Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1896.
1896-07-19 / 29. szám
VI. évfolyam. Pápa, 1896. juüus 19. 29. száitl. ö N Y Közérdekű független hetilap. - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyed évre 1 frt 50 kr. Laptulajdonos és kiadó : POLLATSEK FRIGYES. HIRDETÉSEK és NYILTTER EK felvétetnek a kiadóhivatalban, és Nobel Ármin könyvkereskedésében. Értsük tneg egymást! Mint egy ólom madár, ugy nehezedik súlyos szárnyaival városi administrációnkra s akasztja azt meg az az állapot, melyet a legenyhébb kifejezéssel tarthatatlannak nevezünk. Elődök átka, bűne, avagy az utódok tehetetlensége, avagy mi más hát az, mi, mint Prometheust tartja lebilincselve akaratunkat, cselekvő képességünket a városi közügyek vezetése torén, de mondjuk városunkat, melynek — sajnos tehetetlen — testén, csak önös célokat tartva szem előtt rágódnak azok, kik nem ismernek kötelességtudást. A baj nagy, melyet orvosolni mihamarabb kell, ki kell vágni azt a fekélyeket a testből, melyek egy beteg rendszer szüleményei és maradványai. Hasson bár a kés csontig, velőig, de mentsük meg még azt, mit lehet. Nem uj dolgok ezek, rég keletkeztek, évek hosszú során át harapódzottak mindjobban el, s ma, midőn a haladás bizonyos tekintetekben tul tág terére léptünk, minden munkás kézre szükség van, mind jobban kezdjük látni, ismerni közügyeink vezetésének csiga lassúságát s nagyon sok tekintetben áldástalan munkálkodását. Kardinális hibánk nekünk hogy mikor arról van szó, hogy vessük le az ósdiság jellegét, hogy külsőleg is haladjunk, előáll a következetes ósdiság : jó volt apáinknak, nekünk miért ne lenne jó ? Bizony-bizony mi csak apró részletekben megyünk előre. Városunknál a felszínre jutott kérdéseket ugy odázzák el, hogy e 1 v i1 e g elfogadják, aztán marad az „ad calendas graecas" A szokott vígjátéki megoldás folyamatba tétetik, kiadják az ügyet tanulmányozó bizottságnak. Haj ! mennyi szép eszme halt meg a tanulmányozás jeligéje alatt egy-egy vajúdó közkérdésünk valószinüleg Mathusalemi kort fog elérni a puszta tanulmányozás alatt. Mondjunk ezen állitásunk igazsága mellett bizonygató érveket ? Azt hiszszük, hogy egy felesleges, hisz mindannyian tudjuk, hogy a mi szegény városunknak hány ilyen lázasan tanulmányozó bizottsága van. Ezek a bizottságok — kevés kivétellel — mély csendben munkálkodnak s ha az Isten megsegíti az embereket végleg elhagyó memóriájával : a bizottságok is ugy elalusznak, mint a jobb ügy, melyet „tanulmányoznak*. Pedig hát nagyon is itt lenne az ideje, hogy a városi administrationknak ezen rut fállácioja egyszer és mindenkorra kimenne már a divatból. Mert hát most már igazán tapasztalhatjuk, hogy közéletünkben az áltatás a legrosszabb s akár a kényelemszeretet, akár a sablon nagyon is megszokta magát büntetni. Lapunk hasábjain már többször igyekeztünk felszólalásainkkal ezen tespedésnek elejét venni, amennyiben a városi tanácsot és a képviselőtestületet a közügyek érdeklődésére felhívtuk, de felszólalásaink mint a pusztában kiálltö szó hangzott el. Reá mutattunk a módokra és eszközökre, melyek városunk jövőjét biztosítani vannak hivatva, de ugy látszik nem akarják megérteni. A városi tanács csak tovább alszik, a képviselőtestület pedig