Pápai Közlöny – II. évfolyam – 1892.

1892-11-06 / 59. szám

jára. Pedig a közönség most ezt elkívánja. A bálok, mulatságok, társas összejövetelek rendezői, a kik mohó kíváncsisággal lesik, hogy ugyan mit szólnak a dologhoz a helyi lapok, rendesen megfeledkeznek róla, hogy a szerkesztőségnek tisztelet jegyet küldjenek. Minek is ? tartsa a lap szerencséjének, ha irhát arról az eseményről ! De csak próbálja a helyi lap hallgatással torolni meg a figyelmetlenséget, bezzeg végehoösza nincs a lamentatiónak, és 8—10 előfizető vissza fogja küldeni a lapot. Tehát t. közönség : előfizetés, szellemi s erkölcsi támogatás és figyelem ! Ez az a mit egy vidéki lap a közönségtől méltán elvárhat. Természetesen a mi feltételeinkhez a közönségnek is van jogos szava. A közönség elvárja s ha kötelességét vele szemben teljesiti, jogosan elvár hatja, hogy a helyi lap a közérdeket képviselje, azt magánérdekeknek alá ne rendelje, elvárja, hogy helyi lap legyen, s hogy hangjával erkölcsi érzékét fejlessze ós soha meg ne bontránkoztassa. Mi e feltételeknek hü őrzői leszünk és sziveden ápoljuk és erősitjük a viszonyt közönségünkkel. Aas i8l§-494 országos ereklyetár* „El ne feledd a mezőt, A hol érted a bátrak elestek." Ezt a verset dicső Vöröamartink fordította angolból és tette közzé az ötvenes évek elején; és akkor mindenki tudta, bogy kinek szól és mit jelent ez. Olyan sor ez, hogy keretbe kellene foglalni, hogy minden magyar ember szobája falára függessze föl örökös figyelmeztetőit. Mert lehet valaki a fönnálló törvények alap becsületes hive, az uralkodó háznak, a monarchiának legtántorithatianabb védője, lelkesedhetik a királyért, hivón, hogy Ferencz József érdemesebb arra, mint Mátyás óta bármely előde; de nincsen olyan ár a miért szabad volna föladnunk a 48 —49-i küzdelem emlékét; mert viszont ez a küzdelem képezi négy szazad óta lefolyt életünk — sőt talán költözött asszonykát gyászoló férj mérhetetlen fájdalmát. Mikor a nép zöme mind arra tódult, ott állt a férj is a felesége sírjánál fekete szaloaruhában, födetlen fővel ós illatos zsebkendőjébe zokogott. A kíváncsiak serege pedig körülállta ós bámulta Őt, a mintaférjéc, a ki nem félve náthától, meghűléstől, egy szál kabátban ós az egész világ előtt siratja megholt feleségét. Mennyivel gyöngédebb férj es, miut a másik, a ki hitvány kis kőkeresztre csak annyit irt, hogy * Gizella". Koszorút is csak egyet helyezett reá, azt is csupán télizöld és krizanténumból fonottat. Járványos volt a torokbaj és belopta magát a fojtogató démon a főúri palotába, magával ragadta a család egyetlenét, a féltve őrzött kis üvegházi növényt. Ma drága márványoszlopon a gyermek Jézus avagy őrangyal szobra áll a kis meghidegült tetem föiCtt. Nem hiányzik a kisded hantról ma semmi, a mi szép és drága, hisz oly nagyon szerették a kis babát. Meg is siratja szép mamája, minden óvben egyszer, de csak ugy, hogy szemeinek meg ne ártson. Láttam egy másik anyát, a ki keserves verejtékével szerzett egy pár fillérért vett koszorút, hogy Ő is ékíthesse kisdede nyughelyét; de láttam olyat is, kinek még erre sem telt. Ez bizonynyal nem szerette gyermekét annyira, mint egész történetünk — legdicateljesebb korszakát. Mert illő hála és kegyelet Bethlen, Bocskay, Thököly, Rákóczy neveinek, de mindezek diadalai nem voltak teljesek. Egyedül csak a 48 — 49-i mérkőzés bizonyította be, hogy erosebbek vagyunk Ausztriánál. És ha, mert ennek el kell következni valamikor, tán közelebb, egy nagy nemzetközi háború után, e monarchiában