Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-11-12 / 46. szám

eszmékkel, melyekkel városunk jövőjét biztosítani akarják? Villamvilágitás, vízvezeték, csatornázás s. t. b. igen szükséges és üdvös eszmék. Ezt mi is helyeseljük, de avval iparunk és kereskedelmünk egy jottányival sem megy előbbre. De igenis, ha városunkat forgalmi gócponttá fogjuk tenni, ugy azt elérhetjük. Ha nem is rögtön, de idővel biztosan; mert nem szabad azt várnunk, hogy ily vállalat mindjárt a létesítés után hozza meg a várt eredményt. S hogy ez be fog nálunk is következni, arra elég példát láttunk magunk előtt. Hogy pedig azzá lehessünk : okvetlenül szükséges, hogy a pápa-csornai vasút kiépitessék. Nem szabad visszariadnunk semminéuiü áldozattól sem, városunknak pedig szem előtt kell tartania, hogy reá nézve óriási előny kínálkozik a vasút épitésénél. Eltekintve, hogy a vasút építkezésnél százakra menő munkás nyer alkalmazást, a város kereskedelme és ipara e vasút létrehozása által, nagy előnyökkel van egybekötve. Ez alkalommal a kereskedők figyelmét is fel kell hivnunk a támogatásra. Panaszkodnak nyakra-főre, hogy az üzlet pang, az üzleti élet hiánya tapasztalható. Nos uraim, ennek Önök az okai, mert nincs Önökben vállalkozási szellem s pénzüket hevertetik, mintsem a kínálkozó jó alkalmat felhasználva vállalatokba bocsájtkoznának. Nem mulaszthatjuk a vármegye bizottsági tagokat is felhívni e vasút létesítésének támogatására. Elvárjuk tőlük, hogy Egy lökés által ő majdnem a földre esett. Olyan volt, mintha elkergetnék a nélkül, hogy még csak rá is akarnának pillantani. Oly hangokon, mely egy megveszett állat zord nyöszörgésére emlékeztetett, ismételte e szót: „meghalt! meghalt! meghalt!" s kerten, mely telve volt rózsával s virító orgonavirággal s mit egy barátja a párbaj számára rendelkezésére boesájtott, homlokát egy fatörzsbe ütötte s nem érezte az ütés hevességét; folytatta futását, átszaladta rácskapun s egyszerre az utcán volt, a vítőrt kezében tartva. * Igy futott a folyampart hosszában egy szökevényhez hasonlítva, ki menekülni igyekszik. Mit csinált a vítőrrel? Talán valamely cserje mögé, vagy talán épen a folyamba dobta, nem tudta; határozott gondolat nélkül futott, csupán azon szükséglet által hajtatva, messze, messze jutni azon helyről, hol egy embert megölt. De gyors futása miatt nemsokára elvesztette lélegzetét. Végre, miután nem bírt tovább menni, levetette magát a gyöpre, mely az ut mindkét szélét szegélyezte. Az, kit párviadalban megölt, barátja volt, legrégibb barátja. Mint gyermekek együtt játszottak azon vidéki város fasorai alatt, hol mindketten születtek; aztán ismét találkoztak a collegiumban; sohasem lehetett az akkor midőn a pápaiak a győr-dombovári vasútra a pótsegélyt megszavazták, ők sem vonják meg tőlünk kérelmünket s megszavazzák arányosan a pápa-csornai vasútnak is a kérvényezett pótsegélyt. Ezt elvárjuk s nem is kétkedünk, hogy e méltányos követelésünk megtagadtassák. Végül felhívjuk a földbirtokosokat, községeket, kiknek érdekei e vasút kiépítése által érintettnek. Működjenek vállvetve s tegyenek meg saját érdekökben mindent arra nézve, hogy e vasútvonal minél előbb a megvalósulás stádiumába jöjjön. A lamentálással és sóhajtással nem sokra megyünk, itt tennük és akarnunk kéli. Ha azt akarjuk, hogy városunk virágzásnak induljon, kereskedelmünk és iparunk lendületet nyerjen, ugy bocsájtkozzunk vállalatokba, mert csak ettől várhatunk jobb és szebb jövőt. Ily vállalat egyike pedig a pápa-csornai vasút létesítése. Fogjunk tehát hozzá s legyünk egymás iránt bizalommal! Pollcitsek Frigyes. Régi dal, régi dal... Egyleteink figyelmébe. (p. f.) Régi dal, régi dal, de nem „régi dicsőségről" mint a költő énekli, hanem régi nyomorúságról. Nemrégibben egy veszprémmegyei cim- j tár akadt kezembe, melyből kivettem, hogy j Pápa városában 23 egylet van, mindegyik a közszellem ápolására. Micsoda élénk társadalmi pezsgő szellemi élete lehet ennek a városnak, a hol | huszonhárom egyesület terjeszti a kultúrát, fejleszti a társas szellemet. Ezt azonban csak oly egyén mondhatja, ki Pápa város speciális viszonyait nem