Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-07-30 / 31. szám

fel. Ebből csak a közügyre háromolna kár. Pápa város képviselő testületének érdekében áll, hogy a mult év október hó 24-én hozott határozatát érvényesitse, amennyiben Török mérnök és Be~ senbach épités/. kiküldött szakértőket vélemény adásra sürgesse, s a szükségessé válandó intézkedéseket foganositsa az áll. segélyezel,t polgári leányiskola érdekében. Elég szégyen, gyalázat, hogy mult év október hó 24-én kiadott ügyben még nini napig sem érkezett szakértői vélemény. Ez csak Pápa város adminietraei ójától várható ! Sürgessék meg ez ügyet! Jóllehet, ha ez ügyben annak idején intézkedtek volna, nem adatott volna alkalom ily segélyek kérvényezésére. A mi az izr. hitközség elemi iskola segélyezését illeti, arra nézve, semmi jogosultságot nem látunk. Első sorban nem látunk, mivel az előbbi kérvények mind felsőbb iskolák segélyezését kérvényezik, mig ez, elemi iskolákra vonatkozik. Erre nézve pedig a törvény intézkedik. Másod sorban pedig nem tartjuk helyesnek ezen segélyezést, már azért sem, mivel ép olv joggal fognak majd az összes felekezeti elemi iskolák is segélyért folyamodni e erre pedig a városnak jelen helyzetében praeeedenset alkotni nem szabad, nem lehet Pápa városa igyekezzék mindenekelőtt adósságát kifizetni, a viz és csatornakérdést megoldani, és csak azután gondolkozzék más eszmék és tervek létesitésén és keresztülvitelén. Addig pedig jó les/, nem dobálódzni az ezrekkel! Hazai iparunk. Nem éppen rózsaszínű szemüvegen keresztül tekintünk iparunkra, a midőn azt merjük kimondani, hogy a mit ma a magyar ipar előállít, mind az kiállja az öszszehasonlitást a külföld iparával. Nemcsak kiállja az összehasonlítást, de vannak egyes iparágak, egyes ipartermékek, melyekkel felülmúlja a külföldet is. Csak néhány évvel ezelőtt is, valódi bámulatot keltett s országos eseményszámba ment, ha gazdag Nábobjaink s pénz-arisztokratáink, a hazai ipar fejlesztése céljából a tisztán kényelmükre szolgáló ipartermékeket nem kül-, hanem belföldön rendelték meg. Manapság már bizony nem kell külföldre zarándokolnunk. A miket a nyugat müveit nemzetei előállítanak, azt képes a magyar ipar is előteremteni. Igaz, sokszor ugy fogjuk tapasztalni, hogy egyik-másik iparterméket talán jutányosaiban szerezhetünk be külföldről, de viszont feltétlenül arra a meggyőződésre jutunk, hogy a magyar ipar rendszerint tartós ós szolid árukat bocsát ki kezei közül. Hazánk viszonyainak tanulmányozásával s jólétének fokozásával foglalkozva, okvetlenül arra a tapasztalatra kell jönnünk, hogy kifejlett nivón álló iparunk nagyobb mérvű pártolása nélkül, most már igen könnyen visszaesést idézhetnénk elő iparhaladásunk tekintetében. Nekünk minden áron oda kell törekednünk, hogy a mezőgazdasági téren szerzett vagyoni gyarapodás eredményeként mutatkozó tőkéinket, a szükséges ipartermékek beszerzése alkalmával, egyáltalában ne dobják a külföldi árupiacra. De ha már éppen ki nem kerülhetnők ezt, ugy ezen kényszerhelyzetből is, csak minél jelentéktelenebb arányokban költekezzünk. Fő törekvésünk az legyen, hogy a nemzeti tőke a haza határain belül maradjon. Mennyi tömérdek életképes hazai iparvállalatunk van! Tegyük feladatunkká, hogy megrendeléseinket csakis hazai vállalatoknál eszközöljük. Midőn ezt tesszük, kifejlett iparunkat tesszük erősebbé s a külfölddel szemben versenyképessé. Mert kifejlett iparunkhoz nem hiányzik egyéb, mint a versenyképesség. Ha ezt megszerezzük neki, akkor iparunk éppen azon a színvonalon áll, melyen a legműveltebb külföld ipara. A versenyt, a küzdelmet kell lehetségessé tennünk, hogy iparcikkeinknek minden részről fogyasztókat szerezhessünk. A lefolyt utolsó két évtized ki állításai teljes hitelű bizonyítványt nyújthatnak a felől, hogy ipartermékeink általában milyen kitűnőek, s hogy a változott viszonyokhoz képest a külföldi cikkekkel kiállják a versenyt. Csak néhány iparcsoportot tekintsünk, mik voltak ezek két évtized előtt? Mit termelt az anyag- és üvegipar; vagy hol állott a vas- és fémipar; mily produktumai voltak