Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-12-03 / 49. szám

Szívleljék meg e néhány jó szót, s tessék hozzá fogni komolyan a munkához, ne nézzük összetett kezekkel mint építenek nyakra-főre, jobbról balra városunk mellett vasutakat, ne huzzuk, halasszuk a terv kivitelét, hanem hassanak oda, hogy e fontos ügy végleges elinté/ést nyerjen. Tartózkodunk ezúttal a kulisszák dolgaival foglalkozni. Nem kutatjuk mi igaz azokban a mendemondákban, melyek arról suttognak, bogv ellentétes rugók érvényesülnének a terv megvalósításában Yolt már elég alkalmunk megbánni bűnös könnyelműségünket. Térjünk észre lássuk be, hogy a késedelemben veszély rejlik, s ipa.kodjunk megvalósítani — azt a mit Pápán a verebek is csiripelnek — : a pápa-csornai vasutat! Hieronymus ezen jeles egyházi író és szónok, a galatiakhoz irt egyik epistolájában következőkép emlékszik meg SzentJánosról: „Szent János, ki Ephesus községnek tanítója volt, midőn öregsége folytán a hosszú beszédek megtartására képtelen lévén, de népét mindazonáltal tanitani akarta, egyházi beszédét ezen rövid mondatra szorította „Fiaim szeressétek egymást." Midőn azonban ezen rövid beszédet több izben ismételte, a nép zúgolódni kezdett és tanítójának szellemi fogyatkozást vetett szemeire." kalapját s negyedóra múlva nagy robajjal tört Kondori lakásába. Mennyire meg volt azonban rémülve, mikor az ismerős kompánia helyett egy eleven ördögöt akarom mondani, egy valóságos szép ifjú leányt látott maga előtt, ki félremagyarázhatatlanul nagy zavarban akart menekülni előle a szomszéd ajtón keresztül. • — Egy ismeretlen ! egy férfi! — kiáltott a lány önkénytelenül. — Egy nő! — viszonzá nem kevésbbé rémülten Pál. Össze akarta szedni magát mégis, hogy megmutassa, milyen bátor ember ő. Annak okáért tehát először is szivarjának égő végét kapta szájába s udvariasan hajlongva, szónokolni kezdett: „phű! van szerencsém ! phű! phű! jó reggelt, azaz . . . bocsánat . . . phű ! A szép leány pedig ahelyett, hogy elfutott volna, mint szándéka volt, megállott az ifjú előtt, miközben nem tudott ellenállni annak a vágynak, hogy hangosan kifejezést adjon vidámságának. Ez a hangos kifejezés hasonlított ugyan a galamb kacagáshoz, de Pál urnák mégis ugy rémlett, mintha valami kárörvendő démon kiáltozta volna fülébe: nesze neked! Ugy kell neked! te ... te nőgyűlölő. — Uram, hahaha! igen örvendek . . . hahaha! Pál dühös pillantást vetett szivarjára és sarkonfordulva szökni akart a démon elől, Ne csodáljuk, ha ezen kor műveletlen gyermeke agg mesterének ezen fenséges szavait megérteni nem volt képes, ne csodáljuk, ha puszta frázisnak vette azt, mi a közerkölcsiség alaptételét képezi, mikor a XIX. század felvilágosodott, tanult és művelt nemzedék felfogásával és szívérzelmeivel egy cseppet sem haladt előbbre a sötét kor barbár gyermekeinél, mikor zseniálitásunk közepette sém vagyunk képesek a műveltség azon fokára felemelkedni, hogy a biblia ezen kenetteljes mondatát megértsük. Avagy nincs igazam ? Nem dul ádáz testvérharc közöttünk? Nem 4 nézünk kaján irigy szemmel a nálunk jobban situáltra? Nem képmutatás, ámítás az, melylyel hü barátunkat hamis kebelünkre szorítjuk ? -Nézzük csak a politikai felszínre vetett társadalmi kérdéseket, melyekhez miután politikai lap nem lóvén, hozzá szóllauunk nem szabad, de melyek nemcsak a kormányt, a törvényhozást és a papságot teszik ki izgalmas excitátiónak, hanem fényes világot is vetnek társadalmunk szellemére, mely az ultramanizmus és maradiság nyűge alól szabadulni nem bir. — Nem bir, mert még mindig a felekezetekre, osztályokra, klikkekre oszlik a magyar társadalom, mert még mindig a születés és nem az érdem az ajánló levél, melylyel tetteinkre, törekvéseinkre szabadalmat nyerhetünk. Embertársainkban még mindig más vallásfelekezetet, vetélytársat látunk, kitől nemcsak betevő falatját irigyeljük, de irigyeljük azt is, hogy önerejéből és nem a mi gráciánkból tarthatja fenn magát. De ne öleljünk fel oly tág kört, ne vegyük az egész emberiséget