Pápai Közlöny – V. évfolyam – 1895.

1895-12-08 / 50. szám

Pápa, 18S5 deczemlsei* 8. 50 szám KÖZERDLKU FÜGGETLEN HETILAP. MEGJELEN MIK Dl] 8ARNAP. Előfizetési árak: Egész évire 6 frt. Félévre 3 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 15 kr. es Nyiitterek felvétetnek a kiadóhivatalban, és Nobel Ármin konyvkereskedeseben. Hirdetések Kilátszik a lóláb ! Nem szívesen, de a kötelesség érzet tudatában kell hogy reflektáljunk a „Pápai Lapok" legutóbbi számában megjelent „Divatos mánia" cimü vezércikkre, melynek irója, „Vcritás" álneve alá rejtőzött. Mindazok, kik figyelemmel kisérték lapunk közelmúlt számában megjelent közleményeket, melyek Láng Lajos városunk orsz. képviselője érdemeit méltatták, és elolvasták „Veritas" ur cikkét, ugy azok el fogják ismerni, hogy — bár nem direkte — ezen cikk Láng Lajos érdemeinek ellensúlyozására Íratott. Cikkíró abban divatos mániát lát, hogy mi a varos képviselőtestületét Láng Lajossal szemben egy-régi. adósság törlesztésére figyelmeztettük, és felhívtuk, hogy városunk közügyei terén szerzett érdemei elismeréséül diszdíszpolgárává válassza meg. - Egyúttal előlegezett bizalmat szavaz a • város képviselőtestületének, hogy városunk ezen divatos mániát túlságba nem viszi, de igen helyesen tette, hogy fényes történelmi alakokat mint Kossuth Lajost, Vaszary Kolost, Jókai Mórt koszorúzta meg a diszpolgárság babérNem találja helyesnek Veritas cikkíró, hogy azokat, kiknek egyenesen erkölcsi kötelességük és saját egyéni vagy politikai érdekük is magával hozza, hogy már hivatalból* is érdeklődjenek városunk iránt, hogy ezeket díszpolgárává válassza. Nem mondja ugyan, hogy ezt Láng Lajosra érti, de nagyon is naiv gondolkozás kellene hozzá, ha valaki cikkírónak ezen megjegyzését a jelenlegi helyzetből kifolyólag nem reá vonatkoztatná. Sajnosan ugyan, de konstatál i mnk kell, hogy cikkíró ur ez alkalommal már nem is a lólábat, de az egész lófejét lógatta ki. Rendszerint azok, a 1 *

