Pápai Közlöny – III. évfolyam – 1893.

1893-06-18 / 25. szám

zaklatozás s más egyébb akkor, ha a veszély nem lesz messze tőlünk- Majd akkor huszonnégy óra alatt tűzzel-vassal fognak igyekezni „közegészséget csinálni", a mihez pedig állandóan rendszeres és kitartó tevékenység kell, de addig sem a viz és csatorna kérdése, sem az utcák tisztántartása s öntözése iránt erélyes s átható intézkedés nem történik. S a pápai polgár szégyenkezve védekezik az idegen előtt köztisztasági állapotaink miatt, hivatkozva 44 percentes pótadóval kifejezett „szegénység"linkre, mely azonban sohasem gát. ha kevésbé fontos kedvenc ideál gyakorlati kiviteléről van szó. Itt volna már az ideje annak, hogv a városi tanács a tettek mezejére lépne s városunk vitális érdekeit szem előtt tartaná. Most kell erély. következetes eljárás, most tessék érvényesíteni a mult év szomorú tapasztalatainak üdvös tanulságát, most, mikor még nem égett fejünkre a baj, mikor lehet nyugodtan, tehát nagyobb költség nélkül a szükséges intézkedéseket megtenni. Hogy az adófizető polgárság mindezt joggal követelheti, nyilvánvaló, s hogv a városi hatóság kötelessége a követelményeknek minden tekintetben megfelelni, természetes. Legfőbb ideje is volna már, hogy e tekintetben Pápa — város s ne falu színezettel birjon, hol a közegészséget a bőkezű természet gondjaira bízzák. Pollatsek Frigyes. Társadal mi áll ap o tok. A mai társadalomban a józan ész és szabad gondolkodás, nemkülönben a vallás s erkölcs rovására annyi ellentétes nézetet s szokás alkotta gyakorlatot látunk s tapasztalunk meghonosítva, hogy sokszor gondolkozik az ember, vájjon mikép lehetséges mindez ugyanegy társadalmi keretben. A kirívó ellentét leginkább akkor tűnik föl, midőn ugyanazonos társadalmi állásban levő egyének cselekedetei vétetnek a nagy közönség által bírálat alá. Az egyesek cselekedetei nem azok hordereje és következményei, hanem a cselekvő személy állása, vagyoni viszonyai s rokonsági öszszeköttetései szerint biráltatnak el. Bűn és erény nem eredményükhöz képest Ítéltetik el, vagy magasztaltatik, hanem a szerint, amint azt nagy úr. vagy földhöz tapadt szegény követi el. Az előbbiek iránt rendesen enyhe szokott lenni a közönség Ítélete — vagy az erénynél túlságosan magasztaló, — mig ellenben a szegényeknél túlságosan szigorú, vagy ha erényről van szó az utóbbiaknál, az fel sem említtetik; s vájjon miért? — Egyszerűen azért, mert az emberiség a rang | és vagyon feltétlen tisztelője lett. A mai kor emberei csillogó arannyal, vér és szennytől átázott papírpénzzel fedik be feslett életük undok következményeit. Az ezüstös szemfedő eltakar minden szenyet, mely megbotránkozást vonhatna maga után. Bármily nagy volt a bün, egy — az emberek szeme közé vágott — marok arany feltétlen elnézést biztosit, mig a földhöz ragadt szegény látszólagos bűne, szigorú büntetést von maga után. Ezen állítás igazságát a napi események eléggé igazolják. Ha ellenben a társadalom úgynevezett alsóbb osztályából követi el valaki ugyanazon tetteket, — melyeket nagyúri passziónak neveznek — rögtön kész a nagy közönség szigorú Ítélete. Kilökik a vétkezőt a tisztességesnek nevezett társadalmi keretből s nem mer vele érintkezni senki, félnek, hogy gyakran a mások bűne által kárhozatra taszított jó hírnevüket beszennyezné. Hány ily részben önhibáján kivül elitélt, mozgó alakja van a közéletnek, kikben megvan a fogékonyság a szép, jó és nemesre, de nem érvényesíthetik többé, miután a szegény csak egyszer veszítheti el becsületét — s ha ez megtörtént: erkölcsi halottnak tekintetik. Ellenben akárhányszor lesz erkölcsi halott a cimekben s vagyonban gazdag nagy úr! Akárhányszor sütik a homlokára a megvetés bélyegét! Soha sem lesz kizárva a társadalomból, mert a fény beföd mindent s fátyolt vet a multakra. Az emberek pedig megtisztelik még a csörgő sipkát is, ha fényes csörgői vannak. Hiába oltja a természet az emberi kebelbe a nemesebb érzést, — eltompítja azt az illető maga, mert az anyag utáni kapzsiság nem tür a kebelbe tiszta és önzetlen érzelmeket. Hiába adja meg a természet a jogegyenlőséget, a társadalomban elvetik azt mert ma nem az embert, hanem vagyonának értékét becsülik; ezen érték szerint adnak az embernek több vagy kevesebb jogot s ahhoz képest bocsátják meg