nem háborgatja őket édes álmaikban. Nincs széndékunk jelen alkalommal részletek fejtegetésébe bocsájtkozni, % Az oltáron túl. Hogy mi vezette Barna Miklóst és Salamon Esztit az oltárhoz, azt majd elmondom máskor; egy-két adatom még mindég hiányzik, a miket hihetőleg be fogok szerezni Kis 1'étemétől, a ki a menyasszonyruhát készítette, és inamzell Lujzától a ki Eszti kisasszonynak az esküvői frizuráján remekelt. Hogy az oltáron tul mi történt velük, arról (a velenczei fogadó pinczérén kivül, a kit mégis csak bajos lett volna felkeresnem) megbizottaim mind hiven referáltak. Kezdem a nagyprépost kocsisán. A nagyprépost az öreg Salamon Károly kedvéért, a ki iskola társa volt neki, odakölcsönözte a fogatját az esküvőre. Sallangos szerszám fényezett, czifra, üveges batár, a legszebb az egész városban : persze, hogy a menyasszonyt és vőlegényt ültették bele. Utóvégre is egy esküvön ez a kettő a főszemély. A kocsis vallomása ez : Barna Miklós, mikor a templomból kijöttek, a kocsi lépcsőjén ráhágott a felesége uszályára. Az hátra fordult és durván mondta : — Ügyetlen. Barna Miklós ijedten ült be mellé s hallgatott hazáig. A korzonál Eszti mosolyogva fogadta egy főhadnagy köszöntését, lycyeum templomnál az uj férj lesütötte a fejét, hogy ne kelljen köszönnie a Pozsgay Emminek a kit ö még szegény jogász korában feleségül akart venni. Otthon Miklós le akarta segíteni a kocsiból a feleségét, de az megint rámordult : — Ne nyúljon hozzám. A nagy prépost kocsisa többet nem tudott mondani, a borravalót illedelmesen megköszönte. Az 1014. sz. fiumei személyvonat kalauza a következőket vallotta : A fiatal pár a 395 b vaggonba utazott, külön másodosztályú szakaszban. Az asszony kinézett az ablakon, a inig csak látott a városbői valamit. Aztán a sarokba húzódott és sirt. A férje odament hozzá át akarta fogni a derekát, hanem az erősen tiltakozott : — Soha, soha ! gyűlölöm, utálom. A férj aztán a másik sarokba ült, elolvasta a Fliegende Blattért, utánna pedig kiment a folyosóra szivarozni. Zágrábban a férj kiszált és egy borjuszeletet evett; Károlyvárosban az asszony kihajolt az ablakon és egy kis pinczérfiutól vizet kért. Többet ő sem tud mondani. Négyheti pauza multán az 1036 sz. személyvonat kalauza ad hirt az utazókról. A 4236/c. sz vaggonban utaztak többed magukkal. A férj nagyon rosz kedvűnek látszott, belétcmetkezik az újságjaiba ; az asszony ismerősre akadt, avval beszélgetett. Kérdezősködött, mi hir otthon, elment-e az ezred a nagy gyakorlatokra ? Mikor az ismerősök kiszálllak s az ifjú pár megára maradt, meglehetős hangos veszekedésbe keztek. A kalauz a folyosóról hallgatta az elejét. Eszti, most haza érünk, elkezdjük a rendes, mindennapi életet. Tudja meg végre, hogy egymásnak kell ezentúl élnünk és ne tegye tönkre a házi békét. — Semmiféle kötelességem nincs magával szemben, azt hiszem. Magához erőszakoltak, pedig gyűlölöm. — És gyűlölni fogom mindig, a mig csak élek. A házi békéjével nem törődöm. Egy kis megállóhelyen vagy száz hetivásáros paraszt szált be. A kalauznak oda kellet menni közéjük, rendett csinálni, ezért legnagyobb sajnálatára nem referálhat többet. Csak még arra emlékszik, hogy az utolsó áli lomáson, mikor ki akartak szállni, a férj ka-