevesse, midőn semmi baja nincs. Bódi bácsi még kevésbbé érti a dolgot. Az előbb gyűlöli a doktort, most tiszteli; ezt nem érti, nem ! A vitatkozásnak pedig maga a doktor vet véget, a ki tetőtől talpig feketébe öltözve lép be az ajtón ! Margitka el is mosolyodik magában, hogy milyen fekete is ez az em'ber ; a czipője, ruhája sőt még a bajusza is. Már ez igazán nevetséges. A doktor oda áll a papa elé és beszélni kezd. Az öreg ur ugyan félbeszakasztja, hogy foglaljon helyet a doktorka és beszélgessen ugy, de a doktor csak áli és beszél ünnepélyesen. Beszéde eleinte nem érdekes. (Ez a Margitka magán véleménye.) De később, midőn emlegetni kezdi a „szerelmet, melyet Isten az emberek szivébe oltott, hogy könnyebben feltalálhassák az élet czélját : a boldogságot" stb. kezd a beszéd érdekesebb, vonzóbb lenni. (Ez is a Margitka véleménye.) A beszéd végét azonban nem várja be, hanem a midőn meghallja említeni a saját nevét, még halováuyabbá vált orczáját két kezébe temetve kilép a kis kertjébe, a virágai közzé, hogy szive dobogását más meg ne hallja. De hát mamák is vannak a világon. — A Margitka édes mamája is kijön, megfogja a kezét, beviszi a szobába, leülteti a papa mellé, s mindez olyan komolyan, ünnepélyesen történik, mintha temetésre mennének. Fel is tör a kis lány szemébe a köny, ver a szive, reszket az egész teste, csak az arcza halvány, pedig minden része forró tűzben ég. Talán nem is tudja, hogy mit csinálnak vele. Nem is látja, hogy megfogja a két kezét a doktor s viszi a ezukrus papa elé. Nem is hallja mikor az megszollal kaczagó hangon, hogy ; — Magának adom doktorka az én aranyos lányomat, ha vissza hozza a régi kedvét, a csengő kaczagását, meg az arczájának a piros színét. Talán bizony észre sem veszi, mikor rá néz mosolyogva az a fekete bájuszu ember s megfogja a Margitka halvány arczát s megcsókolja jobbfelöl is, balfelöl is, Bodi bácsi ugyan, a doktorka ellenkező nézete daczára is, állítja, hogy ezt jobb lett volna későbbre hagyni. — Ténv az, hogy a Margitka fehér arcza k|>iros lett a csóktól, nagyon piros, olyan, a milyen volt — az előtt ! Bodi bácsi, nemkülönben a mama elámulva nézi ezt a csodás átváltozást, mely a Margit kát meggyógyította s csak akkor mondja el a lepke üzést, az első esókot, a melyről sápadt lett a kis leány arcza. — Mert ugy van az kedves uram bátyám, hogy az első csóktól sápadt lesz a lány, de a másodiktól, meg a többitől piros, ugy-e igy van Margitka ? Margitka pedig, nem szól semmit csak oda húzódik a doktor ur széles mellére. Ez pedig ha nem csalódom a beleegyezés kifejezésének egyik neme !