Ítélkezésünk bonckése alá, elég, ha az apát a fiúval, a vértestvért a vértestvérrel találjuk szemben és hogy még sincs a szívnek egyetlen szádé mivel szemei kápráztak, a szobaajtó helyett a keze ügyében levő siffon ajtaján akart menekülni, de menekülésének egy puha kacsó érintése gátat vetett. Ez az érintés, mint valami delejes folyam ugy megremegtette Pali barátunkat, hogy most már éppen nem tudta, hányadán van; arca kipirult a szégyenérzettől,, s megfeledkezve magáról dühösen kiáltott fel : — Ez kelepce! Ez ... ez csúnya tréfa Kálmántól. A szép lány elkomorult. — Ismétlem, hogy ez kelepce. Kálmán jól tudja, hogy én a nőket ki nem állhatom, hogy én a nőket gyűlölöm. A leányka arcán sajátságos, de nagyon kedves mosoly futott keresztül. — Ön a nőket ki nem állhatja, gyűlöli őket? — Ugy van, — volt a mogorva válasz. — Ej, ennek örülök. — Kegyed örül ? — Hogyne ? Mily sajátságos véletlen. Én a férfiakat ki nem állhatom, sőt gyűlölöm őket, egytol-egyig. Mind . . . mind ! A szép leány arca kipirult, szemei villámokat löveltek. Semmi kétség, hogy ugy érzett, a mint beszélt. Pali nőgyülölete eltörpült a férfigyülölő szenvedélyes érzelmei fölött. Félénken kérdezé: — Valóban ... gyűlöli . . . mind. — Kivétel nélkül ... az idegent. va sem, hogy ezen áldástalan természeteilenességet a kebelben elnémítsa. Oh édes testvéreim, mig elménkkel a Sirius méreteit pontosan tudjuk meghatározni, mig a földnek legmélyebb rétegét a világmindenség legkisebb parányát elemezni tudjuk, addig az emberi szivet — saját szivünket — nem ismerjük. Mert ha ismernők ezen kicsi hustömegnek minden ingredenciáját, ugy megmond hatn ók azt, hogy tulaj donkép mi az oka annak, hogy idegenkedéssel viseltetünk a más vallásfelekezetüek iránt, noha mindnyájunknak csak egy istenünk van; hogy ellenszenvet táplálunk keblünkben az idegen nemzetiségek iránt, dacára hogy egy közös anya — drága magyar hazánk — gyermekei vagyunk. Tudnunk kellene azt, hogy Isten a világ alkotásakor egyforma jogokat adott az élethez minden embernek, vagy ha már szivünk elfogult is volna, csiszolt elméinkben derengni kellene azon világos és kétséget kizáró alapgondolatnak, hogy a hazának a kérges tenyerű polgárra ép ugy va,n szüksége, mint a legvagyonosabb mágnásra; ós hogy ha közös azon föld, melynek emlőit szívjuk és mely majdan takarni fog bennünket, ugy közösnek kell lenni azon csekély életörömnek is, melyet méhe a föld gyermekének ad. Kiváltságokat a jó isten esak keveseknek adott, és a mi kiváltsága van a föld porongyának azt testvérétől vonta el, ennek rovására emelkedett fel, ennek kárán vagyonosodott; de ha embertársait tul is szárnyalta, ne legyen pillantása megvető, ne legyen szava zord aziránt, kinek válláról a magasba emelkedett. „Fiaim szeressétek egymást" szólt a szent apostol; vajha kebletekbe vésnétek a humanismus ezen fenséges szavait,' mely szavak, ha az egész emberiség szivét átrezegnék, megszűnne minden gonosz, ínin— En az vagyok. — Nem egészen .... Mi rokonszenvezünk. Ön gyűlöli a nőket, én pedig a férfiakat. A szenvedély azonos mindkettőnknél, csak tárgyai külömbözők. Mi még jó barátok is lehetünk. — Gondolja? — Öntől függ ... de Istenem! ne álljon ön itt előttem, mint valami csínyen ért diák, jöjjön, foglaljon helyet. Igy ! . . . Mi is az ön neve ? — Pátkai . . . Pátkai Pál. De jobban ., szeretem, ha Palinak címeznek egyszerűen. Én szeretem az egyszerűséget, fiilozofus vagyok. — Ugyan? Nem hittem volna. — Nem ugye ? Hja ! az ember csalódik. — A nőkben ? — Igen . . . azaz, ugy általában. — Ha pedig csalódik, filozófusnak kell lenni és nó'gyülölőnek. — Mindenesetre .... De bármint legyen is, tudni fogom kötelességemet és megmagyarázom . . . — Elengedek mindenféle magyarázatot, csak azt mondja meg, mi oka volt, hogy látásomon annyira zavarba jött. — Oka . . . oka egyéniségem ... a természetem. De még itt van Kálmán barátom névjegye, az van ráirva: „Kedves pajtás ! Délután 5 órakor tarokk-parthie. Szive-, sen látlak s elvárlak." Punktum.