Pápai Közlöny – II. évfolyam – 1892.

1892-12-04 / 63. szám

Második éif. Pápa, 189^ deczember 4. mám. Közérdekű független hetilap. — Megjelenik : minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 6 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. — Egyes szám ára 15 kr. — Hirdetések és nyiltterek felvétetnek a kiadóhivatalban. Kéziratok viasza nem adatnal;. 33000 forintos ajándék. *) Ha a közrendészettől eltekin­tünk, van-e olyan ága a közéletünk­nek, a hol mulasztásokkal és hibák­kal nem találkozunk lépten-nyomon ? *— Tagadhatjuk-e hogy a közgazda­sági, kereskedelmi, ipari 9- és a társa­dalmi életünk bármely terén is, a leszembeszökőbb visszaesés tüneteivel találkozunk ? Pedig voltak idők, mikor ez a város a dunántúlon vezérszerepet vitt a kulturális és az anyagi élet meze­jén. Voltak országos hirü a magasabb értelmüséget is terjesztő intézménye­ink ; volt jelentékeny gyár- és kisipa­runk, mint nemkülömben virágzó ke­reskedelmünk. Ma azonban mindez gyökeresen megváltozott. Megváltozott, mert par­lagon hagyjuk heverni képességün­ket, a velünk született tehetséget, és megváltozott, mert az önzés, a csúnya gseftelés szelleme emészti meg nálunk az eszmék minden nyilvánulását, meg­vesztegeti a háborgó lelkiismeretet s hallgatásra birja a felmerülő aggo­dalmat. Megy itt ma mindenki a maga utján s a nélkül, hogy érezné, vagy törődnék vele, hogy ő is egy része a köznek, a melynek érdekeiért ő reá hárul a felelősség egy része. Már közönséges szavazó géppé sülyedtünk, s rendszerint méla rezig­nacióval állunk bele a járomba, húzni mások szekerét, magunkat azzal vi­gasztalva, hogy ugy sem változtatha­tunk rajta, és hogy tán végre nekünk is hoz e szekér valamit. Igy volt ez a 80.000 forintos kölcsön felvételekor is. Térjünk csak egy kissé ismétel" ten vissza ezen a háztartásunkat na­gyon is befolyásoló ügyre és nézzük, hogy minő indokokból ajánlotta az állandó választmány elfogadásra a köz­gyűlésnek a régi takarékpénztár aján­latát, daczára annak, hogy az ezen takarékpénztáron kívül még ajánlat­tételre felszólítva lett két pénzintézet mindegyike kisebb ka­mat mellett ajánlotta fel a kölcsönt^ minta ta­takarékpénztár? — Indo­kolta azzal, hogy a pápai intézet a legelőnyösebb feltételek alatt adhatja a kölcsönt, és hogyha a városnak később esetleg további kölcsönre lenne szüksége, azt ezen helybeli intézettől könnyebben nyerheti meg, ha ugyanez : az első helyen bekeblezett hitelező. Kérdjük most már, hogy nem-e 1 vaksággal megvert embernek kell lenni annak, a ki ezekben az ellen­tétet s pedig városunk hjá t r á­nyár a rögtön fel nem ismeri ? — Hiszen világosan kimondatik, misze­rint jövőre csak a már első helyen magát biztosította takarékpénztártól kaphatunk könnyebben pénzt, azaz : hogy függésben vagyunk a még szükséglendő pénz dolgában a takarékpénztár akaratától. Nincsen most megjegyzésünk ahhoz, ha azon polgártársaink, a me­lyek a takarékpénztárnál érdekelve vannak, csupán ennek az érdekét tartják szem előtt, — megkövetetjük azonban tőlük, hogy ne helyezzék a maguk érdekét a közér­dek fölé akkor, a midőn váro­sunk érdekeiről levén szó. Nem szorulunk mi a jelenben senkinek a pénzére sem, s semmi sem szól a mellett, hogy mi péuzdol­gában bárkitől függésben legyünk. S ez okból nem szüntünk meg még reményleni, hogy azok, akik a városunk pénzügyeiben döntő befo­lyást gyakorolnak, szívökre veszik az e kérdés ügyében a helyi sajtóban ismételten tett felszólalásunkat ; el­várjuk, hogy ezt magukévá teszik s oda hatnak, hogy adósság nél­kül mehessen át váro­sunk ajövő évbe, illetve, hogy a tartozásunknak megfelelő összegű regálekötvénvek adattassanak el, s fi­zessük ki hitelezőnket, a régi taka­rékpénztárt. És tegyük ezt annál is in­kább, miután már akkor, a midőn a kölcsönt felvettük, a 0.20%-kal drágább takarékpénztári ajánlatot fogadtuk el, a mi évenként 160 fo­rintot teszen ki. S kérdjük : van-e városunknak egy pénzben csak ugy uszó pénzin­tézetet megajándékozandó fölösleg pénze ? — Pedig ha számolni kez­dünk, csakhamar rá fogunk jönni, lA^CZA. Nagy