bűneit, vagy magasztalják erényeit. Az ember csak mint szükséges eszköz vétetik figyelembe a vagyon mellett nyomni mosolygását s mig a kapitány beszélt, félre húzódott két bajtársa közelébe s kivonta ő is mind azok a kardját. — Tehát nem békülnek? Ugy hallják a feltételeket! . . . A viadal tart a végkimerülésig. Mindaddig félbe nem szakitható, a mig egyik vagy a másik fél össze nem esik, avagy önmaga nem kívánja a viadal félbeszakítását, ha t. i. oly kimerültnek érezné magát, hogy azt nem folytathatná. A mi egy „halt" kiáltással jelezendő! A szúrás meg van engedve ! Értették ? . . . Tisztelegj! . . . En garde ! . . . Rajta ! . . . A két ellenfél pengéje zajtalanul feszült egymás ellen. Egyik sem támadt, csupán feszülten várta, leste ellenfele mozdulatát. Igy tarthatott mintegy két-három másodpercig. A kapitány lekötve ellenfele pengéjét, merész szökéssel közelitett ellenfeléhez; de az hátrálva távolodik és egy quart elő vágással védelemre kényszeríti a támadót. Sőt ismétli a quartokat; ütései sűrűn, szabatosan — mintha csak egy gép intézné — hullanak a kapitány kardjára. A pengék szikráznak . . . Egyszerre tompa csönd ... csupán egyetlen; a se gédek összedugják fejüket. Azonban a viadal néhány pillanatig folyik tovább. A nyugtalankodó orvosok a segédek egyetlen kézintésre visszatérnek az asztalhoz, melyen ott hevernek egy üveg Maderia társaságában csilogó műszereik. Az a kimaradó tempó, az a hiányzó csattanás onnan eredt, hogy a kapitány elkapta a kardját és — az igaz a fejére megkapta a quartot — de hatalmas quartot mért a főhadnagy nagy balmellére ő is. Mindegyik ellenfél visszaszökött egy-egy lépést s majdnem egyszerre kiáltották halt! Vérzett mind a kettő. A főhadnagy baloldaláról az orvos eltávolította a rányomott karbolos gyapotot, megállapíthatta, hogy borda nem tört, sőt hogy a vágás alig hatolt át az izomzaton. Tehát csak a vérzést kell csillapítania. Hozzá is fogott. — Igy hát folytatni fogjuk ? — Suttogta a főhadnagy. — Nem tudom . . . A kapitány arcának egyik fele alabástrom fehér, a másik karmazzin vörös, a feje tetejéről lecsurgó vértől, a mi arra kényszeritette, hogy lehunyja a bal szemét. Ot is munkába vette a másik ezredorvos. A segédek szótlanul, közönnyel nézték a műtétet. A párbaj oka asszony : A kapitány szép fiatal felesége, a kit hir szerint, elcsábított a főhadnagy. Egy- egy pohár Madeira uj életre kelté az ellenfelek erejét. Szembe állottak ismét, szótlanul: a szemök ragyogott, izmaik feszültek, mintha semmi se történt volna. Csak a főhadnagy szisszent föl kissé, a mint tercben kinyújtja kardját en garde-ba álllott. De ez ugy látszott alig tartott egy pillanatig, — mert a következő másodpercben, mit se törődve szétnyiladozó sebjével, a varatok közül előszivárgó vérrel, hevesen rohant a kapitányra. Kapott is ezért egy-két vágást a karjára. De adott ő is . . . Vágásaik azonban — mint gyakorlott vívóknál szoktak — apró rövid csapások voltak. Nem igen hatoltak mélyebben a bőrnél. Igy nem sokára mindkét ellenfél melle, válla tele volt apró felületes vágásokkal. Néhány lapos ütés, a mit a főhadnagy adott, rendkívüli dühbe hozta a kapitányt. Kezdett támadni esztelenül. Elelvágta magát, a süvítő penge olykor a homlokát érte. Észre is vette ezt a főhadnagy s közelébe férkőzve ellenfelére sújtott. Az ütés azonban lapjával esett; a kapitány fejsebe kezdett erősen vérezni újra. A főhadnagy látva ellenfele vértől borított arcát, sejté, hogy nem bír visszavágni, megállott. Jól sejtette. Lebocsátották a kardot mind a ketten. A két ellenfél ott állott közel egymáshoz, lihegve, kimerülten. Testükön a vér szerte mázgálva, megaludva. Az orvosok készülődtek ismét. — Uraim! . . . Szólalt meg ekkor a beteges arcú kapitány a vezénylő segéd. A becsületnek . . . — Nem békülök . . . Nem békülhetek . . . orditá hörögve izgatottan s remegő hangon a férj. Ez a hang is mutatta, hogy mennyire kimerült. Ekkor megszólalta sebesült főhadnagy is. — Kapitány űr! — szolt ellenfeléhez szintén lihegve — kapitány úr! . . . — Ha! Gazfickó! És azzal kitörölve balszeméből a vért és fejére szorítva balkezét támadni kezdett. Néhány csapás után azonban meg kelle állapodnia. — Hiába nem volt ereje többé. ElgyÖngitette a vér vesztés. — Inkább sóhajtotta mintsem mondta a „halt" szót.