Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-10-01 / 40. szám

KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 í'rt. Félévre 3 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. — Egyes szám ára 15 kr. Hirdetések és Nyiltterek felvétetnek a kiadóhivatalban és GOLDBERG GYULA ur papirkereskedésében. A mi érdekünkben. Október elején uj előfizetést nyitunk független hirlapunkra, melyre a lap t. barátainak támogatását kérjük. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mikor a n. é. közönség szíves pártfogását és támogatását kérjük, nyugodt lélekkel és tiszta öntudattal hivatkozunk lapunk eddigi múltjára, mely idő alatt annak irányát, szellemét mindig a tisztesség, a becsületes, jóakaró törekvés szabta meg. A mostani szerkesztőség, — mely már egy éve áll a lap élén — tőle telhetőleg igyekezett emelni annak irodalmi színvonalát. Ritkán foglalkozunk magunkkal és az a lelkes pártolás és támogatás, melyben a t. közönség lapunkat részesiti, felment bennünket a vidéki lapoknál szokásos síppal, dobbal való reklamirozás alól. A „Pápai Közlönyének létjoga van. Egy független, pártatlan, klikket és személyeket nem szolgáló, senkinek sem tömjénező, szókimondó hírlapra szüksége van Pápa városának. És bátran, büszkén mondhatjuk, hogy a „Pápai Közlöny" megfelel e hivatásának. Mi használjuk a megrovás hangját ott, a hol erre szükség van. Véleményünket, meggyőződésünket — mely csupán a közvélemény hü viszhangja — megmondjuk nyíltan, leplezetlenül. A „Pápai Közlöny" nem subventionált lap, bennünket a nagy, igazságos közönség tart fenn. Mi kizárólag a közönség érdekeiért harcolunk, melynek érdekeit teljesen függetlenül képviseljük minden irányban s melynek érdekeiért folytatott nehéz küzdelmünkben csupán az igazság, tárgyilagosság és tisztesség vezeti tollúnkat. Kérlelhetlenül ostorozzuk az igaztalanságot, tántorithatlanul támogatjuk az igazságot, támadjuk a léhaságot és istápoljuk a józan törekvéseket. Egyenesen, tisztán, őszinte stylussal fogjuk ezentúl is megírni a mi véleményünket, nem engedve tért semminémü befolyásnak, hogy megértse azt városunk mineen egyes polgára, ki városunk érdekeit szivén hordozza. Törekvésünk, fáradozásunk azonban csak ugy lehet eredményes, ha a t. közönség szives támogatása adja meg hozzá a nyomatékot, — mert nekünk ezen kivül nincs más támaszunk — ép ézért teljes bizalommal fordulunk az uj évnegyed küszöbén a közönséghez, hogy bizalmával, jóindulatával és támogatásával továbbra is ajándékozzon meg bennünket. Lehet, hogy egyesek részéről miként eddig, ezentúl is csak közönyt, ridegséget, sőt talán gyűlölséget tapasztalunk, mint ezt minden önzetlen, munkakész és a közjóért lelkesedő zsurnaliszta lépten nyomon tapasztalni kénytelen, nem törődünk vele, célunk öntudatos, feladatunk kimért s minden akadályok ellenében is igeretünknek minden tekintetben helyt fogunk állani. Bizalommal tekintünk a jövő elé és az ellenünk irányuló áskálódásokat egyszerűen megvetjük. Megmaradunk az igazság szószólójának. Öndicséret, de viszont álszemérem nélkül elmondhatjuk, hogy lapunk a közönség részéről, eddig élénk rokoszenvvel találkozott s eat a rokonszenvet kérjük irányunkban tovább is fentartani. A „Pápai Köglöny" szerkesztősége TÁRCZ A. Verőfény. Az ut egyszerre meredekbe csapott át. A szorosan egymás mellett álló tölgyek fiatal, hajlékony ágai néhányszor ugyancsak az arcába vágódtak Jász-Ladányi hadnagynak. Észre sem vette. Ezüst fogantyus lovagló vesszőjével ráütött a buja párkányra, melyeknek apró csipkézett leveleik messze repültek a húsos levelekről az illatos levegőben. Néha-néha felpillantott, hogy nem veszitette-e el az előtte haladó könnyű csipke ruhát, mi élesen vált ki a zöld sűrűségből. Mély csönd borította be a sátoros utat: az a misztikus erdei csönd, a mi hallgataggá, mélázóvá teszi még a materialisztikus kedélyeket is. Jász-Ladányi Bélát is meglepte az a melancholia és szó nélkül ment a levelektől porhanyó uton. Gondolatai annyira elcsapongtak, hogy nem is látta, a könnyű csipkeruha tulajdonosa megáll. Fiatal leányka volt, arcán az iQuság rózsaszínű hamvával. Kissé halovány ajkain gyönge mosoly húzódott végig, mikor látta, hogy a fiatal hadnagy milyen vakon rohan előre. Beugrott a fák közé és alig tudta kacagását visszatartani, mikor kísérője gondolataiba elmerülve, elhaladt mellette. — Meddig megy még ! ? — Pardon, Paula! fordult hátra kissé összerezzenve. — Hová gondolt ? — Magam sem tudom. Gondolkodtam. — Ugyan miről ? Volt valami keserű, valami megvető kíváncsiság ebben a csengő hangban. Nekitámaszkodott egy széles tölgynek, nagy szalmakalapját levette fejéről és finom hosszúkás ujjaival végig simította homlokát. Nagy, fekete szemével belenézett a táncoló levelek sürü halmazába, miknek vékony hézagain ott vibrált a déli verőfény pajkos mosolya; nézte mintha ott keresne szavakat azoknak a gondolatoknak, a mik fejében összetorlódtak. JászLadányi mintha nem tudna a nézésével betelni. Megragadta az elérhetetlen után való vágy. Igen ez a leány reá nézve elveszett. Neki ehhez a leányhoz már semmi köze nincs. Olyan keserűség-féle fogta el. Ö, a hires és nagy Jász-Ladányi családnak utolsó sarjadéka kénytelen lemondani arról, kit szeret. Ez a fekete szépség, a ki most előtte áll, az övé volt s az övé lehetne továbbra is, ha több lenne a szive, a lelke, mint a milyen nagy a szeretete a nevéhez és az ezzel járó vagyonhoz. Véletlenül, minden számítás nélkül, találkozott vele másfél évvel ezelőtt, mikor ezrede itt volt gyakorlatokon. Megtetszett neki a leány egyszerű szépsége, keresetlen modora; azután meg, valljuk meg őszintén, ebben a szerelemben a hiúságnak is volt egy kis része. Paula őt tüntette ki legjobban a tisztek között és ez meglehetősen hiselgett Jász-Ladányinak. Igaz, hogy azok közé tartozott, a kiket szép gyerekeknek szokás nevezni. Tömött, fekete haja rendetlenül takarta érdekes fejét, a miért ugyancsak irigyelték tiszttársai. » Senkinek a társaságát nem kereste és ezért sokan büszkének is tartották. Mikor először találkozott Paulával, maga is érezte, hogy valami jól eső melegség veszi körül. Azon vette magát észre, hogy szereti ezt a leányt. Legalább azok az órák, a miket együtt töltöttek az erdőben csatangolva, feledhetetlenek lesznek előtte örökké. Soha egyik sem merte kimondani a varázslatoldó „ szeretlek "et és mégis tudták, érezték, hogy szeretik egymást. Az elválás nehezükre esett mindkettőjüknek. Nem szóltak egymásnak semmit,