Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1895.

1895-12-08 / 50. szám

Pápa, 18S5 deczemlsei* 8. 50 szám KÖZERDLKU FÜGGETLEN HETILAP. MEGJELEN MIK Dl] 8ARNAP. Előfizetési árak: Egész évire 6 frt. Félévre 3 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 15 kr. ­es Nyiitterek felvétetnek a kiadóhivatalban, és Nobel Ármin konyvkereskedeseben. Hirdetések Kilátszik a lóláb ! Nem szívesen, de a kötelesség ér­zet tudatában kell hogy reflektáljunk a „Pápai Lapok" legutóbbi számában megjelent „Divatos mánia" cimü ve­zércikkre, melynek irója, „Vcritás" álneve alá rejtőzött. Mindazok, kik figyelemmel kisér­ték lapunk közelmúlt számában meg­jelent közleményeket, melyek Láng La­jos városunk orsz. képviselője érde­meit méltatták, és elolvasták „Veritas" ur cikkét, ugy azok el fogják ismerni, hogy — bár nem direkte — ezen cikk Láng Lajos érdemeinek ellensúlyozására Íratott. Cikkíró abban divatos mániát lát, hogy mi a varos képviselőtestületét Láng Lajossal szemben egy-régi. adós­ság törlesztésére figyelmeztettük, és felhívtuk, hogy városunk közügyei te­rén szerzett érdemei elismeréséül disz­díszpolgárává válassza meg. - Egyúttal előlegezett bizalmat szavaz a • város képviselőtestületének, hogy városunk ezen divatos mániát túlságba nem viszi, de igen helyesen tette, hogy fényes történelmi alakokat mint Kossuth La­jost, Vaszary Kolost, Jókai Mórt ko­szorúzta meg a diszpolgárság babér­Nem találja helyesnek Veritas cikk­író, hogy azokat, kiknek egyenesen erkölcsi kötelességük és saját egyéni vagy politikai érdekük is magával hozza, hogy már hivatalból* is érdeklődjenek városunk iránt, hogy ezeket díszpolgá­rává válassza. Nem mondja ugyan, hogy ezt Láng Lajosra érti, de nagyon is naiv gondolkozás kellene hozzá, ha valaki cikkírónak ezen megjegyzését a jelenlegi helyzetből kifolyólag nem reá vonatkoztatná. Sajnosan ugyan, de konstatál i mnk kell, hogy cikkíró ur ez alkalommal már nem is a lólábat, de az egész ló­fejét lógatta ki. Rendszerint azok, a 1 * 1 '<•-> ' • i 1 • • < • < ' $ • • t 1• 1 auy cl tuuas es leüciseg teiMiitoteoen számottevők, ezzel csak addk>- használ­hatnak a közügynek, a mig a tudás lételét önmagukról önmaguknak nem vindikálják, hanem azt szerényen a közérdek javára értékesitik. Mi helyest azonban ezt önhittségbei, vagy egyéni hivalkodásból az összes jók ku(.forrásá­nak tekintik : ugy önmagukra, mini az általuk szolgált ügyre vonatkozólag be­áll a visszaesés. Igy történik meg, hogy " ítélkezéséből hiá iyzik az objektivitás, fogalmai abslraktok lesz­nek és fixa ideáknak hódolni kényte­len. Ebben a betegségben szenved cikkíró ur is. Elég ezen állításunk iga­zolására a „Divatos mánia" cimü cikk­re utalnunk, melyben elvont fogalmak­kal, contraverisiakkal találkozunk, és melyek a visszaesésnek csalhatatlan és elvitázhatlan jefenségei. Nézzük csak az ellentmondást. Még csak néhány héttel ezelőtt ugyancsak a „Pápai Lapok"-ban jelent meg egy közlemény „Üdv Veszprém­nek" cím alatt, melyben a Fenyvessy Ferencz díszpolgári oklevelét hozó veszprémi küldöttségnek mond hozsan­nát, sőt városunk közönségét is figyel­mezteti, hogy vegyünk példát a vesz­prémiektől, hogy miként kell a köz­ügyek terén szerzeit érdemeket elis­merni. Hát hol van itt.az objektivitás? -Hát' ebben nem lát cikkíró divatos mániát ? Tudnók ennek igaz okát felfedezni, de nem személyeskedünk, nekünk nem egyénekhez, hanem az orgánum mű­ködéséhez van szavunk, a mely pedig •kizárja a személyeskedést. • Mi már mult alkalommal is jelez­tük, hogy teljesen elismerjük Fenyvessy orsz. képviselő érdemeit a veszprémiek­kel izemben é« teljesen méltányoljuk azt, hogy Veszprém városa öt diszpol­KARCA — A »Pipái Közlöny« eredeti tárcája — I. A báró ur köszvényről szivbántalmak­ról panaszkodik. A bárónő, mit már ezer­•szer ismételt, boszusan kérdi: Mire váló a kert, az erdő, a hegyek ? A báró ur fanyar cinikus mosolylyal felel: Eh hagyja el asszonyom. — Nincs kiállhatatlanabb valami,: mint az a termé­szet ! Az az örökös egyformaság ! Mindig csak fák, hegyek, madarak ! Nem tudom a hegy, azok a lombos bükkök, a hársak s a többek mind, mind elhalnak, elpusztulnak V Vagy talán hallgassam gyerekes kíváncsiság­gal mint pityereg, sir, vagy kacag az az os­toba madár, holott senki sem bántotta ! Vagy fölkapaszkodjam ezekkel a rosz, elnyűtt lá­bakkal a hegyek legmagasabb ormaira s on­nan bámuljam az ön „felséges pásztor tüzét ?" , intha bízón olyat nem láttam volna soha ! . . . . Jobb nekem itt . . . Hallga­tom Önöket, amint Kálmán öcsémmel erőm­mel kaczagnak, csevegnek, bohóskod­nak .... mig el nem alszom a csibu­kommal együtt . . . A báró ur elhallgatott. S mintha ne­hezére esett volna a, beszéd, mélyet sóhaj­tott s a inollc zihált, hörgött. A bárónő halvány, szép arcát hirtelen pirosság futotta be, s mintha haragudnék, eltakarta az ár­pát és sírni kezdett. A báró ur közönyös, pedáns hangon folytatta : No igen. Nekem ez nagyon tet­szik. Én is voltam olyan fiatal mint Önök. Futottam én is fiatalos hóbortok után. Én is szerettein lázasan . . . szenvedélylyel . . De most ? ! Öreg vagyok . . . nyomorék vagyok. A bárónő, ő tudja 'miért, hangosan felzokogott. No azért ne sirjon — csitítgatja a báró ur — ismétlem, hogy ezt én sze­retem. Csak incselkedjenek, bohóskodjanak. Önöknek szabad. Önök még fiatalok . . Ez­zel magához vonta a durcás, duzzogó szép asszonyt s megsimogatta puha selyem ha­ját. A bárónő hamiskásan megcibálta a báró lecsüngő parókáját s halkan súgta a fülébe : — Báró maga nagy kópé ! . . If. Én Istenem tehet-e róla, hogy még fia­tal, hogy a szive lázasan ver ? , . Tehet-e róla, hogy ábrándos lelke élveket hajhász, szerelem után sóvárog ? . . Aztán meg a báró szereli ha incselked ik, ha bohóskod­nak . . . Hiszen ő már öreg, beteges. Kálmán pedig ez a kedves, vigkedétyü fickó, olyan mulatságos. Szellemes élcei kacagásra bír­ják még ha rossz kedvű is ... S ha azok­kal a szép, bánatos szemeivel ránéz szinte zavarba hozza. T ... . Kálmán a báró ur unoka­öescsc csakugyan sokat és feltűnően forgo­lódik a szép fiatal bárónő körül. „Tóni bá­csi" — a báró ur — soha meg nem szólta érte. Aztán meg neki, ugy gondolja, szabad . . Unokaöcsnek a nagybácsi szép fiatal felesé­gét szabad szórakoztatni . . . vele eljátszani órákon keresztül, s néha néha megcsókolni is. Hiszen ő unokaöcscse. A báró ur elveti magát ruganyos zsöl­1 éj ében s egész füstfelleget varázsol elő a széles öblű, domborműves pipából. Komor sötét arca mosolyra derül, sőt néha föl is kacag, ha a bolondos Kálmán gyerek elmó­kázik a feleségével . . . Máskor meg órákig

Next

/
Oldalképek
Tartalom