a fa-, bőr- vagy akár a papíriparnak ? A ruházati ipar terén mily óriási haladást tettünk; a bútoripar és dekoratív lakberendezés haladása még éppen bámulatot keltő. Csak örülnünk lehet a fölött, hogy a természeti áldásokban gazdag források kellő kiaknázása s a befektetési tőkékkel való zugoriskodás mellett is oly óriási haladást tettünk az ipar terén, dacára annak, hogy még a meglevő, s a rendelkezésünre álló munkaerőket sem használtuk fel mindenkor kellőleg, sőt még ma sem használjuk fel ugy, a mint kellene. Pártoljuk a hazai ipart! Ha a jelszó általánossá válik, akkor a vállalatok emberei sem fogják félteni a befektetett tőkéket, melyek mostanság a legcsekélyebb Nem messze a város határában feküdt egy nagy uradalmi gazdaság. Nagy volt mindig, de mióta egy ráe nábob kezére került, magába temet mindent. Ezt a nagy birtokot csak egy helyen szakitja meg néhány szál satnya akáe, meg egy düledező lakás, otromba dissonaneiát vetve a harmonikus egyformaeágba. Ott húzódik meg serényen a maga 200 holdjával a Béla birtoka. Nincs száma, hányszor kívánta pokolba az öreg nábob ezt a falat földet. — Nyomtató helynek is kevés, az a ficsúr mégis ugy köti magát hozzá . . . No de várjunk . . . — És minden arra mutatott, liogy jól számit az öreg. Az úrfi évekig felé sem nézett a gazdaságnak, lelketlen árendások jöttek-mentek pénz azonban sok kellett oda fent az úrfinak asszonyra, uri módra. Hej, a dobpergésre majd csak kivágódik az a pár beteg akác, elhordódik az a rozoga tanya és tiszta lesz a határ. Képzelhetni hát a boszuságot, mikor egy reggel arra ébredtek a kastélyban, hogy megérkezett a szomszédos ifjú ur. A rozoga tanyát kitatarozták, mintha bizony lakni akarnának benne. A földeket frissen szerzett jószággal annak rendje, módja szerint fölszántották, ugart hagytak, legelőt hagytak, mint valami mintagazdaságban. A beteg akácokat kivágták, ujakat ültettek körös körül. — - Még körül keríti azt a három kapa földet — mérgelődött az öreg. Béla pedig mikor mindennel készen volt, átkocsizott a „szomszédhoz". Könnyű kis fogatában, elegáns megjelenésével, azt a benyomást tette, mintha nem is látogatóba, hanem haza jött volna. — Meguntam a léha életet — mondta előkelő őszinteséggel — dolgozni akarok. Jó tanácsait olykor-olykor nem fogja tőlem megtagadni, ugy-e „kedves szomszéd" ? — Tessék csak hozzám fordulni bizalommal — mosolygott az öreg nábob, és azt gondolta magában: vigyen el az ördög! Nos és megindult az uj élet. Béla maga csudálkozott legjobban magán, mert szörnyen komikusnak találta helyzetét. Ki is esett minduntalan a szerepéből, de lassanként beletörődött mindenbe. Ha pitymalatkor megfordult az ágyába s tovább akart aludni, hirtelen eszébe jutott: — Béla! Szántanak oda kint, jó lesz utánok nézni. És fölkelt. Ha délelőtt sörre szomjazott és szaladó pincérek, habzó poharak emléke kisértett körüle, rámordult magára: — Nincs ! Punktum ! És belenyugodott, hogy nincs. És ugy tapasztalta, hogy annál jobban ízlik az ebéd. Asszony ? Nem kellett neki az asszony. Rájuk pazarolta ifjúságát, vagyonának felét. Bele vitték minden rosszba, mosolyogva, csókolva vezették az örvény felé, szerencséje, hogy észre tért, és ilyen messzire lehet tőlük. Morális csömör bántotta, torkig volt mindennel a mi városi, finom, elegáns; jóllakott a seladoni élet talmi csillogásával és hazug gyönyöreivel. Hirtelen erős, durva változás kellett a beteg idegeinek, és ez az egyszerű, puritán, dolgos élet ilyennek kínálkozott. — Nagyon jól érzem magamat — irta vissza a háborgatóknak — nem mozdulok innen. Majd: — Sajnálom, de nem fogadhatlak benneteket, se helyem, se időm, se pénzem. Es végül: — Hagyjatok békével! Nem is bántották hát többet, kimondták rá a szentenciát, hogy tökéletesen megbolondult, maradjon magára. A vén szomszéd egy délelőtt átdöcögott hozzá visszaadni a látogatást. Valahonnan a kukorica hambárból bujt elő porosan. — Dolgozunk? — A mint látja, szomszéd ur, az embernek magának is utánna kell járni. — Persze, hogy utánna. De télire nem marad itt ? — Bizony itt. — Unalmas lesz. — Majd találok dolgot.