Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-10-22 / 43. szám

zene taktusai után Ítélve itt nagy dáridó volt készülőbe. Nem is csalódtam. Eleinte madártávlatra voltam szorítkozva, mivel a vendégsereg tömeges érkezése inkognitómat veszélyeztette. Később már közelebbről is megfigyelhettem a társaságot. A társaság legnagyobbrésze pápaiakból állott. A triumvirátus teljes számban volt képviselve. Nem is sokáig időztem ott, hisz már jó előre tudtam, mi lesz a vége. Lucullusi vacsora, vacsora után tánc. A riportban csak az lehetett kétséges, valljon négy óra vagy 7 óra reggel volt-e a mulatságnak vége. Ezért pedig nem volt érdemes azt bevárni, hisz másnap ugy is tudomást szerezhetek erről. Jöttem, láttam és végre mentem nyugodni Devecserbe, hogy folytassam az előirt programmot. Másnap ugyanazon fogaton indultam Deveeserből a hegyaljához. A n. szőllősi részt jártam meg. Ezen oldalon értem a Somlyói várromokhoz. Ideje is volt már, hogy odaérjek, mert már a tüdőm ugy fujt mint egy gőzkazán. Gyatra konditióban értem fel a romokhoz. De talán fel is hagytam volna az expeditióval, ha útközben nem találkozom a tegnap esteli táncos társasággal. Elgondoltam, hogy ha ők egész éjjel tudtak reggelig táncolni s mégis meglátogatták a romokat, ugy már szégyennek tartottam a takarodót megfújni. Habár illetékes körök előtt, az én kutyagyalogolásom mentő körülménynek lett volna beszámitható. Az élvezetteljes látvány, a kitűnő levegő a romokon bevésett kezdő betűk és jelentések kiváncsias átvizsgálása elfeledtette fáradt állapotomat s éhes gyomorral indultam viszBzafelé. Nem tudom a szerencsés véletlennek vagy pedig az éhségnek arcomróli leolvasásának köszönjem-e, hogy Mikovinyi Ödön járás biró úr a legnagyobbb előzékenységgel és párját ritkító vendégszeretettel ajánlotta fel hajlékát s a már elvétve talált magyar szokás tradicionális voltára emlékeztetett, midőn a szüretre hívatlanul is betoppanthatott bárki. Itt alkalmam volt látni azon helyet, melyen Vaszary Kolos jelenlegi prímás földön nyújtózkodva pihente ki a szüreti mulatság fáradalmait. Vörösmarthy poharát, mellyel az uj bort kóstolgatta s a társaságot felköszöntötte. Régi dicsneves alakok sorozatából tudnék beszámolni. Sokáig ültem azon a helyen is, hol egykor pityókos állapotban egy mostani nagy államférfi mondott „in vino est veritas" dolgokat. Telt gyomorral és felejthetlen impressiókkal telve kaptam újra lábra, hogy a még hátramaradt részt bejárhassam, el nem felejtve azonban a szívélyes vendégszeretetért és a folytatandó útirány pontos megjelöléseért hálás köszönetemet kifejezni. Ettől kezdve már szerencsésebb utam volt. A sziveslátás processusán mentem keresztül. Szőllő, bor, must ez járta egész alkonyatig. Utolsó stációmra már alig emlékszem, mert a must nem várta be a rendes idejét, hanem elkezdett forrni a fejembe. Igy történhetett meg rajtam, hogy este felé a helyett, hogy haza kerültem volna Devecaei-be, újra ott találtam magamat, a hol délután voltam. Erre is csak akkor ébredtem, midőn ösmerös hangok ütötték meg dobhártyámat. A dobai részen áttáncolt fiatalságot láttam együtt. Folytatták a tegnapit. Hogy mily részletekben érkeztem le a hegyről arra már nem emlékszem, de hogy leértem arról bizonyságot tesz jelenlegi ép egészségem. A hegyaljától Devecserig kocsin tettem meg az utat. Sokáig gondolkoztam másnap, hogy ki mentett meg a további gyalogolástól, esetleg útirány változástól, de a legszorgosabb kutatás is eredménytelen volt. Hazaérkezve Íróasztalomon találtam egy levélkét, melyben egy ösuierősöm figyelmeztet, hogy ha máskor a somlyói szüretre megyek, vagy ne igyak sok mustot, vagy pedig a hegyen biztosítsak magamnak éjjeli szállást. Még most is nevetek, ha a levél további tartalmára gondolok. De most már mindegy, elérteni célomat, máskor elővigyázóbb leszek. Rómába voltam, a pápát láttam. Somlyón voltam „Pápát" láttam. FRICI. AZ IDEÁL, Uram! Nem mi, hanem önök dobták a keztyüt. Felveszem az elénk dobott keztyüt, nem azért mintha oda akarnám terelni a dolgot, hogy később egész amerikaisan felvegyem a fegyvert is, de felveszem azért, mert megakarom mutatni önöknek uraim, hogy önök sem szentek, sőt talán önök nem látják saját szemeikben a „gerendát", s a miéinkben nagyon is hamar felismerni vélik a „szálkát", holott ha igazságosak akarnának