nemcsak a politikai, de a katonai vezetés is a mi kezünkbe kerül, ennek a szerencsés, természetes fordulatnak is a 48-iki cselekvés tette le az alapját. Ebből a fölfogásból indulva ki, hiszem én, hogy eme fényes korszak emlékének művelése egyáltalán nincs ellentétben az uralkodóház iránt elvállalt kötelezettségünkkel. Biztató tünetnek tartom aunálfoova, hogy az ifjabb nemzedék ez idők kultuszának mint egy állandó templomot igyekszik emelni, Összegyűjtve az erre vonatkozó emlék tárgyakat. Sokszor eszembe jut egy hajdani gazdasági szaklapnak remek jelszava: , Hozzunk mezőgazdaságunkba helyes arányokat". Helyes arányokat! Igenis, ez elvet kell szeme előtt tartania a leggazdagabb népeknek, de annálinkább a szegényebbeknek. Ne szórjuk ki a mi kevés pénzünk, a fölöslegekre vagy a kevésbbó sürgősre. Tartsunk helyes egymásutánt abban, mi a leghasznosabb és ezt szerezzük be legelőbb. Egyes városok monografiójára, egyes szakmák leírására, a miket senki nem olvas : immár sok ezreket, tán százezreket meghaladó összegeket adtunk ki eddigelé. Hogy a juhásznak milyen a görbe botja, hogy a halásznak milyen a varsája, pipája, dohánytartó kostöke: ez talán mégis oly ága a tudásnak, melynek mivelósével még nem vetjük meg nemzeti létünk, függetlenségünk alapját, sem pedig az európai tudományos világot mozgató nagy kérdések megoldásának dicső versenyében részt nem veszünk. A létért való küzdelem lázas versenyében munkálkodó mai és későbbi ivadéknak szüksége lesz arra, hogy lótás-futása közben olykor megállítsa, a fönnebb idézett fölirat, melyet az állandó országos ereklyetár homlokzatára vélnék fölvósendőnek, nagy arany boti!k kel: ,E1 ne feledd a mezőt, a hol érted a bátrak elestek". És erre épen olyan hely volna legalkalmasabb, a minő éppen kérdés tárgyává is lett, a városliget előtti király pavillon. Távol a város üzór zajától, az üdülés, ábrándozás e kedvelt menhelyén a szemlélődő épen a kellő hangulatot és időt nyeri az emlékek fölötti kegyeletes elmélkedésbe való elmerülésre. Talán csak fölösleges mondanom, hogy •a budapesti városligetet értem ? De talán még se : mert különös az, hogy a természeti törvényekkel merőben ellenkező amaz. Hiszen szeretni is csak a gazdagok tudnak szépen, a világnak letszőou. Láttam, mint igyekeztek durva munkáskezek, hogy nagy zajjal sok káromkodással a legizléstelelenebb állványokat rögtönözzék némely sir felé. Este aztán kigyúltak a lampionok a leglehetetlenebb alakokat rajzolva apró lángjaikkal. Láttam letört keresztet, mint a megsemmisült remény jelképet ifjan letűnt élet helyén; de láttam olyat is, kinek sírját öszszedőlt fakereszt, vagy már az sem jelezte. Létezését is C3upán pár maroknyi domb sejtetó. Váljon fáj-e ez utóbbiaknak, hogy nyughelyük ma ilyen elhagyott, hogy őket nem siratja senki sem ? Alig hiszem. Ha hisszük a föltámadást, úgy ne sirassuk az elköltözötteket. Szebb hazába mentek ők a melyben előbb-utóbb találkozunk. Ha, szerettük őket, kívánjuk meg nekik az őrök nyugodalmat. Van azonban egy másik temető, a mely felé szintén sok ember siet. Mert lehet, hogy van olyan, a kinek még senkije som szállt a sírba; de aligha találkozik, kinek halottja ne volna a megtört szivek, a meghiubult remények temetőjén. Ott halad egy férfi, aki ki elégített törekvését tometitö el \ agy , jelenségekkel találkozuuk az uj órában. Hogy a gyöngébb tudja legyőzni az erősebbet, a kisebb a nagyobbat, a személyes helyi érdek az országnak, némot Estergom Budapestet, Arad, Kolozsvár Budapestet. Mert ez