1 '<•-> ' • i 1 • • < • < ' $ • • t 1• 1 auy cl tuuas es leüciseg teiMiitoteoen számottevők, ezzel csak addk>- használhatnak a közügynek, a mig a tudás lételét önmagukról önmaguknak nem vindikálják, hanem azt szerényen a közérdek javára értékesitik. Mi helyest azonban ezt önhittségbei, vagy egyéni hivalkodásból az összes jók ku(.forrásának tekintik : ugy önmagukra, mini az általuk szolgált ügyre vonatkozólag beáll a visszaesés. Igy történik meg, hogy " ítélkezéséből hiá iyzik az objektivitás, fogalmai abslraktok lesznek és fixa ideáknak hódolni kénytelen. Ebben a betegségben szenved cikkíró ur is. Elég ezen állításunk igazolására a „Divatos mánia" cimü cikkre utalnunk, melyben elvont fogalmakkal, contraverisiakkal találkozunk, és melyek a visszaesésnek csalhatatlan és elvitázhatlan jefenségei. Nézzük csak az ellentmondást. Még csak néhány héttel ezelőtt ugyancsak a „Pápai Lapok"-ban jelent meg egy közlemény „Üdv Veszprémnek" cím alatt, melyben a Fenyvessy Ferencz díszpolgári oklevelét hozó veszprémi küldöttségnek mond hozsannát, sőt városunk közönségét is figyelmezteti, hogy vegyünk példát a veszprémiektől, hogy miként kell a közügyek terén szerzeit érdemeket elismerni. Hát hol van itt.az objektivitás? -Hát' ebben nem lát cikkíró divatos mániát ? Tudnók ennek igaz okát felfedezni, de nem személyeskedünk, nekünk nem egyénekhez, hanem az orgánum működéséhez van szavunk, a mely pedig •kizárja a személyeskedést. • Mi már mult alkalommal is jeleztük, hogy teljesen elismerjük Fenyvessy orsz. képviselő érdemeit a veszprémiekkel izemben é« teljesen méltányoljuk azt, hogy Veszprém városa öt diszpolKARCA — A »Pipái Közlöny« eredeti tárcája — I. A báró ur köszvényről szivbántalmakról panaszkodik. A bárónő, mit már ezer•szer ismételt, boszusan kérdi: Mire váló a kert, az erdő, a hegyek ? A báró ur fanyar cinikus mosolylyal felel: Eh hagyja el asszonyom. — Nincs kiállhatatlanabb valami,: mint az a természet ! Az az örökös egyformaság ! Mindig csak fák, hegyek, madarak ! Nem tudom a hegy, azok a lombos bükkök, a hársak s a többek mind, mind elhalnak, elpusztulnak V Vagy talán hallgassam gyerekes kíváncsisággal mint pityereg, sir, vagy kacag az az ostoba madár, holott senki sem bántotta ! Vagy fölkapaszkodjam ezekkel a rosz, elnyűtt lábakkal a hegyek legmagasabb ormaira s onnan bámuljam az ön „felséges pásztor tüzét ?" , intha bízón olyat nem láttam volna soha ! . . . . Jobb nekem itt . . . Hallgatom Önöket, amint Kálmán öcsémmel erőmmel kaczagnak, csevegnek, bohóskodnak .... mig el nem alszom a csibukommal együtt . . . A báró ur elhallgatott. S mintha nehezére esett volna a, beszéd, mélyet sóhajtott s a inollc zihált, hörgött. A bárónő halvány, szép arcát hirtelen pirosság futotta be, s mintha haragudnék, eltakarta az árpát és sírni kezdett. A báró ur közönyös, pedáns hangon folytatta : No igen. Nekem ez nagyon tetszik. Én is voltam olyan fiatal mint Önök. Futottam én is fiatalos hóbortok után. Én is szerettein lázasan . . . szenvedélylyel . . De most ? ! Öreg vagyok . . . nyomorék vagyok. A bárónő, ő tudja 'miért, hangosan felzokogott. No azért ne sirjon — csitítgatja a báró ur — ismétlem, hogy ezt én szeretem. Csak incselkedjenek, bohóskodjanak. Önöknek szabad. Önök még fiatalok . . Ezzel magához vonta a durcás, duzzogó szép asszonyt s megsimogatta puha selyem haját. A bárónő hamiskásan megcibálta a báró lecsüngő parókáját s halkan súgta a fülébe : — Báró maga nagy kópé ! . . If. Én Istenem tehet-e róla, hogy még fiatal, hogy a szive lázasan ver ? , . Tehet-e róla, hogy ábrándos lelke élveket hajhász, szerelem után sóvárog ? . . Aztán meg a báró szereli ha incselked ik, ha bohóskodnak . . . Hiszen ő már öreg, beteges. Kálmán pedig ez a kedves, vigkedétyü fickó, olyan mulatságos. Szellemes élcei kacagásra bírják még ha rossz kedvű is ... S ha azokkal a szép, bánatos szemeivel ránéz szinte zavarba hozza. T ... . Kálmán a báró ur unokaöescsc csakugyan sokat és feltűnően forgolódik a szép fiatal bárónő körül. „Tóni bácsi" — a báró ur — soha meg nem szólta érte. Aztán meg neki, ugy gondolja, szabad . . Unokaöcsnek a nagybácsi szép fiatal feleségét szabad szórakoztatni . . . vele eljátszani órákon keresztül, s néha néha megcsókolni is. Hiszen ő unokaöcscse. A báró ur elveti magát ruganyos zsöl1 éj ében s egész füstfelleget varázsol elő a széles öblű, domborműves pipából. Komor sötét arca mosolyra derül, sőt néha föl is kacag, ha a bolondos Kálmán gyerek elmókázik a feleségével . . . Máskor meg órákig