Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-07-23 / 30. szám

kinek földi élete csak embertársai örömére volt? S e kérdésre nem találunk más feleletet mint azt, hogy az emberiség- közös sorsa: a születés és halál. Ez utóbbi alól nincs kivétel, s a ki megpillantotta a nap fénylő sugarait, annak egykor ki fog aludni élete fáklyája s az örök sötétség fogja eltakarni a ragyogó nap tányérát. Egy munkás, fáradhatlan, szorgalmas ember szállott vele a sirba Üres a hely, melyet oly méltón, oly sok aiubitióval és kedvteléssel töltött be. Közszeretetben részesült ő városunk minden egyes polgára előtt. Nem is hitta őt senki máskép mint „Makara bácsi." Álljunk meg a frissen hantolt sirhalom előtt s rája pillantva idézzük fel még egyszer emlékezetünkbe a Makara bácsi jóságos arcát, szelid mosolyát, emberbaráti érzületét s mindazt mi egész lényét kedvessé, vonzóvá és szeretetté tette. Örök álomra csukódott szemei nem látják többé az imádásig szeretett családi kört, nem élvezi többé a polgári kör asztaltársaságát, melynek ő oly hűséges barátja volt. Férfiúi jellemének acél szilárdsága, páratlan becsületessége, melyek tekintetében mintakép volt, soha nem lesznek elfeledve s a tisztelet és szeretet állandó tárgyai maradnak. A haszonlesésnek, az önérdek hajhászatnak eme sivár korszakában jól esik látni olyan kiváló alakokat, a kik jellemük szilárdságánál, ferikölt gondolkozásmódjuknál fogva kiemelkednek a korszak megvetésre méltó gyarlóságaiból s a magas piedettálra helyezett erényt és tisztaságot tekintve páratlan becsületességgel, szorgalommal és kitartó munkával szolgálnak és küzdenek a közérdek és a társadalom boldogságáért és embertársaik javáért. Ezen kiváló alakok egyike volt Makara bácsi! Boruljon lágyan, enyhén rá a hant, mely elfeledi; sirja mellett pedig, mig örök álma tart, virasszon hiven a gyöngéd kegyelet. Drága emléke legyen áldott! A család a következő gyászjelentést adta ki: Özvegy Makara Györgyné szül. Lóskay Mari a saját és gyermekei, valamint az öszszes rokonság nevében fájdalommbl jelenti szeretett férjének Dr. Makara Györgynek Veszprém megye t. főorvosának, pápai járásorvosnak, élte 72-ik, boldog házassága 33-ik évében, a halotti szentségek fölvétele után f. hó 18-án reggeli 4 órakor bekövetkezett gyászos elhunytát. — A megboldogult hűlt teteme folyó hó 19-én délután G órakor fog a róm. kath. egyház szertartása szerint a pápai kálvária sírkertjében örök nyugalomra helyeztetni. Az engesztelő szent mise áldozat pedig f. hó 20-án d. e. 9 órakor fog a plébánia templomban az Urnák bemutattatni. Pápán, 1893. julius 18. Áldás és béke poraira! — Molnár Józscfné szül. Makara Irma, özv. Lázár Benőné szül. Makara Gizela, dr. Makara Lajos, Makara Mariska, Makara Iván gyermekei. Molnár Imre, Molnár Mariska, Molnár Laczi, Lázár Andor, Lázár Feri, Lázár Vilma, Makara Laczi unokái. Molnár József veje. Makara Ivánné szül. Dezsényi Anna menye. Lóskay Miklós, Fidél, Ferenc és Gábor sógorai. Lóskay Cornélia és Jozefa sógornői. Temetése e hó 19 én — szerdán — délután 6 órakor ment végbe az elhalt főiskola-utcai házából, általános nagy részvét mellett. A gyászszertartáson az elhunyt családján, rokonain, jó barátain, ösmerősein kivül testületileg megjelentek: a bíróság tisztikara, a ref. főiskola tanári kar, az ügyvédi és orvosi kar, a Bencések ós Ferencrendi főnökök tagtársaikkal. A gyászszertartást Néger Ágoston apát plébános fényes segédlettel pontiíicálta. Az elhangzott gyászének és beszentelés után a koszorúkkal elhalmozott koporsót gyászkocsira helyezték, mely körül diszbe öltözött városi rendőrök képeztek sorfalat. A gyászkocsit az elhunyt özvegye, családja, barátai és tisztelői nagy számban kisérték ki a Kálvária sírkertjébe, hol meghatottan helyezték a halottat örök nyugalomra. A Szent Ferencz-rendiek mint volt Confráterjukért és háziorvosukért a gyászisteni tiszteletet f. hó 20-án tartották meg, melyen a gyászoló család is jelen volt. Az elhunyt tavatalára feliratos koszorúkat a kövotkezők helyeztek: Szeretett tiszttársának — Veszprém vármegye tisztikara. Dr. Makara Györgynek — Hanauer Béla és családja. Legrégibb kedves tagjának — Pápai Polgári kör, 1893. A jó Makara bácsinak — Hencz Gézáék. Felejthetetlen jó doktor bácsinak — Voyta Adolf és családja. A szeretett rokonnak — Dezsényi család. Felejthetetlen férjnek és apának — neje