lenni, még nagyító üveggel sem találhatnának abban semmit. De hát szeretik önök — az erősek — hibáikat reánk — a gyengékre — róni, hogy ugy tünjünk föl, mintha csakugyan olyan feketék volnánk, mint a minőnek bennünket festenek. Önök azok, akik mindennek ami baj, inditó okául a nőt tartják, önök azok, a kikkel ha valami szerencsétlenség történik, bánatos arczczal, mellre horgasztott fejjel, nagy sóhajok között mondják annak, a ki a történt dolog okát kérdezi: „keresd az aszszony t." Pl. szép az, mikor mi elvégezve házi teendőket, azon gondolkozunk, miféle kedves étlappal lepjük meg a pontos időben haza térni ígérkező férjet ? ! S midőn a legnagyobb gonddal Összeállított étlapot a legizletesebben el is készítettük, bizonyos örömmel várjuk a férj jöttét, de hiába várjuk. Sirunk, boszankodunk, hogy az annyi gonddal elkészített ebéd ott resved a tűzön. Persze, hogy ekkor nem lehet Ízletes az étel. S ha nagy későn haza jön a várt, borzasztó haragos arczczal mondja már messziről, hogy „ördög vigye el ezt a hivatalt, az ember alig bir belőle szabadulni", s csak mikor a szokásos üdvözlő csókot megkapjuk, arról azt érezzük, hogy azok a hivatalos teendők inkább a kávéház helyiségében végeztettek mert a kedves férjem uram szájának nagyon különös szagja van. Ez ám az igazi szemfényvesztés! Hát az mi, mikor a kedves férjem uram akkor, midőn még előtte „csókra termett ajkunk", „rózsás körmű ujjácskáink", „gyöngysor fogaink" voltak, szóval mikor még udvarolt nekünk, akkor erősen állította, hogy sem nem kártyázik, sem nem iszik, olyan szolid életet folytat, hogy egyébb gondja sem lesz, mint mindig mi mellettünk maradni, s bennünk gyönyörködni. Mi hiszünk a szép szavaknak, s csak midőn már magukévá tettek bennünket, akkor mutatják ki tulaj donképen, hogy hát ők kik! Kedves enyelgések, édes hizelgések között kérnek engedélyt arra, hogy egy kis újság olvasásra elmehessenek vacsora után mert napközben a „hivatalos teendők" miatt arra idő nem maradt. ígéri,hogy "egy bizonyos, meghatározott időben haza jön. Nyugodtan várjuk, várjuk addig, hogy az igért idő már rég elmúlt, mi elálmosodunk, s csalódott szivvel álomra hajtjuk fejünket, s arra ébredünk fól, hogy egy nem valami kellemes illatú száj érinti arcunkat. Ebből megtudjuk, hogy miből állott az „újság olvasás", sjhogy mennyire nem issza a bort, az éj elteltével a nappali világosság még megvilágítja azt is, hogy a legény korban fogadott nem kártyázás, mennyire tartatott meg. Hát ez miféle csalódás ? Ha csakugyan hibásak vagyunk, ugy annak okai önök uraim. Önök azért, mert mig el nem hangzott a holtomiglan és holtodiglan, addig ígérnek minden szépet és jót s csak midőn már elhangzott a nagyszó, akkor tudjuk meg, hogy az a sok szép ígéret csak üres szó volt, hogy azt megtartatni szándékukban sem volt. Lennének olyanok uraim, mint az én „ideál"-om, akkor soha sem lenne, sem nekünk, sem önöknek ok a panaszra. Milyen ez az ideál ? Férfias alak, nyilt, szabad homlokkal, nagy szemekkel, melyekben visszatükrözni látom a férfias erélyt, bátorságot, a gyengéd szerelmet. Puszta megjelenésével is imponál. Kedves, megnyerő modora, már öltözete is magán hordozza az olyan komoly férfi jellegét, ki olvasottságával, képzettségével kellemessé tudja tenni azt az időt, melyet köztünk eltölt. Nem esik kétségbe ha valami baj éri. Férfias bátorsággal áll szembe a veszélynek viharnak. Küzd, fárad azért hogy az életet annak, akit szeret, minél könyebbé, minél szebbé tegye. Méltó haragjában, hangjában benne van a megsértett lélek felháborodása, de azzal szemben akit szeret, haragja olyan mint a lágyan olvadó zene, mint a susogó nyári szellő. A szerencsétlen iránti szánalmat, jó szivüséget nem azért gyakorolja, hogy a világ lássa, hanem mert lelki nemessége ösztönzi arra. Nem akar többnek látszatni mint ami, üres phrázisokkal, semmit nem mondó bókokkal nem akarja elszédíteni fejét annak, a kit szeret, hanem szellemével, műveltségével iparkodik magához emelni azt, ki szivének választottja. Minden férfiben megvan miudazon tulajdonság, ami a férfit férfivé teszi. Miért nem inkább azt iparkodnak fejleszteni uraim önmagukban ? Ha mindnyájan olyanok volnának uraim mint „ideál"-om, ugy akkor neküuk is jobb, szebb napjaink volnának, s akkor nem kellene mindenek előtt tájékozást szerezni a — telekkönyvből.