ösmeri, azok, kik figyelemmel kisérik ez egyesületek működését azon tapasztalatra kell jutniok, hogy ezen egyletek legnagyobb része csak teng. Böstelik kimondani a föloszlatást, csupa dekórumból vonszolják tovább is sorvadó életüket, hanem a működésüknek semmi nyoma. Lehet, hogy sokak előtt visszásnak tetszik ezen következtetés, de valahányszor egy egylet, vagy társulat közgyűlését hirdeti rendesen egy mese jut eszembe: Volt egyszer egy beteg, akin már semmi sem segíthetett. Kapta magát egyik ágyból a másikba, egyik-másik szobából a harmadikba vitette fáradt, beteg testét, de azért csak a régi maradt: korhadt existentia. Ilyen fura betegek a mi egyleteink nagyobb része. Hívhatsz hozzá akárminő orvost, nem , segít rajta. írhatsz elő neki különféle receptet; komoly hangú vezércikkeket, vagy könnyen csipkedő tárcát, írhatsz reá sírfeliratot, szúró, vágó dolgot, rámordulhatsz, hízeleghetsz neki, az neki mindegy. Mindent bevesz, de nem használ semmit. Egyleti életünknek visszás és egészségtelen állapota igen gyakran képezte e lapok hasábjainak thémáját, gyakran ragadta meg a tollat, kitüntetni azon anomáliákat, melyek az egyleti élet tönkét idézik elő, mindhiába, falra hányt borsó. Nem akarunk auxesissel élni s ezt az .összes, egyletekre vonatkoztatni. Oh nem! i Vannak kivételek : néhány egylet lelkes amj bicióval dolgozik kitűzött feladatán, s hébe hóba hallatt magáról valami örvendetes hirt, de a tapasztalatok után Ítélve, félünk, hogy ezek is a deákné vásznáját viselik j magukon. egyiket a másik nélkül látni; együtt játszottak s dolgoztak. Aztán Párisban találkoztak mint tanulók, a szerelmes tanuló élt bohémjében, mely nem ösmer gondot, szegénységet s bánatot. Az, mi náluk csupán pajtáskodás volt, szoros barátsággá fejlődött. Becsvágyuk ugyanazon célt követte, ugy mint ezelőtt chiméráik: dolgoztak s vagyonra tettek szert, diadalmaskodtak az akadályok fölött, mit a sors utjokba gördített s mindenki közülök annál boldogabbnak érezte magát, tudva azt, hogy a másik époly boldog, mint ő maga. * Ekkor jelent meg ő életükben. Ő, az imádásra méltó, az imádott! Még az iszonyú félelem ezen pillanatában is azon percre gondolt vissza; újra fölelevenült elragadtatása, mikor mint fiatal leányt először látta, a mint ablaka függönyeit gyorsan leeresztette, de arra nem elég gyorsan, hogy megakadályozza abban, hogy csodálja azon kis eget, mit szemeiben hordott. Egy utazása alatt, egy városban, hol senkit nem ismert, látta először az ablakban. Talált módot bemutatni magát az öreg embernek, kinél ő lakott, s kik mint árvát fölfogadták. A leány szegény volt, de mit tett ez, miután oly szép, oly erényes volt, s ha közelébe jutott az ember, azon érzése volt, mintha egy közeli, s láthatlan virány illatát szívná be. A leány szerette őt, nőül vette, s azonnal átalakult a kis vidéki nő azon varázs által, mit az öltözék s művészet kölcsönöz, ragyogó párisi nővé, ki feltűnést okozott. Sokáig élvezte a kétszeres, páratlan boldogságot, a nők legbájosabbját nőül, s a legderekabb, leghűbb barátot mindennapos vendégül birhatni. Igen sokáig, azon rettenetes estéig, mikor egyszerre az ajtót benyitva, nejét barátja karjaiban lepte meg, ki csókokkal bóritotta az arcát. Miért nem rohant rájuk? Miért nem marcangolta szét fogaival, tépte körmeivel szét, s ölte meg ? Mert boldogtalanságának egyszerre rátörő tudata megdermesztette, s elrabolta erejét, hogy megboszulhassa magát. Engedve a szeretőt a szégyen vagy ijedtség nevetséges sietségében elillanni; meredt tekintettel nézte mint tépi haját a hűtlen hitI ves s hallgatta, mint zokog s mikor egy lé' pést akart tenni, ugy zuhant a földre, mint egy élettelen fadarab. Csak másnap reggel ébredt boldogtalanságának teljes tudatára. A düh ismét felül kerekedett, a vad féltékenység hangjait hallatá, s miután nem tudta őt megfojtani, elküldte segédeit az árulóhoz, ki elrabolta boldogságát s becsületét. A mi a bűnös nőt illeti, kit nem látott azóta, nem érzett haragot iránta. Sokkal jobban szerette, mintsem gyűlölni tudta volna, keresett s talált mentő okokat a nőt illetőleg. Ha neje elfordult tőle, ugy kétség kivül