és gyermekei. Hálás szívből — Kiss Lászlóné, Vilma, Eliz. Tisztelete és hálája jeléül — Latinovits Béláné. Felejthetlen férjnek és ipának. Édes apjának — Iván Anna. Felejthetlen rokonnak — Özv. Lázár Lajosné. Szeretett sógorunknak — Miklós, Fidel, Ferencz, Gábor. Rokoni szeretettel — Galamb család. Felejthetetlen orvosának — Özv. Rumpoldné. Tisztelete jeléül — Piacsek és neje. Felejthetetlen sógorunknak — Cornélia és Józsa. Régi jó barátnak —- Oláh család. Hála jeléül — Heykál csálád. Voltak ezenkívül még számos szalagnélküli koszorúk is, melyeket egyesek névtelenül helyeztek el a megboldogult ravatalára. P. F. KARCZOLAT. A közgyűlési teremben. Mult szombaton rendkívüli közgyűlésre hívta össze a polgármester a város atyákat. Nagy dolognak kellett történni, hisz hétfőn tartottak már azon héten közgyűlést. Horváth főszolgabíró megszerkesztette a kérvényt, napokon át szaladgált aláírásokért, fujjta a tüzet a polgármester ellen, mig végre kész volt minden az előadás megtartására. hasztalanul próbálta elűzni órráról a kedélyeskedő legyet (impertinens légy ! a bíróság tagjainak orrára mer szállani!). Ahá! most •jön a jogeset. De Mártha nem hagyta őt tovább elmélkedni, mert még lángolóbb arccal ismét beszélni kezdett. — Hogy mit irtain neki? A szavakra már nem emlékszem. Azt azonban tudom, hogy kiöntöttem szivem egész érzelmét. Feltártam szivemet s látni engedtem, hogy menynyire szeretem. Most, férfias kopogtatás után nyilik az ajtó s belép — Ernő, az alperes. (Csinos fiu, nagyon csinos fiu! dörmögé a kép a biró ür feje fölött) udvariasan köszön, de Mártha nem látszik észre venni jöttét. Piruló arccal egészen a biró felé fordul, aki ujaival valóságos babyloni tornyot fésült már a fején. A gyakornoknak a fejlemények nagyon tetszhettek. Megelégedett mosollyal egymáshoz dörzsölte kezeit, Bizonyára azt gondolta magában: „na várj, te gonosz! Lesz neked hadd el-hadd!" — Biró úr! Ez a levél az én bajom, kiállt el Mártha emelkedettebb hangon. Tudja-e biró úr hogy az-az ember, a kit ugy szerettem, kinek feltártam szivemet; az az ember a kinek távozását annyira megsirattam, hiszi-e biró űr, nem is válaszolt levelemre. Nyolc napig oda volt, s nyolc nap alatt nem ért rá válaszolni levelemre! (Ernő közbe akart szólani:) Hallgasson, hallgasson s adja vissza a levelemet. Nem hagyhatom olyannál a ki azon percben, midőn hátat fordit nekem, el is tud felejteni. Adja ki a levelemet! — Hm, hm! hangzik el a biró ajkairól. Hm, hm, fiatal ember, mit szól ön ezekhez ! — A levél az enyém, én azt ki nem adom. — A levél az enyém, én irtain, tehát ki kell hogy adja! — Mártha, hallgasson meg? — Nem akarom hallani. Csak a levelemet kívánom. Vagy talán tagadja, hogy megkapta! — Nem tagadom, megkaptam. O mikor olvastam, hogy szerettem volna kezeire borulni, azokra a kis kezekre, melyeknek írása oly boldoggá tett. Rögtön válaszolni akartam. Megírni, hogy én is mindig csak önre s az ön szerelmére gondolok. Hogy édes arca mindig előttem lebeg; hogy sorai mily végtelen boldoggá tettek. De nem írhattam. Szószegővé kellett volna lennem azok előtt, akiktől az ön bírását várom. Igen, igen megígértem szülőinek, hogy nem fogok önnek irni. Azért gondolatban elküldtem önnek forró szerelmemet s ha önt a harag ellenem nem fordítja, bizonyára megérezte volna szive, hogy akkor midőn gondolatai engemet felkeresnek, az enyéimiek önnél vannak . . . Halk zokogás hallatszott. Mártha elrejtette arcát kendőjébe s zokogott, jóleső boldogságtól meghatva. A biró felhasználta a perlekedő felek hangulatát s felállt. (A gyakornok azt hivén hogy „ő felsége a király nevében" készül beszélni, mély kíséretében szintén felállt.) — Kisasszony, igy kezdi ünnepélyes hangon, a levél, melyet ön visszakövetel, nem ítélhető meg önnek, mert az a felett való rendelkezés jogát elvesztette ön akkor, midőn a címzett kezeibe került. De nem ítélem meg önnek azért sem, mert szerelmök közös záloga az, mely önök között — szivemből óhajtom —- soha meg nem szűnő kapcsot létesít. Menjenek haza. Hallgassanak szívók néma beszédire: az ki fogja önöket békéteni . . A minister arca felderült. Helyeslő bó lintgatással kisérte a biró szavait. Csak a gyakornok nem volt megelégedve: szerette volna a levelet is olvasni. A ki nekem ezt a „jogesetet" elbeszélte attól tudom, hogy Mártha és Ernő hazatérve, már a lépcsőházban csókolództak.