Boldizsár, f — A „Pápai Közlöny" eredeti tárczája. — Elvégre Ő is elköltözött a földi létből. Lehányta magáról halandó köntösét, letette a tollat küzdelmes kezéből s elment nyugodni a sok barcz után. Nem volt világraszóló nagy hírneve, ki­nek elestét milliók gyászolnák ; nem alkotott csodás müveket, melyeken az utókor bámulja a multat, bámulja az embert: szerény, haza­fias hivatalnok volt, kinek ajkáról szűzi tisz­taságban pergett alá a magyar szó, telve za­mattal, telve ihletséggel. Szűk korlátok között tekintélyes polczra emelkedni, szintén nagy feladat. Le kell győz­nünk a szűkes küzdelmitér harezosainak elő­ítéletét, megrögzött kritikáját. Künn a nagy világban a hatalmas eszmék, nagy cselekvé­nyek eltakarják a törpe momentumokat, mig a kicsiny, csendes mflheiyekben mit.den kis mozdulat, minden kis javítás számot tesz. A legkisebb mozdulat, legparányibb eszme sú­lyos kritikát szenved s a kharakterek műkö­dését nehéz munkájukban megzavarják J meg­szakítják . . . Ezért mondta egykor egy nagy­nevű tudós, hogy a kis városban, szerény viszonyok között működő férfiaknak majdnem kényesebb, súlyosabb helyzetük, mint, a hírne­ves tudósok nagy tömegéhek . » , Nehéz is volt a barcz, nehéz volt a verseny jó Bódi bácsiuknak, ki minden pha­sisában kiismerte a kisvárosi hivatalnok ne­héz positióját, sokszor látta a rajongó közön­ség lelkes örömmámorát, gyermeteg jó kedvét, fájdalmát, könnyeit . . . Küzdött a szabadságharezban, látta a felkelő nap arany sugarait, melyek a szabad­ság és hazaszeretet sugárkévéjéből ragyogtak le a rabszolga hadakra. Hallotta a lánczra­vert haza rabbilincseinek csörgését, a kardok csörrenését; a dicső szabad.ságharez egy-egy phásisát, jelenetét. Azután könnyet törölt ő is szemeiből; . . . . örömkönnyeket; látta az osztrák soldateszka hatalmas bukását, édes, drága hazánk felvirágozását. Ott volt a ma­gyar szabadság születése napján, az ő lelkébe is bolopózott egy fényes sugár a magyar lel­kesülés — elszánt küzdelemből . . . Es azóta harczolt, azóta oLt maradt szive mélyén az a fényes, dicső sugár ... ott maradt mindad­dig, mig a komor halál földre nem sújtotta ... * * * A harangok zúgnak. Büszke városatyák komoran lépdelnek . . . gyász ül az arezokon. Lomha lassúsággal ballag a gyászkocsi, rajta egy derék, fonköit férfiút visznek utolsó, szo­morú útjára . . . Ealkan szól az ének . . . keserves zo­kogás, gyászos megsiratás töri meg a csendet folyton . . . szüntelenül. Hervadó lombsátor, tisztes férfiúnak komor temetése setet voná­sokat. csalnak ki az arezra, ragyogó szemek­nek elillan a fénye, Siratják a jó „Bódi bácsji" elköltözött leikét, mely fenn csapong a ma­gasban s uj tanyát, uj Lazát keresgél magá­nak. Ki tudja hova jut; ki tudja, hova tör ? . . , Hullámos tengernek feneketlen mélye, ki tudja, meddig tart . . . Mindenható Isten homályos eszméje, ki tudja, hol jut el a valóság fokáig ? Avagy talán el se' jut sohasem e pontig ? Talán a tengernek titkait sohasem tudjuk mi már leleplezni . . . s talán . . . talán a lé­lekváltozatosságát, gyors vándorlását, ujabb működését sohasem tudiuk mi már felku­tatni ? . . . Hol ér véget a lélek mysticis­musa; hol találkozik újra az anyaggal, ezt kutatom most is, mikor a „jó Bódi bácsit" viszik utolsó útjára. Talán ogy csepp, egy parányi lóíek mégis elkíséri a testét sötét sirvermébe, csak hogy szunnyadoz, meg van kötve, mert a lé­lek veleje, fölénye magára hagyta a rothadó anyagnál Mikor azután a földben a termő vegyelemek érintkeznek a testtel, felébred a szunnyadó lélek, mely benn maradt a testben, m"igtermékenyíti a szoms^dos talajt, s fakadó virágnak, hullámos vetésnek szolgáltat anya­got . Philosöphi&i világomban igy értelmezem az ember utolsó sémáját; a meghalt lélek tovamüködését. Van benne némi rész az egyp­tomi lélekvándorlásból, melynek philosophiai tekintélye a maga vadságában is elég fényt vet ez ókori nép gondolkodására. Van benne némi materialismus, mely a természetben nem ismer megsemmisülést. A forrongó molekulák millióéi tömegéhon ott lappang az elillant

Next

/
Oldalképek
Tartalom