utóbbi két város is gyűjteni kezdi a 48—49-i szabadságharca elmlóktárgyait. És ez fölöttébb dicséretes, nemes igyekezet. Minden nagyobb környékkel bíró magyar városnak azt kellene tennie. Nem azért hogy a mi az örökké emlékezetes időből fennmaradt, mindent összegyüjtsenek s összeszedett egyazonos tárgyból egész pirámisokat állítsanak. Más a személyes, családi, vagy országos ereklyetár. Egy zászló száz darabra tépve, lehet ereklyéje száz családnak. Az országos gyűjteményben elég, ha egy tárgyból egy példány van meg. Ha az ország több vidékének nagyobb központján alakul egy—egy gyűjtő szervezet, a siker nagyobb lenne s az országos gyűjtemény teljesebb lehet, mint ha a gyűjtés csak egy központból indul ki. Hogy akár egy család, vagy egyes ember, akár egy város kegyelettel tartson falai között szabadságharczunkból fön maradt ós kétségtelenül hiteles néhány darab emléktárgyat, fegyvert vagy ruhadarabot, esetleg egy kis muzeumut effélékből, a mint hogy ez igy is van, ez ellen soha senki kifogást n mu tehet. De vájjon ki tartaná helyes választásnak, ha annak idején az alapítók a nemzeti muzeumot nem a fővárosban, hanem például Brassóban állítják fel ? Egyedül azon érvre támaszkodva, hogy — legyen valamije Brassónak is ? Ugyan ezen érv hangoztatása mellett az akadémiát lehetne Pozsonyba, a nemzeti színházat Temesvárra, az országgyűlést Újvidékre, a műcsarnokot Debreczenbe helyezni. S igy tovább. Agyafúrt okoskodással lehelne alkalmazni a rógi gazdák amaz elméletét, hogy jobb ha szanaszét van a birtok, ha a jég elveri egy helyűt, a többi menten marad. Da talán már ma nem szükséges bővebben bizonyítgatni, hogy mi a nagy központ fontossága a nemzetek óletében ? Német és Olaszországot csak azért lehet e századokon át apró darabokra szakadozottságban ós megalázó helyzetben tartani, mivel az egpsé^ legfőbb és legerősebb kapcsa — a nagy központ — hiányzott mindegyiknél. Kiszámíthatatlanul szerencsés körülmény, hogy hazánknak van egy oly központj.i, mely most már nagyságánál fogva is kizár minden versenyt a többi városok részéről. Ez a főváros az egész országé, annak minden egyes lakosa a Kárpátoktól az Adriáig azt a magádnak tekintheti, büszke lehet rá, csak ugy mint maga a budapesti lakos. Itt keH tehát központosítani mindont, a mi mindnyájunké egyaránt. Mindazt, a mit látni érdemes, tanulságos. Ennélfogva terménagyravágyó, kinek nvfgas ránc utáni vágya szállt a sirba. Péazt kívánt, sok pénzt egy harmadik, s mikor már elnyeré, egy szerencsétlen fogás ós semmivé vált mindene, jffiu ábránd után hajhászott ismét egy másik, s csukott szemmel rohant a falnak a melyen szétzu-sta fejét; ott áll ma ő is ábrándjainak hűlt helyén. Fényt, hírnevet vadászott néme lyik s nagyot bukott a magas polczról. Ott halad a megtört hiúság, a szétszórt remények kietlen temetője felé egy iíju leány, ki a világtól elfeledve Ólt, mig egyszer reá is esett egy napsugár. Ámde jött az ősz, kihűlt a nap s ma ő is ott siratja rövid boldogságát. Egy ifjú ember zarándokol emlékezése utain e közös temető felé. Szép leányt szeretett, az őt viszont, mig egy napon fényes szerencséje akadt a lánynak s a szegény ember szerelme feledve Ion. Menjünk mindannyian meghiusult vágyaink, szétfoszlott álmaink temetőjébe. Jertek, kik szebb jövőt reméltetek, kik szerettetek s csalódtatok, kik jóért hálátlanságot nyertetek ! kik a boldogsággal leszámoltatok. Itt sírjátok az igaz gyász könyeit, tehetitek bátran, nem látja senki. Itt sírjatok, mert ebben a temetőben nincsen ftHá-